A mariológus válaszol: Međugorjéban valóban megjelent a Szűzanya? (1. rész)

Međugorje a „látnokok” elbeszélései, az odazarándokló emberek ezrei, valamint az ott zajló és rengeteg lelki gyümölcsöt érlelő igehirdetés és szentségi pasztoráció révén méltán áll a figyelem középpontjában immár bő negyven éve. A Jugoszláv Püspöki Konferencia 1991-es úgynevezett Zarai Nyilatkozata a feltételezett Mária-jelenésekhez kötődő jelenségek kapcsán még várakozó álláspontra helyezkedett. Bár sok mindenben mutat olyan jeleket, melyek alapján egyesek mintegy kegyhelyként tekintenek rá, az egyházjogi szabályozás tekintetében – melynek értelmében „kegyhelynek azt a templomot vagy más szent helyet nevezzük, ahová különleges vallásos okból számos hívő zarándokol el a helyi ordinárius jóváhagyásával” (1230. kán.) – Međugorjét hivatalosan egyelőre nem minősítették azzá.

Jelenleg olyan „beimádkozott” helyként van számontartva, ahová a Szentszék engedélyezte a zarándoklatok hivatalos szervezését, és az ott zajló kultuszt legitim módon folyhat.

„A hely, ahol állasz, szent föld” (Kiv 3,5)

A kegyhelyek „a gyakran megnyilvánuló kegyelmi jeleknek köszönhetően az isteni jelenlétnek, Szűz Mária, valamint a szentek és boldogok itt megmutatkozó közbenjárásának kiemelt helyei” (A népi jámborság és liturgia direktóriuma, 263). Ferenc pápa így tanít a kegyhelyekről: „Természeténél fogva tehát a kegyhely szent hely, ahol Isten Szavának hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása, különös tekintettel a kiengesztelődés és az Eucharisztia szentségére, valamint a karitatív tanúságtétel kifejezik az Egyház evangelizálási elkötelezettségét, nyilvánvalóvá válik Isten irgalmasságának nagy erejű működése az emberek életében” (Sanctuarium in Ecclesia, 4).

A feltámadt Krisztust nem kötik már az evilági tér- és időbeli keretek. Máriát sem és a többi szentet sem. Őhozzájuk bárki bárhonnan, bármikor szólhat – és viszont! „Az Élet megjelent, mi láttuk és tanúságot teszünk róla” (1Jn 1,2), tehát a természetfölötti a természetest hatja át és szenteli meg. Szintén János tanítja: „Az Ige testté lett és közöttünk sátorozott” (Jn 1,14). A természetfeleletti jelenségek címzettje az ember, aki természetes, de a természetfölöttire nyitott lény (vö. Ter 1,27). Isten maga közeledik az emberhez ma is, és ennek a találkozásnak lehetnek – és mindig is voltak – erre kiválasztott, konkrét helyei és közvetítő személyei, eszközei.

Ahogyan szent időkre, úgy szent helyekre is szükségünk van. Az Ószövetség népe is épített szentélyt, oltárokat. Van a hitünknek Isten által szándékolt, „kézzelfogható” dimenziója – gondoljuk csak magára az Egyházra vagy a szentségekre –, melyek által újra meg újra rácsodálkozhatunk a megtestesülés titkára: az Ige emberi természetet vett magára, „inkulturálódott” a mi világunkba, miközben Isten maradt. Mondhatni: Mária méhe, az Újszövetség Tabernákuluma a szó legteljesebb értelmében szentéllyé, „kegyhellyé” lett, az isteni és emberi természet találkozásának, sőt egyesülésének legszentebb helyévé.

A zarándokok által benépesített, imádságos atmoszférával áthatott helyeken bizonyos értelemben az „ég és föld összeér”.

Az ilyen szent helyek könnyebben felszabadítják a megtérés erejét, de ehhez kell a hitünk is, mint alap, legalább egy „mustármagnyi” (vö. Mt 13,31). Az ilyen helyekről hivatottak vagyunk mi is „más úton hazatérni” (vö. Mt 2,12), mint ahogyan érkeztünk, vagyis a kegyelem tüzében megújult szívű emberekként tanúságot téve Isten megtapasztalt szeretetéről, a belső szabadulás és az atyai házba való hazatérés mélyreható élményéről, a megtérés mindent átformáló erejéről, a Természetfölöttivel való találkozás felemelő valóságáról. Ez utóbbiban benne foglaltatik szentjeinek – és közülük is kiemelkedő módon a Szűzanyának – közbenjáró ereje és a velük való személyes, lelki találkozás lehetősége is, mint Isten egyáltalán nem jelentéktelen ajándéka számunkra.

