A Jóisten kikelti az elvetett magot – Villanófényben Hamzau Relu komlói plébános

1988-ban jelentkezett a jászvásári (Iași) szemináriumba, nem vették fel. Egy évre rá ismét elutasították, mivel száznegyvenen jelentkeztek, de csak tíz növendék kerülhetett be. Két elutasítás után úgy vélte, ez jel lehet, talán mégsem a papság az ő útja. Volt szakma a kezében, hiszen lakatosmesterként végzett, és vegyészetet is tanult, így azon gondolkodott, hogy végzettségének megfelelő munkát keres és családot alapít. „De Isten másként tervezte. Mégis papnak akart, csak nem otthon. Magyarországra kerültem. Megtanultam magyarul, és Pécsen kezdtem el a szemináriumot. 1996-ban szenteltek fel.”

Hamzau Relu arról mesél, hogy megérkezésekor Magyarország egészen más világ volt számára, mint amiben otthon élt. Nemcsak a nyelvet kellett megtanulnia, hanem az itteni gondolkodást, kultúrát is meg kellett értenie. „Románnak születtem, de a Jóisten úgy akarta, hogy idejöjjek. Ma is a moldvai nagyközségbe megyek haza, ott vannak a gyökereim. Fel sem tettem magamnak a kérdést, bánom-e, hogy Magyarországra kerültem.

A kereszténységben nincsenek határok. Hívek vannak, akikhez a Jóisten meghív, akikhez elküld.”

A számok azt mutatják, hogy Csángóföldet is elérték már a korunkra jellemző változások: negyven évvel ezelőtt évente háromszáznyolcvan elsőáldozó volt, ma harmincnyolc. Akkoriban ötven papot szenteltek egy évben, most húszat. Nagy nővéri közösség töltötte meg a kolostort, ma üresen áll a száz szoba. Relu atya így fogalmaz a moldvai viszonyokkal kapcsolatban: „Archaikusabb ott a világ, ha a vége felé jár is ez a korszak. De még mindig tele van a templom. Amikor húsvétkor hazamentem, reggeltől estig megállás nélkül gyóntattunk.”

Hivatása születését a falubeli plébánosnak is köszöni, akiről így mesél: „Nagy lelkipásztori lelkesedéssel, szilárd elköteleződéssel szolgált. Négy templomot és egy kolostort épített.

Arra tanított, hogy mindenütt van lehetőség a lelkipásztorkodásra. Az a fontos, hogy legyen élő a közösség, és ha nem az, akkor tenni kell azért, hogy megváltozzon. Ez a gondolkodás ma is kötelez engem”

– mondja, amikor jelenlegi állomáshelyéről, Komlóról beszélgetünk.

Két éve került Komlóra Relu atya, miután tizenöt évet Bicsérden töltött. Azelőtt is falvakban szolgált: Bólyban, Beremenden, Nagydorogon. A szolgálati helyei közül Komló az első város. Augusztustól káplán segíti a munkáját. Addig egyedül kellett ellátnia a feladatokat a négy szociális otthonban, a kórházban, a nyolc óvodában és az öt általános iskolában, a kollégiumban és a gimnáziumban. Hat hitoktató munkájára is számíthat. Jól működik a rózsafüzér-társulat, a helyi karitászcsoport, az édesanyák Mónika-közössége és a ministránsközösség. Komlón sokrétűbb tevékenységet kell ellátnia papként, és mások a számok is. Bicsérden hétköznapokon általában két-három ember ült a szentmisén, hétvégén pedig negyven-ötven. Komlón egészen más a helyzet: itt egy nullát írhatunk a bicsérdi számok mögé. A városban azonban nehezebb az ifjúság megszólítása, holott, ha csak a katolikus iskolára gondolunk, jóval nagyobb a merítés.

De Relu atya nem ismeri a csüggedést: ha valami hiányzik, azt meg kell teremteni, vallja.

