„A mennyországnak szíve van” – XVI. Benedek pápa máriás magisztériumának súlypontjai (1. rész)

Bevezető

A XX. század meghatározó teológusaként és az Egyházat az ezredforduló küszöbén átkísérő Szent II. János Pál pápa utódaként tiszteljük a napokban elhunyt XVI. Benedek pápát (1927–2022). Rövid tanulmányunkban az ő teológiai munkásságához, valamint pápaságához kötődő, mariológiai-máriás témájú megnyilvánulásaiból mutatunk be néhány jellemző vonást, kifejezve iránta hálánkat és tiszteletünket.

Előzmények – a teljesség igénye nélkül

A II. Vatikáni Zsinat mariológiája az Egyházról szóló Lumen gentium kezdetű dogmatikai konstitúció zárófejezetében kapott helyet, melynek irányvonalai leginkább az üdvtörténeti, egyháztani, antropológiai, valamint ökumenikus dimenzió erősítése felé mutatnak. Egyre világosabbá válik, hogy a mariológia nem „függelékszerű”, hanem nagyon is központi téma a teológiában: „Mária ugyanis oly benső helyet foglal el az üdvösség történetében, hogy a hit legfőbb titkait egyesíti és tükrözi magában” (LG 65). Mint az Egyház „primíciája”, ugyanakkor tagja, „ikonja” és Anyja, Mária nem statikus példaképként, hanem dinamikus, karizmatikus üdvtörténeti szereplőként jelenik meg a mai mariológiában, aki aktív résztvevője az Egyház életének, kiemelten pedig liturgikus ünneplésének.

XVI. Benedek pápa elődje, Szent II. János Pál pápa máriás témában is igen gazdagnak mondható magisztériumot hagyott maga után. Szinte valamennyi megnyilvánulása végén található valamilyen máriás kitekintés. Magiszteriális modellje a mariológiát illetően nem meríti ki a csupán doktrinális tartalmat – mely egyébként kellőképpen biblikus és üdvtörténeti –, hanem létjogosultságot nyer benne a zarándoklatok, a rózsafüzér, a Máriával végzett kontempláció, az Eucharisztia és Mária kapcsolatának tematikája, a Lélek tevékenysége a Szűzanya életében, valamint a teológia-kultusz-élet (vö. lex credendi-orandi-vivendi) témájának már VI. Pálnál is tapasztalt harmóniája, aki pedig a Marialis cultus kezdetű apostoli buzdítással (1974) jelentős hangsúlyt ad a máriás népi jámborsági gyakorlatok létjogosultságának, szépen összehangolva azok tiszta, kiforrott formáit az Egyház liturgikus ünneplésével. Benedek pápa valójában mindezeket a szellemi előzményeket „dolgozza fel” és mélyíti el a zsinati, illetve az azt követő irányelvek szerint. Megjegyzendő az is, hogy II. János Pál máriás tanításának szellemi hátterében Ratzinger bíborost, mint az az ő „doktrinális jobbkezét” személyesen is megtaláljuk. A lengyel pápa magisztériuma „igen gazdag örökséget jelenít meg, melyet az Egyház még nem eléggé asszimilált. Éppen ezért lényegi és személyes küldetésnek tartom, hogy ne adjak ki számos új dokumentumot, hanem tegyek azért, hogy ezek a dokumentumok befogadást nyerjenek, mivel igen gazdag kincsről van szó, mely a II. Vatikánum hiteles magyarázata” – nyilatkozta korábban XVI. Benedek.

Ratzinger fiatal teológusként a zsinati ekkléziológia kidolgozásából is kivette részét, elkötelezetten építve a Szentírásra és az egyházatyák tanítására. Hozzájárult a korábbi „szervezeti” egyházkép pneumatikus újraértelmezéséhez, amely nem száműzi a misztikus Test korábbi képét, hanem Isten népét a Szentháromság személyeivel és a többi egyháztaggal szoros egységben élő és épülő koinonia-ként, misztériumként, valamint Istennel a Lélekben folytonosan megújuló, az Ószövetségben gyökerező, újszövetségi zarándoknépként jeleníti meg, amelynek tagjait a Lélek szolgálatokkal ruházza fel. Rámutat, hogy az Összegyház képében Mária, az Egyház Anyja és Ősmintája is felismerhető. Az Egyház létének „eucharisztikus természete” maga után vonja a közösségi istenimádat és kultusz szükségességét, és ebben minden tagnak, így Máriának is megvan a maga funkciója, akit a Krisztus misztériumában elfogalt helye és szolgálata miatt kiemelt tisztelettel illetünk.

