Ferenc pápa a szinódus megnyitóján: A Szentlélek hangjának felismerése a legfontosabb!

Ferenc pápa nyitóbeszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Testvéreim és nővéreim, szép délutánt kívánok!

Köszöntelek mindnyájatokat, akikkel elkezdjük ezt a szinódusi utat.

Szeretek emlékeztetni arra, hogy Szent VI. Pál volt az, aki azt mondta, hogy az Egyház Nyugaton elvesztette a szinodalitás eszméjét, és ezért felállította a Püspöki Szinódus Titkárságát, mely annyi találkozót, annyi szinódust szervezett különböző témákról.

De a szinodalitás kifejezése még nem kapott érett formát. Emlékszem, az egyik ilyen szinóduson titkár voltam, és a bíboros titkár – egy kiváló belga misszionárius, remek ember –, amikor készítettem az anyagokat a szavazásra, odajött, és érdeklődött: „Mit készítesz?” – „Azt, amiről holnap szavazunk.” – „Mi az? Nem, arról nem szavazunk.” – „De nézze, szinódusról van szó…” – „Nem, nem, arról nem szavazunk.” Mert még nem szoktuk meg, hogy mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy szabadon kifejezhesse véleményét. S így, lassanként, ez alatt a majdnem hatvan év alatt az út ebbe az irányba haladt, és ma már megtarthatjuk ezt a szinodalitásról szóló szinódust.

Nem könnyű, de szép, nagyon szép. Ez olyan szinódus, amelyet a világ összes püspöke akart. Az amazóniai térségről szóló szinódus után felmérést készítettünk, a világ összes püspökét megkérdeztük, és a javasolt témák között ez, a szinodalitás állt a második helyen. Az első helyen a papok álltak, a harmadik helyen, azt hiszem, egy szociális kérdés. De ez a második helyen. A világ összes püspöke úgy látta, hogy el kell gondolkodni a szinodalitáson. Miért? Mert mindannyian úgy látták, hogy a helyzet megérett egy ilyen dologra.

Ebben a szellemben kezdünk el ma dolgozni. Szeretem azt mondani, hogy a szinódus nem parlament, hanem valami más; hogy a szinódus nem baráti találkozó, melyet annak érdekében tartunk, hogy megoldjunk néhány aktuális dolgot vagy véleményt nyilvánítsunk, hanem valami más.

Ne felejtsük el, testvérek és nővérek, hogy a szinódus főszereplői nem mi vagyunk, hanem a Szentlélek. És ha a Lélek ott van közöttünk, hogy vezessen bennünket, akkor ez jó szinódus lesz.

Ha emberi, személyes, ideológiai érdekek vezérelnek bennünket, akkor nem szinódus lesz, hanem inkább parlamenti ülés, ami valami más dolog. A szinódus út, amelyen a Szentlélek vezet bennünket. Kiosztottak nektek néhány lapot patrisztikus szövegekkel, ezek segítenek bennünket a szinódus elkezdésekor. A szövegrészletek Szent Baziltól valók, aki azt a szép értekezést írta a Szentlélekről. Miért [adtuk a szövegeket]? Mert meg kell értenünk ezt a valóságot, ami nem könnyű. Nem könnyű!

Amikor a szinódus intézménye létesítésének ötvenedik évfordulója volt, a teológusok elkészítettek egy levelet, amelyet aláírtam: egy szép lépés volt előre. De most nekünk kell megtalálnunk a magyarázatot ezen az úton. A szinódus főszereplői nem mi vagyunk, hanem a Szentlélek, és ha teret engedünk a Szentléleknek, a szinódus jól fog sikerülni. Ezeket a Szent Baziltól származó szövegeket különböző nyelveken kaptátok meg: angolul, franciául, portugálul és spanyolul, hogy kézben tarthassátok. Nem idézem most ezeket a szövegeket, de kérem, hogy később gondolkodjatok és elmélkedjetek róluk.

A Szentlélek az egyházi élet főszereplője: az emberiség üdvözítésének terve a Lélek kegyelme által valósul meg. Ő az igazi főszereplő. Ha ezt nem értjük meg, akkor olyanok leszünk, mint azok, akikről az Apostolok cselekedeteiben olvasunk: „Megkaptátok-e a Szentlelket?” – „Miféle Szentlelket? Még csak nem is hallottunk róla” (vö. ApCsel 19,1–2). Meg kell értenünk, hogy ő az Egyház életének főszereplője, ő az, aki előreviszi az Egyházat.

