A lélekhez ragaszkodó – Egy Chagall-kiállítás margójára

Azt az álom- és fantáziabirodalmat, szubjektív valóságot, amelyet leginkább erős kontúrokkal, nagyvonalúan felvitt mélykék, zöld, sárga, élénkvörös színfoltokkal jelenített meg. Életművének tán egyetlen megfogható, megfogalmazható ismérve a teljesen egyedi látásmód, az összetéveszthetetlen stílus és színvilág, amely tényleg csak a legjelentősebb festőgéniuszok sajátja.

Az őt illető „költői kérdéseinkre” megtalálhatjuk a személyes válaszokat, jelenleg ugyanis a bécsi Albertina Múzeumban látható egy átfogó Chagall-kiállítás, amely a Franciaországban letelepedett orosz művész mintegy kilencven alkotását vonultatja fel. A rácsodálkozást kiváltó tárlat anyaga az 1909-ben készült kis méretű önarcképpel kezdődik, és a világpolgárrá lett, de a gyökereihez mindig hűen ragaszkodó mester számos fontos, emblematikus művét tartalmazza. Ilyen például az Oroszország, A sárga szoba, az Iszik a katona, a Golgota, A szerelmesek, a Rabbi fekete-fehérben (Az imádkozó), Az ünnepnap, a Kettős portré egy pohár borral, a Születésnap, A (papír)sárkány, A siratófal, a Házasok kakason, A kék cirkusz és A nagy cirkusz, a Dávid király, az Alvó nő virágokkal… E gazdag tárház pedig A táncon túl az olyan nagy méretű tablókig ível, mint a Jób, A tékozló fiú, a Don Quijote (magángyűjteményből kölcsönözve) vagy az egész falat betöltő Commedia dell'arte. 

Marc Chagall (1887–1985) egyszerű ortodox haszid zsidó családba született Vityebszkben. E fehéroroszországi, Dvina-parti kisvárosban nőtt fel, és az ott szerzett szép, szeretetteljes és nyomasztó élményei egész életében hatással voltak rá. Előbb Péterváron, majd Párizsban tanult, jóllehet a tanulás az ő esetében inkább megfigyelést és kapcsolatteremtést jelentett, hiszen valójában már kezdettől a maga útját járta. Hatott rá a szecesszió, a kubizmus, a fauvizmus, a szürrealizmus, kibontotta az expresszionizmust. Megérintették a 20. század elejének mindenféle irányzatai, de csak annyira, hogy kipróbálja magát bennük, és e tapasztalatok birtokában kristályosítsa ki egyéni vizuális nyelvét.

Ahogy 1922-ig vitt poétikus önéletrajzában megjegyzi: „A világ legjobb akadémiáján sem kaphattam volna meg, amit a párizsi kiállításokon, múzeumokban, műkereskedések kirakataiban a szememmel felfaltam.” Arrébb ezt olvassuk: „Hátha igazán őrület a művészetem? Lángoló higany ömlik a vásznaimról, kéken ég a lelkem. Mindegy. Le a naturalizmussal, impresszionizmussal, kubista realizmussal! Engem csak elszomorít és gátol. (…) Hová jutottunk? Milyen kor ez, amely a technikus művészetnek zengi a hozsannákat, a formalizmust isteníti! Áldottak legyünk mi, bolondok. (…)

Ne mondják, hogy fantomokat kergetek. Ellenkezőleg. Én realista vagyok. Szeretem a földet.”  

Biográfiája is olyan, mint a képei: álmokkal teli realizmus, amelyben a karakterek, az örömteli események (anyaság, születés, szerelem, „elragadtatás”) és a tragikus történések (halál, pogromok, tűzvész, háború) transzformáltan, festői fantáziáján átszűrve jelennek meg. „Kiderült, hogy nagypapa a szép idő kedvéért felmászott a háztetőre, ott ült a kéményen, és élvezettel eszegette a sárgarépáját. Képtémának sem rossz. Lehet, hogy amikor szüleimnek ezeket az ártatlan kalandjait olvassák, sokan örömmel és megkönnyebbüléssel mondják majd: no lám, itt van a talányos Chagall-képek megfejtése! (…) Nem tréfálok: Ha igaz is, hogy a művészetemnek a szüleim életében nem jutott szerep, az ő életük és dolgaik annál erősebben hatottak az én művészetemre.”