A mariológia Ratzingernél Krisztus és az Egyház egységének egészébe illeszkedik, sőt e kettő elválaszthatatlanságának legkonkrétabb kifejeződése.

Önmagáról vallja, hogy fiatalabb éveiben még kritikusabb szemmel nézett olyat népiesnek tűnő kijelentéseket, mint a De Maria numquam satis (azaz: „Máriából soha nem elég”), vagy hogy Mária „ellensége az összes eretnekségnek”, később azonban minden korszakban érvényes megállapításokként értékeli ezeket.

Puchbergi konferenciabeszédei (1975) az ó- és újszövetséget egységében szemlélik (ld. később Sion leánya című művét; 1977). Máriában e kettő is összetalálkozik. A kinyilatkoztatás értelmezése sérül, ha elhanyagoljuk a bibliai női szereplőket. A megtestesült Ige szűz Anyától való születése az egész teremtés Krisztusban való helyreállítására irányítja a figyelmet. Mária szeplőtelen fogantatásában az ő Isten iránti, az üdvösség művéért való fenntartás nélküli teljes önátadását, valamint a teremtés eredeti sértetlenségét ismerjük fel. Az „élők Istene”, aki Fiát is feltámasztja, Máriát teszi az „életadó Isten” szülőanyjává, aki istenanyaságában megéli az élet „húsvéti győzelmét”, különösen megdicsőült mivoltában. Mária kultusza ezért az Istenben élő Istenszülő tisztelete.

A Redemptoris Mater enciklikához írt bevezetőjében Ratzinger hangsúlyozza: Mária az Istenben töretlenül hívő Ábrahám „sarja”, ezért is a hit példája. Üdvösségünkért dolgozik; ennek csúcseseménye: lélekben való egyesülése a kereszre feszített Fiúval. Az ősevangéliumban (Ter 3,15) felsejlő Új Asszony képe a Jelenések könyve (12,1) Asszonyának reményteli előjele, akinek léte az őskígyó fölött győztes „nagy jel”-ben teljesedik be, az Új Ádám műve révén. Az egyetlen Közvetítővel együttműködő, de vele nem konkurens Mária közvetítői funkciójához tartozik, hogy Isten egész népéért közbenjár. Ezen egyetemes lelki anyaság által „Krisztus születik meg” a hívők életében.

Mária által kezdődött az Egyház zarándokútja, mely a nagy beteljesedés el nem múló ünnepe felé tart, szintén nem nélkülözve zarándokútján a megdicsőült Szűzanyát.

Elődjének temetésén elhangzott homíliájában Ratzinger bíboros utal rá: II. János Pál pápa számára az Úr Anyja példa volt a Krisztushoz való mind nagyobb hasonuláshoz, és a dicsőségbe vezető személy. A lengyel pápa életében a megdicsőült Istenszülő kiemelkedő szerepet kapott, akit nemcsak teljesen életébe fogadott, hanem akire halálában is rábízta magát. A bíborosi testület dékánjának e szavai túlmutatnak az elhunyt pápa erényeinek méltatásán: máriás szempontból mintegy „programként” is jelzik, hogy amit János Pál pápától az Egyház a Mária-tisztelet terén tanult, az folytatást kíván.

XVI. Benedek pápa máriás tanításának vonásai

Péteri szolgálatkezdésének első üzenetében XVI. Benedek pápa röviden úgy említi Máriát, mint akinek kezeibe helyezi saját maga és az Egyház jelenjét és jövőjét.