Az „Igazság Munkatársa” is igyekezett minél tisztábban látni a kérésben

A XVI. Benedek pápa által 2010-ben útjára indított, Camillo Ruini bíboros vezetésével munkálkodó, teológusokból és egyéb szakemberekből álló bizottság szakaszokra bontva vizsgálta a Međugorjéban tapasztalt jelenségeket. Az első szakasz hét vélelmezett jelenéséről (1981. június–július) 2020-ban került nyilvánosságra a bizottság pozitív állásfoglalása, mely szerint ezek esetében kimutatható a természetfölöttiség (constat de supernaturalitate). Fontos azonban szem előtt tartani, hogy ez nem dogma, még csak nem is doktrinális szintű tanítás, hanem egy hozzáértő személyekből álló hivatalos munkacsoport szakvéleménye, melyről a majdani döntés a Szentatya kezében van. Az 1981 nyarát követő időszak jelenségeiről a bizottság még korainak ítélte meg a véleményalkotást („nondum decernendum”), arról viszont elismerőleg szólt, hogy figyelemre méltóan sok megtérés, szentségekhez járulás, hivatástisztázás, életrendezés kapcsolódik az ott domináló imádságos légkörhöz. Mindezt a međugorjei jelenségek lelkipásztori részét apostoli vizitátorként hivatalos megbízatással tanulmányozó Henryk Hoser érsek 2018-ban megerősítette, így nyilatkozva róla:

„A međugorjei út igazán krisztocentrikus, mert Jézus Krisztus áll a tisztelet középpontjában. Međugorje a Boldogságos Szűz Mária, Isten Anyja és az Egyház Anyja közbenjárására felkínálja a zarándokoknak az isteni kegyelem idejét és terét.”

A Tanítóhivatal óvatosan jár el

Az Egyház Tanítóhivatalának, bár figyelemmel kell kísérnie minden jelenséget, mely a hívek csoportjait megmozgatja, nem szabad elhamarkodottan kiszolgálnia semmiféle lelkendező emberi sürgetést, mint ahogyan egy szülő is jól tudja, hogy nem feltétlenül akkor tesz jót a gyermeke érdekében, ha azonnal, átgondolatlanul teljesíti minden óhaját. Az Egyház rendkívüli jelenségként kezeli a természetfölöttinek tűnő jeleket, alapvető nyitottsággal, de tudva, hogy egyfelől elsőrangú feladatainak kárára nem töltheti ki mindennapos figyelmét az ezekkel való foglalkozás, másfelől pedig, függetlenítve magát minden időnyomástól, hivatalos vizsgálat esetén is óvatosan, körültekintő módon kell eljárnia. A feltételezett jelenéseket teológusoknak, valamint az érintett embereket és körülményeket vizsgáló szakértőknek kell értékelniük. A kegyhellyé nyilvánítás egyházjogi aktus, melyhez fontos tényező, hogy – a helyszín folyamatos látogatottsága mellett – az ott zajló kultusz rendezetten zajlik-e, valamint az ottani hitélet és -gyakorlat felmutatja-e tartósan az egyházhűséget, és az oda zarándokló hívek lelki hasznára utalóak-e annak gyümölcsei.

„Nem törhet elő sós forrásból édes víz” (Jak 3,12)

Ha tehát sikerül kompetens módon, szakértők által, valamint az Egyház mindennapos hitgyakorlatát szemlélve megbizonyosodni arról, hogy nem megtévesztésről van szó, hanem a tapasztalt események valós gyógyulások, megtérések, másokat hitükben is segítő értelmes tanúságtételek, akkor az nem jöhet a gonosztól. Minden ilyen pozitív tapasztalatról tett tanúság segítheti a hitelesség megállapítását.

A valódi lelki gyümölcsök akkor is az imádság eredményeinek, a kegyelem működésének köszönhetők. Az ebben való növekedés tartósan közelebb visz Istenhez, mint egy-egy ideig tartó rácsodálkozás valamilyen megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségre.

A szenzációéhes csodavárást maga Jézus is elítéli, amikor azt válaszolja: „Ez a nemzedék nem kap más jelet, csak Jónás próféta jelét” (Mt 12,39). Nem mindegy, hogy ilyen lelkülettel közelítek-e, vagy pedig már eleve hittel kimondom a Fiúval együtt a kéréseimhez hozzátéve, hogy „ne az én akaratom teljesedjék, hanem a Tiéd” (Lk 22,42). Ha például egy kegyhelyen bizalommal kérem Istentől a gyógyulást, és élek is a Gyógyulás szentségeivel – mint a betegek kenete vagy a bűnbocsánat szentsége, „megkoronázva” mindezt a Krisztussal való személyes, szentségi találkozással az Eucharisztia vétele által –, sokszor a gyógyulás mélyebben megy végbe, mint vártam. Lehet, hogy nem éppen érzékelhető és általam látványosan áhított módon, de a lelkem, a hitem, az életem Krisztussal találkozva valamiképpen gyógyul, Isten országának valóságához jobban hozzáalakul a Lélek tüzében.

