Tanúságtevők a Szentatya előtt a Rózsák terei Árpád-házi Szent Erzsébet-templomban

Kanalas Brigitta tanúságtétele

máriapócsi családanya (Nyíregyházi Egyházmegye)

Már gyermekként is sokat nélkülöztem a testvéreimmel együtt. Napszámba jártunk, hogy tudjunk enni. 17 évesen mentem férjhez. Egy ideig minden rendben volt, de a harmadik gyermekünk születését követően eladósodtunk. Kénytelen voltam két műszakba járni. Itt kezdődtek el a férjemmel a problémák; inni kezdett. Egyedül tartottam el a családot éveken keresztül.

Amikor már tarthatatlanná vált a helyzet, egy romos házban húztuk meg magunkat. A szoba mennyezete be volt szakadva, nem volt a házban sem áram, sem víz. A kisebbik gyermekem akkor kilencéves volt. Egyik barátunk felajánotta segítségét, hogy ameddig nem rendeződik a lakhatásunk, addig hétközben a kicsi lányunk lehet náluk. Jó megoldásnak tűnt, ám kiderült, hogy mégsem volt jó ötlet. A férjem rokonsága feljelentett, hogy nem gondoskodom a gyerekeimről, a gyámhatóság ki akarta emelni a lányokat a családból. Elkeseredtem, sírtam. Akkor még nem sejtettem, hogy közben már többen próbálnak segíteni nekem. Összefogott értem a helyi görögkatolikus közösség.

Imádkoztam a Jóistenhez, hogy segítsen megtalálni az utamat. Hívtam a Szűzanyát, hogy ő is anya, mentse meg a gyermekeimet. És azt éreztem, hogy velem az Úr, csak bíznom kell benne. És valóban: a görögkatolikus iskolában új, határozatlan idejű munkaszerződést kaptam, magasabb fizetéssel. Egy üresen álló egyházi ingatlant használatba kaptunk, és megengedték, hogy oda beköltözzünk. Szeretettel álltak mellém a görögkatolikus egyházon belüli emberek, soha nem feledem el nekik. Keményen dolgoztam és később saját kis házat tudtam venni. Látszólag minden kialakult. Ám a lelkem még háborgott, ártani akartam azoknak, akik nekem is ártottak. Mindig ugyanúgy ébredtem: haraggal, indulatosan. Váratlanul a kicsi lányom rosszul lett. Ekkor észhez tértem. Azt éreztem, hogy ez egy lecke a Jóistentől, mert ártani akarok másoknak. Sírva kértem bocsánatot a Szűzanya képe előtt.

Nemsokára rá az édesapjuk kórházba került, rosszul lett. Többször újra kellett éleszteni, aztán meg altatták, mert rohamai voltak. A nagyobb lányom sokat sírt, még éjszaka is, sajnálta az apját. Én vívódtam... Imádkoztam. Végül harmadik nap bementem a templomba. Kértem a Szűzanyát, hogy bocsásson meg nekem minden rosszért, amit másoknak kívántam, és ha úgy gondolja, hogy megérdemlem, hogy lelkiismeretfurdalással éljek, akkor vegye el az apjuk életét. De ha úgy gondolja, hogy nem vagyok ennyire rossz ember, akkor hagyja életben, mert a gyerekeinek még szüksége lehet rá. Hazamentem, folytattam az imádkozást. Már hajnalodott, amikor megint ugyanazt éreztem: velem az Úr, és értettem, amit tudtomra akar adni. Másnap bementem a kórházba. A férjemet egy hét után akkor ébresztették fel először úgy, hogy nem jött rá roham. Rámnézett, és annyit mondott: „te itt vagy?” Onnantól kezdve mindennap javult az állapota… Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor teljesen kiengesztelődtem és Isten tenyerébe simultam.

*

Jakovlev Oleg és családja tanúságtétele és éneke

menekült család (apuka, anyuka és öt gyermek, Ukrajna)

(magyar fordítás/hungarian translation)

Szentatya!

Nagyon köszönöm, hogy az Ukrajnából menekülők nevében megoszthatom Őszentségével a történetünket és hálánkat.

2022 májusában Dnyipropetrovszkban és más városokban egész éjjel rakéták robbantak és épületek omlottak össze. Amikor a családunkat veszély fenyegette, úgy döntöttünk, hogy elköltözünk. Feleségemmel, Ljudmillával öt gyermeket nevelünk, ők Dániel, Mária, Alexandra, Ilija és Elizaveta, és az ő életük védelme érdekében úgy éreztük, nincs más választásunk, menni kell. Nem tudtuk, mikor lesz újra tető a fejünk felett. És hát hová menjünk? Egyszer régen, 46 évvel ezelőtt katona-szakácsként szolgáltam Magyarországon, és azóta is él bennem a magyarok vendégszeretete, barátságossága, sőt egy kicsit meg is tanultam magyarul. Tudtam, hogy ha menekülnünk kell, akkor Magyarországra megyünk, bár Budapest nagyon messze van, több mint 1500 kilométerre Dnyipropetrovszktól.