Magisztériumát értékelő teológusok részéről gyakran hangzik az elhamarkodott „mariologia breve” („rövid mariológia”) kifejezés. Jóllehet a Szent II. János Pál pápa nyomdokaiba lépő XVI. Benedek megnyilvánulása e téren jóval visszafogottabbnak tűnnek, személyiségének és teológiai munkásságának ismeretében világossá válik, hogy e bírálat nem helytálló. XVI. Benedek különböző mélységekben érinti az Egyház Máriáról szóló tanításának minden lényegi elemét, jól érzékelve azok fejlődési és fejlesztendő irányait. Alapvetően úgy mutatja be Isten Anyját, mint Jézus evangéliumának és az ő nevében teljesített küldetésnek „élő szintézisét”, legyen szó az Ige befogadásáról, világnak adásáról, szívben őrző átelmélkedéséről, hitben való érleléséről, a hozzá való hűségről a megpróbáltatás óráiban, majd a Lélek tüzében megélt tanúságtételről. Benedek pápa máriás megnyilvánulásai kimondottan a Fiúra irányulnak.

XVI. Benedek máriás tanításában felismerhető a Redemptoris Mater enciklika „újraolvasása”, aktualizálása, amennyiben Mária szűzi istenanyaságát, az Egyház iránti lelki anyaságát és a „misszióként” felfogott közbenjárásban megmutatkozó közvetítő szerepét mélyíti tovább. Valójában mindaz, ami Mária személyét fontossá teszi, az az ő istenanyaságára épül. „Mária misztériuma” önmagában nem nyer értelmet, ha nem áll életadó összeköttetésben Krisztus misztériumával. A Názáreti Szűz az Ige hallgatója és befogadója: ő nemcsak az Igében él, mely hirdetett isteni Szóként is áthatja életét, hanem az Ige is benne él Máriában. A megtestesült Ige Anyja példa azok számára is, akik engedik, hogy az Ige alakítsa életüket. Jézus születése a „cönákulum születését” is (vö. ApCsel 1,14 – ld. Mária közbenjáró jelenlétét) eredményezi, melyhez az Egyház születése és az Eucharisztia misztériuma is kötődik. Mária Szíve a Lélek temploma: tökéletes harmóniában van Fiáéval, aki – miként Kánában (vö. Jn 2,5) – mindent az Úr ítéletére és vezetésére bíz.

Benedek pápa nem kizárólagosítja a klasszikus „per Mariam ad Iesum” elvet: a kommunió-ekkleziológiának is köszönhető újabb megközelítés által rámutat, hogy Máriával együtt is szemléljük Krisztus misztériumát. Hans Urs von Balthasarra építve tanítja, hogy az Egyház „péteri jellegében” (ld. intézményesség, hierarchia, apostoliság) annak „máriás jellege” (ld. anyaság, szüzesség) is felismerhető, és e kettő szorosan összetartozik. Mária „igen”-jére épül az Egyház látható valósága is. Krisztus „háza” ez, melyben Mária is benne lakik. Az istenanyaság Máriának az Egyházzal kapcsolatban megélt lelki anyaságában nyer „kiterjesztést” a krisztusi Test minden tagjára.

Benedek pápa az Egyház személyes jellegét hangsúlyozza, melynek alakulásában Máriának is fontos szerep jut: mindkettő az Igét befogadó, hitében termékeny Anya – egymással is communiót alkotva.

A Fő Anyja az egész Egyház Anyja is, aki […] teljesen Krisztusnak átadott, és Krisztussal adatik ajándékként mindannyiunknak”

– tanítja. Kitér arra is, hogy a „Napba öltözött Asszony” nemcsak Máriát, hanem az Egyházat is megszemélyesíti, aki „szülési fájdalmában” hordozza a zarándoklét minden gondját. Bár Isten zarándok népe nem morálisan szeplőtelen, mégis szent, és az üldözések közepette is Jézust nyújtja a világnak: miközben őt hordozza, egyszersmind közvetíti is. „A kereszt magasából szemlélve az Anyát, és mellette a szeretett tanítványt, a haldokló Krisztus felismerte az új Család zsengéjét, mely a világba jött, hogy ez az Egyház és az új emberiség sarját alkossa. Ezért fordult úgy Máriához, hogy »Asszony«-nak, és nem »Anyá«-nak szólította; ezt a kifejezést a tanítványra bízással használja: »Íme, a te Anyád« (Jn 19,27)” – tanítja 2006. évi efezusi homíliájában.