Megélte Ceauşescu diktatúráját, és sok tapasztalatot szerzett azokban az időkben. Fontosnak tartja, hogy a pap kezdeményező legyen, úgy véli, veszélyes, ha az ember csak a túlélésre rendezkedik be. Minden eddigi állomáshelyén nagy hangsúlyt helyezett az ott élők megismerésére, a kapcsolatfelvételre. Ez hosszú időt, akár éveket is igénybe vehet, de elengedhetetlen, mondja. Igyekszik alkalmakat teremteni a találkozásra, és felismerni, mi az, ami közös azokban, akikkel kapcsolatba kerül. „Mi, emberek szeretünk tartozni valahová, boldogabbá teszi a hétköznapjainkat, ha ez megadatik. Erre az érzésre lehet építeni” – vallja.

Munka a falvakban sem volt kevés.  Huszonegy év alatt a filiákkal együtt összesen harminchat település lelkipásztori szolgálatát látta el. Baranyában felélesztette a „Szállást keres a Szent Család” ájtatosság hagyományát, a pásztorjátékot és a vízkereszti házszentelést, amiről úgy tartja: „kiváló alkalom arra, hogy elbeszélgessek a háziakkal, és elsimítsuk a családban az esetleges békétlenségeket”.

Hamzau Relu atya a plébániai szolgálat mellett 2000 és 2017 között az egyházmegye ministránsreferense volt. Ő szervezte az oltár körül szolgáló gyerekek és fiatalok táborait, római zarándoklatait. „Lelkes, fiatal munkatársi csapattal dolgozhattam. Igyekeztünk találkozási lehetőségeket, közös élményeket adni a ministránsoknak, és külön odafigyeltünk a hivatásgondozásra” – tekint vissza erre a számára fontos időszakra.

A bányászváros gazdasági nehézségekkel küzd és missziós területnek számít. Sok itt a tennivaló. A magukat katolikusnak vallók közül két-három százaléknyi a rendszeres templomba járó, tízezer emberből két-háromszáz. Megtöltik a templomot, de a szolgálatba bevonni őket nem könnyű feladat. Nagy a hiány az elkötelezett munkatársakból. A plébános számára segítséget jelent, hogy az egyházmegye különböző pasztorációs programokat dolgozott ki, és rendszeres továbbképzéseket is tart a papoknak.

„Élvezem a lelkipásztori munkát. Teljesen be vannak táblázva a napjaim, sok munkatárs kellene ahhoz, hogy úgy működhessen az Egyház, ahogyan megálmodtuk.

Ha csak a túlélésre rendezkedünk be, azzal takaréklángra teszünk mindent. Szükség van arra, hogy minél többen kivegyék a részüket a plébániai és a közösségi feladatokból.

De a papi szolgálatban nem csak a saját erőnkre támaszkodhatunk. Isten kegyelme, a szentségek és a lelki élet kimeríthetetlen forrást jelentenek” – vallja a plébános.

„Akkor tudsz adni, ha neked is van miből. A munkádat te osztod be, annyi van, amennyit akarsz.” Ezekre az alapelveire támaszkodva Relu atya a töltekezésre is igyekszik időt szakítani. „Meg-megállni, pihenni, beszélgetni is fontos” – vallja Relu atya, és számtalan módot talál minderre. Bicsérden például állatai voltak: kutyák, macskák, egy papagáj és birkák. Nagyon szerették őket a gyerekek, a birkakergetés volt a kedvenc játékuk. A papagájt az egyik születésnapjára kapta Relu atya. Megtanította beszélni, és Komlóra is magával vitte.  

Hamzau Relu fontosak tartja az emberi kapcsolatokat. Sokat jelentenek neki az együttlétek a családtagjaival és a papi barátságok. A szabadidejében szívesen barkácsol, kirándul, úszik, olvas vagy filmet néz. „Oázis legyen a heti szabadnap” – hangsúlyozza. A szolgálatával kapcsolatban pedig így fogalmaz:

„Nekem most itt, Komlón kell elvetnem a hit magvait. Először meg kell ismernem, mi az, ami jól megterem az itteni földben. És ha a jó földbe jó magot vetünk, a Jóisten majd kikelti. Én ebben hiszek.”

Fotó: Loósz Róbert

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

A cikk nyomtatott változata az Új Ember 2020. november 1-jei számában jelent meg.