Az út több napig tartott, nagyon fáradtak voltunk, nagyon kevés dolgot tudtunk magunkkal hozni. Amikor megérkeztünk Magyarországra, először is jó emberek nagy gondot fordítottak arra, hogy családunknak szállást biztosítsanak, és megadják a szükséges segítséget. Később a Katolikus Karitász Integrációs Központjában is szeretettel voltak hozzánk, és befogadtak bennünket. Kézzelfogható anyagi segítséget kaptunk utalványok formájában, ami családom számára életmentő volt. A szegénység első időszakában, egyben bátorítást és reményt is adott. Számunkra és gyermekeink számára Magyarország egy új élet kezdetét, egy új esélyt jelentett. Itt befogadtak bennünket, és új otthonra leltünk.

Nagyon sokan szenvedtek már és szenvednek még most is a háborútól. Nagyon hálásak vagyunk Őszentségének, hogy hallatja a hangját a békéért és kiáll a háború áldozataiért, valamint hálásak vagyunk a katolikus hívők szeretetéért is és imáikért, amik nemcsak segítenek, de erősítenek is bennünket. A gyermekeim készültek egy dallal hálából a magyar Karitász munkatársainak, amit most szeretnénk eljátszani a Szentatyának is. Ebben a dalban, úgy gondoljuk, hogy az áldozatok iránti tisztelet, a segítőknek szóló hála, a béke iránti vágy és az ima egyszerre csendül fel.

Isten óvjon meg mindannyiunkat. Békét és harmóniát!

A gyermekek zenei kísérettel a Nich yaka misyachna (Micsoda holdfényes éjszaka) című dalt adták elő. (Mihail Sztarickij szöveg, Nyikolaj Liszenko zene és Libertango, Astor Piatsolla argentín zeneszerző)

*

Kunszabó Zoltán állandó diakónus és Kunszabóné Pataki Anna tanúságtétele

Kunszabó Zoltán állandó diakónus, közösségvezető; Kunszabóné Pataki Anna, a Csak Egyet Szolgálat alapító vezetője

Kunszabó Zoltán

Szentatya!

Közösségünk, az idén 25 éves Új Jeruzsálem Katolikus Közösség Jézus Krisztus evangéliumát hirdeti minden embernek. Így kezdettől fogva kapcsolatba kerültünk a szegényekkel és igyekeztünk mindenben segíteni őket. De éreztük, hogy ez kevés. A 2007-es Budapesti Városmisszió során szívünkre helyezte a Szentlélek, hogy egy olyan helyre van szükség, ahol mindennap együtt lehetünk velük. Így jött létre a Csak Egyet Szolgálat.

Budapesten 2246 ember lakik hajléktalanszállókon és 436 fő él az utcán. A hajléktalanságtól veszélyeztetettek száma azonban ennél sokkal nagyobb: vendégeink között vannak volt állami gondozottak, pszichiátriai problémákkal, szenvedélybetegségekkel küzdők, börtönből szabadultak. De itt vannak közöttünk a gyermekeiket egyedül nevelő elhagyott édesanyák, a nagymamák és az idősek is. Központunkban reggelivel és ebéddel várjuk a hozzánk betérőket, naponta átlagosan százötven embert. Mód van nálunk fürdésre, mosásra, szállás- és munkakeresésre, ügyintézésre. A városban egyedüli szervezetként mindenkinek kiváltjuk a gyógyszereit. „Karolj fel!” programunk keretében hosszú távú, tervszerű segítséget nyújtunk.

Kunszabóné Pataki Anna

Úgy tapasztaljuk, hogy hajléktalan vendégeinknek nem a lakhatás a legsúlyosabb problémájuk, hanem a támogató emberi kapcsolatok hiánya és belső erőforrásaik kimerülése. Jézus, az élő Ige éppen a szívüket és a kapcsolataikat gyógyítja, hiszen az ember belülről épülhet újjá. Aki Isten jelenlétében akár egy pillanatra is megtapasztalja saját értékességét, az méltóságában helyreállítva új életet kezdhet Krisztussal. Ezért vannak nálunk rendszeresen dicsőítő imaórák, szentmisék, gyónási alkalmak, szentségimádások. Ezért nyújtunk lehetőséget helyben a szentségekre való felkészülésre is.

Ezek a programok nem kötelezőek, mégis nyitott szívvel vesznek részt rajtuk a vendégeink. Nagy öröm számunkra egy-egy ember életének teljes felépülését szemlélni, ami például az itt jelen lévő Gyula és Tamás testvérünk esetében is megtörtént! Munkatársaink majdnem fele a volt vendégeink közül került ki, akik igazi kollégákká váltak. Szolgálataink nem valósulhattak volna meg napi közös házastársi imáink és öt gyermekünk támogatása nélkül, akik velünk együtt szolgálnak.

Mindezekért Istené a dicsőség, hiszen mi csak szemléljük, ahogyan Ő cselekszik a szegények között, akiket annyira szeret!

Fotó: Merényi Zita, Turjányi Tuzson

Magyar Kurír