A Kinyilatkoztatás tartalmának továbbadása a legsürgetőbb

Zarándokokként útra kelve nem újabb és újabb csodákat – azaz rendkívüli jelenségeket – kell várnunk, hanem elsősorban azt felismernünk, milyen csodás dolog az, hogy Isten a hétköznapinak mondható, rendes körülmények között is mennyi kegyelemmel halmoz el, amikor olvassuk és befogadjuk Isten igéjét, és részesülünk a szentségek, különösen az Eucharisztia ajándékában. Minden más „csoda” csak ezek után következhet! A Kinyilatkoztatás tartalmának továbbadása messze sürgetőbb kötelezettség, mint bármelyik magánkinyilatkoztatásé.

Banális, de talán szemléletes példával élve, hadd hasonlítsam a Kinyilatkoztatást egy nagy ajándékcsomaghoz, mellyel Jézus mindent átadott övéinek, amit ő maga is az Atyától kapott (vö. Jn 15,15), hogy isteni tanítása nekik, és általuk, valamint az apostoli jogfolytonosság révén az apostolutódok közvetítése révén minden embernek üdvösségére szolgálhasson. A hitletétemény, mely az Egyház hitének tartalmilag megfogalmazható, értelmezhető, elmélyíthető, összefoglalható és továbbadandó valósága, Isten népének közös kincse, melyet sértetlenül kell megőriznie és közölnie mind többekkel, egészen a világ végéig, Jézus parancsához hűen „tegyétek tanítványommá mind a népeket” (Mt 28,19). Ezt a „csomagot” Isten népe történetesen közel kétezer éve folyamatosan bontogatja a Szentlélek világosságában, a Tanítóhivatal vezetésével.

Amikor az Egyház egy számunkra „új” dogmát határoz meg, azzal nem „hozzáír” a meglévőkhöz valami új tartalmat, hanem Istentől kinyilatkoztatott hitigazságként minősíti és terjeszti elő minden katolikus hívő számára azt, ami csírájában már addig is ott rejtőzött hitvallásában és hívő gyakorlatában. Mondhatni: hivatalosan is kinyilvánítja, hogy „ez is benne volt, ez benne van a dobozunkban”. Ennek a „doboznak” a tartalma legfeljebb kifejthető, mélyíthető, de amennyire tartalma lényegileg meg nem csonkítható, annyire nem is gyarapítható (vö. Mt 5,19).

Hogy egy konkrét példával éljek: Mária mennybevétele 1950-ben lett dogmaként kihirdetve, de ez nem egy akkor született tanítás, hanem már az Ősegyház hitében is szilárd gyökerekkel rendelkező, noha korábban még nem kellőképpen elmélyített, összegezett igazság. Az Egyház életében nyilvánvaló tény, hogy Mária földi élete után a mennyei dicsőség részese lett, ahonnan közbenjár értünk. Evidens tehát, hogy így Jézus Anyjával – mennybevétele után – az Egyház minden tagjának valóságos, személyes kapcsolata lehet. Ezt támasztja alá például a 3-4. századi üldözött keresztények „felfelé tekintő” imája, az Oltalmad alá futunk kezdetű antifóna, vagy a Hartvik-legenda szerint a haldokló Szent István király országfelajánlása a mennybe felvett Szűzanyának.

Nem is szólva Isten népének imádságos megtapasztalásairól, valamint a liturgia kiforrott gyakorlatáról, mely a mennyei liturgia istendicséretében egy családként kapcsol össze bennünket a Szentekkel, így Máriával is.

Ha az Istenszülő mennyben-létének és aktív közbenjáró segítségének hite és tudata nem járta volna át már két évezreden át a híveket, az említett cselekményeknek nem volna értelme. Kinyilatkoztatott, az isteni és katolikus hit körébe tartozó hitigazság ez tehát kezdettől fogva, mely Isten népének hitében folyamatosan fejlődik, és amelyet az Egyház 1950-re teljesen kikristályosítva tévedhetetlen és visszavonhatatlan igazságként mutat meg, de nem spontán módon „hozzákölti” a meglévő igazságokhoz. Hasonlóan, mint ahogy egy gyermekben is „csírájában ott rejtőzik” a felnőtt, de még fel kell nőnie, ki kell fejlődnie, miközben a személy ugyanaz marad.

(Folytatjuk)

Fotó: Vatican News; Merényi Zita (nyitókép)

Magyar Kurír