A Szentlélek egy mély és változatos dinamizmust ültet az egyházi közösségbe: a pünkösdi „kavalkádot”. Különös, ami pünkösdkor történik: minden rendben volt, minden világos volt… Azon a reggelen kavalkád van, mindenféle nyelven beszélnek, és mindenki értette… Olyan sokszínűség ez, melyet nem egészen értünk, nem egészen értjük a jelentését… És utána a Szentlélek nagy műve: nem egység, nem, hanem harmónia.

Ő harmóniában egyesít bennünket, minden különbözőség harmóniájában. Ha nincs harmónia, nincs Lélek: ő az, aki ezt műveli.

Aztán a harmadik szöveg, mely segíthet: a Szentlélek az üdvösségtörténet harmóniájának a szerzője. A harmónia – vigyázzunk – nem „szintézist” jelent, hanem „közösségi köteléket egymástól eltérő részek között”. Ha ezen a szinóduson egy olyan nyilatkozattal fejezzük be, amely mindenben egyforma, minden ugyanolyan, minden árnyalat nélkül, akkor a Lélek nincs benne, ő kimaradt. Ő teremti meg a harmóniát, amely nem szintézis, hanem közösségi kötelék egymástól eltérő részek között.

Az Egyház a hangok egyetlen, sok hangon szóló harmóniája, melyet a Szentlélek művel: így kell felfognunk az Egyházat.

Minden keresztény közösségnek, minden embernek megvan a maga sajátossága, de ezeket a sajátosságokat be kell illeszteni az Egyház szimfóniájába, és ezt a remek szimfóniát a Lélek hozza létre: mi nem vagyunk rá képesek. Mi nem vagyunk parlament, mi nem vagyunk az Egyesült Nemzetek Szervezete, nem, ez valami más.

A Szentlélek az egyházak közötti harmónia forrása. Érdekes, amit Szent Bazil (Vazul) mond püspöktestvéreinek: „Ahogyan mi a köztetek lévő egyetértést és egységet saját értékünknek tartjuk, úgy kérünk benneteket, hogy ti is osztozzatok a megosztottságok okozta szenvedéseinkben, és ne azért ne különítsetek el magatoktól bennünket, mert elhelyezkedésünknél és székhelyeinknél fogva távol vagyunk egymástól, hanem, mert a Lélek megvalósította közösségben egyek vagyunk; kérjük, hogy fogadjatok be bennünket az egy test harmóniájába” [Kilencvenedik levél, 1, 26–32].

A Szentlélek kézen fogva vezet és vigasztal bennünket. A Lélek jelenléte – hadd használjam ezt a szót – szinte anyai, mint egy anya vezet bennünket és adja ezt a vigasztalást. Ő a Vigasztaló. Ez a Lélek egyik neve: a Vigasztaló. A Szentlélek vigasztaló tevékenységét a fogadós jeleníti meg, akire az irgalmas szamaritánus rábízza a rablók kezébe került embert (vö. Lk 10,34–35): Szent Bazil, amikor az irgalmas szamaritánus példázatát magyarázza, a fogadósban a Szentlelket látja, aki lehetővé teszi, hogy az egyik ember jóakarata és egy másik ember bűne egyazon úton harmonikusan találkozzon.

Továbbá, aki az Egyházat őrzi, az a Szentlélek.

A Szentléleknek sokféle „vigasztalási” módja van. Meg kell tanulnunk meghallani a Lélek hangjait: mind különbözőek. Meg kell tanulnunk felismerni őket.

Továbbá a Lélek az, aki az Egyházat létrehozza: ő hozza létre az Egyházat. Nagyon fontos kapcsolat van Isten igéje és a Lélek között. Elgondolkodhatunk ezen: az ige és a Lélek. A Szentírás, a liturgia, az ősi hagyomány a Szentlélek „szomorúságáról” beszélnek, és

az egyik dolog, ami a Szentlelket a legjobban elszomorítja, az üres szavak.

Az üres szavak, a világias szavak és – kicsit leereszkedve egy bizonyos emberi, de nem jó szokáshoz – a pletyka. A pletyka Szentlélek-ellenes, ellene működik. Ez nagyon gyakori betegség közöttünk. Az üres szavak pedig elszomorítják a Szentlelket. „Ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét, aki által meg vagytok pecsételve” (Ef 4,30). Milyen nagy baj, ha elszomorítjuk Isten Szentlelkét, kell-e mondanunk? Pletykálkodás, megszólás: ez elszomorítja a Szentlelket. Ez a leggyakoribb betegség az Egyházban, a pletyka. És ha nem hagyjuk, hogy ő kigyógyítson bennünket ebből a betegségből, aligha lesz jó a szinódusi út. Legalább itt: ha nem értesz egyet azzal, amit az a püspök, az a szerzetesnő vagy az a világi hívő mond, akkor mondd a szemébe. Ezért van itt szinódus. Hogy elmondjuk az igazságot, és ne az asztal alatt fecsegjünk.

A Szentlélek megerősít bennünket a hitben. Ő az, aki ezt folyamatosan teszi…

Olvassátok el ezeket a Szent Baziltól vett szövegeket – a ti nyelveteken vannak –, mert hiszem, hogy segítenek helyet készíteni a szívünkben a Léleknek. Ismétlem:

ez nem parlament, nem az Egyház pasztorációját tárgyaló gyűlés. Ez szün-hodosz, az együtt járás a program.

Sok mindent megtettünk, ahogy Őeminenciája mondta: a konzultáció…, mindezt Isten népével. De aki ezt kézbe veszi, aki vezeti, az a Szentlélek. Ha ő nincs jelen, akkor ez nem fog jó eredményt hozni.

Hangsúlyozom: kérem, ne szomorítsuk el a Lelket! Adjunk helyet teológiánkban a Szentléleknek! Ezen a szinóduson is különböztessük meg a Lélek hangjait azoktól a hangoktól, amelyek nem a Lélektől valók, amelyek világiasak! Véleményem szerint a legsúlyosabb betegség, melyet ma az Egyházban látunk – mindig az, de ma is –, ami a Lélek ellen működik, vagyis a lelki világiasság. Ez is szellemi lélek, de nem szent lélek, hanem a világiasság szelleme. Vigyázzunk erre: ne foglaljuk el a Szentlélek helyét világias dolgokkal – még ha jó dolgok is ezek –, mint például a józanész: ez segít, de a Lélek továbbmegy. Meg kell tanulnunk a Szentlélekkel élni Egyházunkban! Kérlek benneteket, gondolkodjatok el Szent Bazilnak ezen a szövegein, melyek sokat segítenek nekünk.

Aztán azt szeretném mondani, hogy ezen a szinóduson – azért is, hogy teret adjunk a Szentléleknek – a meghallgatásnak van prioritása, van ez a prioritás. És üzenetet kell adnunk a sajtó munkatársainak, az újságíróknak, akik nagyon szép, nagyon jó munkát végeznek. Pontosan olyan tájékoztatást kell adnunk, amely tükrözi ezt a Szentlélekben való életet. Aszkézisre van szükségünk – elnézést, hogy így beszélek az újságírókhoz –, a nyilvános szó egyfajta böjtjére, hogy ezt megőrizzük. És amit közzétesznek, az ebben a légkörben legyen megfogalmazva. Egyesek azt fogják mondani – mondják is –, hogy a püspökök félnek, és ezért nem akarják, hogy az újságírók leközöljék. Nem, az újságírók munkája nagyon fontos. De segítenünk kell nekik, hogy ezt mondják, ezt a Lélekben való járást.

És a beszéd prioritását megelőzi a meghallgatás prioritása. És arra kérem az újságírókat, hogy értessék meg ezt az emberekkel, hogy itt a meghallgatásnak van elsőbbsége.

Amikor a családról szóló szinódust tartottuk, az volt a közvélemény, melyet a mi világiasságunk hozott létre, hogy az elváltak áldozását akarjuk megengedni: és így mentünk be a szinódusra. Amikor az Amazonas térségéről szóló szinódust tartottuk, az volt a közvélemény, az volt a nyomás, hogy biztos viri probati-t akarnak adni: ezzel a nyomásgyakorlással mentünk be. Most is van némi spekuláció erről a szinódusról: „mit fognak tenni?”, „talán engedélyezik a nők papságát”, nem tudom, ezeket a dolgokat mondják odakint. És annyiszor mondják, hogy a püspökök félnek elmondani, ami történik. Ezért kérlek benneteket, tudósítók, hogy jól, helyesen végezzétek feladatotokat, hogy az Egyház és a jóakaratú emberek – a többiek majd mondják, amit akarnak – megértsék, hogy az Egyházban is a meghallgatás élvez elsőbbséget. Ennek a közvetítése nagyon fontos.

Köszönöm nektek, hogy segítetek mindnyájunkat az Egyháznak ebben a „szünetében”. Az Egyház megállt, ahogy az apostolok is megálltak nagypéntek után, azon a nagyszombaton, bezárkóztak, de ők félelemből, mi viszont nem. Megállunk. Az egész Egyház szünetet tart, figyelmes hallgatásban. Ez a legfontosabb üzenet. Köszönjük munkátokat, köszönjük, amit tesztek. És ajánlom, ha lehetséges, olvassátok el Szent Bazilnak ezeket a gondolatait, melyek nagyon sokat segítenek. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: vatican.va

Magyar Kurír