Álljon itt egy jellegzetes példa a chagalli „zsánerezésre”: „Az ablak mögött fekete éjszaka. Csak a pópa alszik, és a papházon túl nincs más, mint a pusztaság meg a szellemek. De Noé bácsi hegedül. Ő, aki egész nap a teheneket hajtotta az istállóba, vagy összekötözte a lábukat és úgy vonszolta őket, most hegedül. A rabbi énekét játssza. (…) Juda bácsi mindig a kemencén hever. Alig mozdul ki a házból. Még zsinagógába se jár. Otthon imádkozik az ablak felé fordulva. Csendesen morogja a szavakat, sárga arcszíne az ablakpárkányra ereszkedik, onnan az utcára, majd ráfekszik a templom kupolájára. Ahogy ott áll, olyan, mint egy átlátszó tetejű faház. Pár vonással le tudtam volna rajzolni.”

Egy ugyancsak „leképeződött” impressziója a következő: „A botok, háztetők, gerendák meg a kerítések és ami mögöttük volt – szinte megbabonáztak. Hogy mi volt mögöttük, azt láthatják egyik képemen, A város felett a címe. De el is mondhatom. Árnyékszékek, házikók, ablakok, kocsikapuk, tyúkok. Egy bezárt gyár, templom. Meg egy kis domb (régi temető, ahová már nem temetnek senkit).” 

Nézzük Chagall egyik – olvasókkal megosztott – festménnyé lett álmát! „Egyszer csak megnyílik a plafon, szárnyas alak ereszkedik le nagy zajjal, felhők gomolygásával telik meg a szoba. Hallom a szárnysuhogást. Angyal, gondolom. De szememet nem tudom kinyitni, nagyon is világos van, erős a fény. Átkutat minden zugot, aztán felemelkedik és eltűnik a résen át, ahol bejött, magával viszi a sok fényt, kékséget. Most megint sötét a szoba. Felébredek. A Jelenés című képemen ezt az álmot idézem fel.”

A hivatásával kapcsolatos vallomását, illetve „dilemmáját” is megosztja az Életemben: „Fontos csak a művészet, a festészet. És hogy az én művészetem más legyen, mint mindenki másé. De milyen?

Ad-e majd elég erőt az Isten, vagy nem tudom, minek nevezzem, hogy bele tudjam lehelni a vászonba azt, ami az én imádságom, az én fájdalmam: a megváltás, az újjászületés imádságát?”

Később (művészi) öntörvényűségének „okait” ecseteli: „Az igazság az, hogy nem tudom elviselni, ha tanítanak. Helyesebben: engem nem lehet tanítani. Az se véletlen, hogy már a községi iskolában is a legrosszabbak között voltam. Semmit a világon nem tudok megérteni másképp, mint ösztönösen. Iskolai, elméleti oktatás nem fog rajtam.” Ugyanezt a gondolatot fűzi tovább „spirituális” önreflexiójában: „De állandóan az az érzésem, hogyha még sokáig ott maradok Vityebszkben, bemohosodom, begyöpösödöm. Bolyongok az utcán, keresek valamit, imádkozom. Isten, aki a felhők mögött rejtőzöl, vagy itt a suszter háza mögött, tedd, hogy a lelkembe lássak! Fedd fel ezt az én fájó, dadogó, kisfiús lelkemet, mutasd meg, melyik az utam. Nem akarok olyan lenni, mint mindenki más. Egy új világot akarok meglátni. Válaszul a város mintha szakadozni kezdene a szemem előtt. Mint ahogy a hegedű húrja elszakad. Az emberek felemelkednek rendes helyükről, és a levegőben járkálnak. Ismerőseimet a háztetőkön látom, ahogy ott hevernek. A színek mind elváltoznak, borrá lesznek. Vásznaimról mintha bor fakadna.” 

Képei mélyebb megértéséhez maga adja meg a „természetfelettit” érintő magyarázatot:

Én azt hiszem, hogy a művészet a léleknek bizonyos állapota. A lélek pedig szent – minden két lábon járó teremtmény lelke, a földnek minden részén.

És csak a becsületes szív találhatja meg és csak szabadon – a maga logikáját, a maga tudását. Az a lélek, amelyik a maga útján emelkedett odáig, ahol az emberek irodalmiságot, észszerűtlenséget látnak – a legtisztább valamennyi közül.” „Én ragaszkodom a lelkemhez.”  Chagall ezt rendre megerősítette szóban, tettben és a képei által is.  

A bécsi Albertina Chagall-kiállítása 2025. február 9-éig tekinthető meg.

Szöveg és fotó: Pallós Tamás

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában jelent meg.