A zsinati ekkleziológia fentebb vázolt gyümölcsei tehát Benedek pápa máriás magisztériumában is megjelennek. Különös hangsúllyal mutat rá, hogy a teremtés eredeti ártatlanságát Mária szeplőtelensége is tükrözi. Mária misztériuma már a teremtéstanban gyökerezik. A Szeplőtelen Fogantatás témája a római Piazza di Spagna Immaculata-szobránál évől évre tett látogatások miatt is folyamatosan kifejtésre kerül beszédeiben.

A „kegyelemmel teljes”, akit Isten szeretete egészen eltölt és „Napba öltözött Asszony” módjára ragyogóvá tesz, az Egyház arcának szépségét is visszatükrözi. Az Egyház önmagát is szemléli benne.

Mária szeplőtelensége arra tanít, hogy a bűnnél és a halálnál is erősebb a kegyelem. A „szép szeretet Anyja” rávezet az ember teremtett valóságának helyes értékelésére is. Mária szeplőtelenségében az Istennek szenteltség kimagasló példáját is megcsodálhatjuk, sőt, Isten szépségének fényét is, mely Krisztus arcán ragyog és a világot „megmenti”, visszaadva az embernek a bűn következtében elvesztett életet és szabadságát. Mária szeplőtelensége tehát a róla szóló teológiai kutatásban a via veritatis mellett a via pulchritudinis és a via amoris létjogosulságát is felszínre hozza. A megdicsőült Szűzanya ártatlan, világosságot sugárzó mosolya a szenvedők, betegek számára is a bűn által megbillent eredeti rend újjáteremtésének élő reményforrása.

Benedek pápánál a határaival küzdő, ám teremtettsége és célja miatt nagynak mondható ember témája vissza-visszatér, akinek „nagysága” Mária „kicsinységében” lel mintegy ősmintára. „Mária éppen azért nagy, mert nem önmagát, hanem Istent magasztalja. Nem akar mást, mint az Úr szolgálója lenni” – tanítja a Deus caritas est enciklikában (n. 41) Mária alázattal elfogadva Isten üdvösséghozó szándékát, melybe az ő személyét is bevonja: ő „önmagától is szabad”, készséges nyitottsága teret enged életében a Lélek működésének. Az Istenszülő arcát a különböző kultúrák hívei is magukévá teszik, így lesz még inkább befogadhatóvá anyai karaktere mindenki számára.

Benedek pápa nem téved szisztematikus teológiai útvesztőkbe, hanem Máriát egyszerű, szabad emberként, felelős döntést hozó asszonyként szemléli, akiben a bűn által megsérült emberkép is helyráll.

Mária kegyelemmel áthatott, mégis egyszerű emberi alakját oly módon kívánja prezentálni, hogy az ne szítson széthúzást, hanem vonzó példa legyen minden ember számára, és így mutasson Krisztusra.

XVI. Benedek arra is rámutat, hogy Mária nemcsak az Ige megtestesülésének kiemelt szereplője, hanem a húsvéti misztérium szívében is fontos helye van, mint annak részese és hirdetője. Krisztus a keresztfán, a világmegváltó áldozat új pászkájában „rendelkezik” (vö. Jn 19,25–27): Anyját a mi anyánkul adja, miközben a keresztből kiáradó kegyelemnek közvetítőjévé és az Egyház számára a Gonosz elleni küzdelemben is társsá teszi (vö. Jel 12). Mária mennybevételében teljesen megvalósulni látjuk Krisztus húsvétját: az Új Éva az Új Ádámot nemcsak szenvedésében, hanem a dicsőségben is követi. Az eszkatológia témájában korábban is elmélyedő Ratzinger számára fontos, hogy Máriát úgy mutassa be, mint aki emlékeztet: testben-lélekben megélt személyes emberlétünk az élet teljességére hivatott. Akit életében-halálában Isten szeretete hat át, az megtapasztaltja ezt az átalakulást Krisztus által, akiben Isten magához „emeli az alázatosakat” (vö. Lk 1,52).

Isten Anyja a zarándok nép számára a majdan teljes dicsőségben ragyogó Egyház reménytadó Hajnalcsillaga. „Aki Istenhez megy, nem távolodik el az emberektől, hanem ekkor kerül igazán közel hozzájuk. Senki másban nem látjuk ezt jobban, mint Máriában”

– tanít Benedek pápa (Deus caritas est, 42).

(Folytatjuk.)

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír