A mariológus válaszol: Mit jelent a Szűzanya a papok számára?

„A Szűzanya nélkül nem haladhatunk előre papságunkban” – mondta Ferenc pápa 2017-ben Rómában, a krizmaszentelési misén. Ki is számunkra, papok számára Mária? Íme néhány szempont, a teljesség igénye nélkül.

Az Örök Főpap Édesanyja

Krisztus önmagához tett hasonlóvá bennünket az egyházi rend szentségében: az ő papságából részesültünk. Tizenkét férfit választott ki, hogy Isten népének tanítását, megszentelését és kormányzását rájuk bízza. Amire Jézus a Szűzanyát hívta, arra az apostolokat nem hívhatta: őt Isten Anyjává tette!

Máriát nem szentelte „papnővé”, nem rendelte szolgálati papságra, hanem hasonlóan részesítette az általános papság kegyelméből, mint ahogyan bennünket is a keresztségünk által.

Ha mi Krisztusban, az Örök Főpapban egymással papi testvériséget élünk meg, akkor Máriával fennálló kapcsolatunk is kiemelkedően mély lesz, hiszen ő ránk, Fiának testvéreire is lelki fiaiként tekint. Ő Isten ó- és újszövetségi népéhez is tartozik: mindkettő szent papi nép.

Ha Mária az Örök Főpap édesanyja, akkor lelki anyasága Fiának papjai iránt is bőségesen megmutatkozik.

Az Egyház Anyja

„Íme, a te fiad – íme, a te anyád” (Jn 19,26–27) – hangzik a kereszten Jézus szájából. A gyermekéről gondoskodó édesanya szeretetét Jézus is megtapasztalta a maga életében. A világ megváltásának az Atya által eltervezett műve nem engedte, hogy ezt Jézus éltesebb korában majdan idősödő édesanyjának hálálja meg. Mielőtt életét adja üdvösségünkért a Golgotán, Jézus az ő fiúi gondoskodásának talán legszebb jeleként János apostolra bízza édesanyját. A „szeretett tanítvány” valamennyi apostolt „megjeleníti” a saját személyében, így minket, Jézus mai „szeretett tanítványait” is.

Mária istenanyasága mintegy „meghosszabbodik” Krisztus titokzatos Testének, az Egyháznak tagjai felé is.

A kereszten haldokló Jézus tehát nemcsak édesanyjának közelebbi jövőjét helyezi jó kezekbe, hanem tanítványairól is gondoskodik. János befogadja Máriát házába, így az Istenszülő élete egészen megnyílik az apostol előtt. Jézus Anyja az Egyház Anyja, ő bennünket is szívébe fogad. A Fiú gondoskodása azonban nem csak rövid távú: az Atyához győzelmesen visszatérve, a kellő időben édesanyját is részesíti a feltámadt test és a megdicsőült lélek hazaérkezett, mennyei örömében.

Mária az Egyház ünneplő közösségében

„Tegyetek meg mindent, amit csak mond” (Jn 2,5) – mutat Mária utolsó szavaival Kánában Fiára. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19) – hagyja rá apostolaira Jézus az utolsó vacsorán az Eucharisztia ajándékát. Rendelkező és egyben hitet ébresztő szavak ezek! Mindkét alkalom ünnepi, mi több: a mennyei lakomára is előre mutató. De amíg e világban élünk, addig is Jézus egyik legértékesebb ajándéka az Eucharisztia lesz népe számára. A mennyei kenyér asztalát terítik meg Krisztus papjai Isten szent népének vasárnapról vasárnapra.

E nép legkiválóbb tagjaként Mária az Ősegyház ünneplő közösségében is az apostolok közelében maradt: „El tudjuk-e képzelni, mit érzett Mária, amikor Péter, János, Jakab és a többi apostol szájából hallotta az utolsó vacsora szavait: »Ez az én testem, mely értetek adatik« (Lk 22,19)?

Az áldozatul adott és a szentségi jelekben megjelenő test ugyanaz, mint amelyet ő fogant a méhében! Az Eucharisztia vétele Mária számára azt jelentette, hogy újra magába fogadja azt a szívet, mely együtt dobogott az övével, és újra átélte, amit a Kereszt alatt tapasztalt” – elmélkedik Szent II. János Pál pápa (Ecclesia de Eucharistia, 56). Jézus másik ajándéka pedig saját édesanyja, aki az apostolok számára is az egyik legkedvesebb személy lesz szolgálatuk végzése során.

A küzdő papság támasza

„Az égen nagy jel tűnt fel, egy asszony” (Jel 12,1) – olvassuk a Jelenések könyvében. A küzdő Egyház zarándokútját Krisztus húsvéti győzelmének öröme folyamatosan áthatja. A „sárkánnyal”, az őskígyó ivadékával (Jel 12,3), aki Évát is bűnre csábította (vö. Ter 3,15), még folyik a drámai harc. Isten a pusztában készít helyet az Asszony, az új Éva számára (vö. Jel 12,6): a pusztában, mely Jézus számára is a „lelkigyakorlat” helye volt, és amelynek lelki tapasztalatát az Egyház is gyakran megéli.

Mária nem távolról szemlél bennünket, ő nagyon közel van hozzánk, amikor a „pusztába vonulva” mi is a gonosszal viaskodunk.

Anyai jelenléte viszont bátorító: Krisztus húsvéti győzelme az ő megdicsőült testében-lelkében is megmutatkozik. Akárcsak a papi szolgálatban, mellyel a Feltámadottat hirdetjük és kegyelmeit közvetítjük.

Jézussal az emberekhez lépve

Sokszor bízza ránk magát Jézus, hogy „vigyük őt” – egyszerűen csak szívünkben, vagy Igéje által áthatott, erősítő, vigasztaló szavainkkal, nemegyszer pedig az Oltáriszentség színében is.

Egy betegellátásra induló vagy szentségi körmenetet vezető pap bizonyos értelemben olyan, mint Mária, aki Jézust hordozta méhében.

Nem véletlen, hiszen XVI. Benedek pápa is rámutat: Mária látogatása Erzsébetnél a „történelem első eucharisztikus körmenete” volt (2005. május 31-i beszéd). Szolgálatunk során mi is örömünk legfőbb forrását, Krisztust visszük az emberekhez, akiknek szíve vele találkozva szintén mennyei örömre gyullad. Ő úgy akarta, hogy egyszerű szűz leány hozza világra, és úgy is akarta, hogy a hirdetett igében és az Oltáriszentségben egyszerű emberi kezek szolgáltassák ki. Mindkettő „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért” történik.

A legtisztább emberi pont a pap életében

Egy idős atya mondta: „a papnak, kinek nincs Máriája, könnyebben lehet Évája”. Persze nem csak „asszonyi beszéd” jelenthet számunkra kísértést, mint Ádámnak a paradicsomkertben. A bűn mindennemű elvakító igézetének hamis csillogása megtévesztő. De messze felülmúlja ezeket életünkben a Szeplőtelenül Fogantatott ragyogása. Ő nem magától ilyen, hanem Isten teszi „kegyelemmel teljes”-sé.

Ha „igaz és istenfélő ember”-ként akarunk élni és szolgálni éjjel-nappal Isten ügyében, akárcsak Simeon (vö. Lk 2,25), akkor jobban meglátjuk, hogy Mária nekünk is mutatja Fiát, a „világ világosságát”.

A Szűzanya közelsége erőt ad. A gyengédség iránti vágy, a védelem, a természetfeletti segítség igénye épkézláb férfiemberek lelkében nem „lelki infantilizmus”, hanem épp a lelki érést segíti elő, kísér papi életutunkon, és a Lélek sugallatát követve még a lelki sötétségekben, rossz döntések vonzásában is elvezet Máriához is, hogy benne Édesanyára leljünk. Az ő tiszta Szívéhez való közelségünk egyre nagyobb igényt alakít ki a feddhetetlen, igaz, Krisztusban megélt papságra.

A Bizalom Édesanyja

A papságra készülés ideje a tanítványság és a Krisztushoz való hasonulás kiemelt szakasza (ld. Ratio fundamentalis; passim). Jézus tanítványai is találkoztak Máriával, aki maga is tudott alázatos tanítvánnyá lenni. Kánában megszívlelhették útmutatását: feltétlen bizalommal tegyék, amit Jézus kér tőlük.

Mária is bizalommal van a papok felé, és Krisztus iránt feltétlen bizalomra tanít.

Ahogy János apostol életének kiemelten fontos része lett Jézus Anyja, úgy mi is felismerhetjük benne Krisztusnak szentelt életünk és szolgálatunk hathatós segítőjét, örömforrását és gyengéd iránymutatóját. Isten szent népének legkiválóbb tagja, a Jó Pásztor Édesanyja pásztoraink és a rájuk bízottak oltalmazója.

Mária: hathatós segítség a pappá formálódás útján

Máriára különös bizalommal tekinthetnek mindazok, akik komolyan eldöntötték, hogy Fiához hasonlóvá akarnak formálódni, és persze azok is, akik a papnevelés szolgálatával vannak megbízva. Szent II. János Pál pápa szavait idézve: „A papképzés minden formája visszavezethető a Boldogságos Szűz Máriához, aki minden engedelmességnél jobban válaszolt a meghívó Istennek: annyira szolgálója és tanítványa lett az Igének, hogy lelkével és testével fogadni tudta a megtestesült Igét, hogy odaajándékozza az emberi nemnek” (Pastores dabo vobis, 82).

A leendő papokban él a vágy: Krisztust adni a világnak. Ennek a tűznek nem is szabad kialudnia, hanem tartóssá, építővé formálódnia, izzássá nemesednie.

Mária lelkülete ehhez is kiváló iskola, mely nem nőiessé tesz, hanem „lovagiassá”: az Egyház feltétlen szeretetére is megtanít.

XVI. Benedek pápa egyik beszéde a Római Szemináriumban (2008. február 1.) nemcsak a kispapokhoz szólt, hanem a jelenlévő szülőkhöz is fordult: „Talán leginkább ti vagytok meglepve, hogy mi történt és történik fiaitokban. Elképzeltetek talán számukra egy másféle küldetést, mely különbözik attól, amelyre most készülnek! Ki tudja, hányszor kapjátok magatokat azon, hogy róluk töprengtek: emlékeztek arra, amikor kisgyermekek voltak, majd nagyobb fiúk lettek; azokra az alkalmakra, amikor a hivatás első jeleit mutatták, vagy netán, bizonyos esetekben, azokra az évekre, amikor fiatok élete látszólag távol telt az Egyháztól. Mi történt? Mely találkozások befolyásolták döntéseiket? Milyen ezekből fakadó belső fények irányították útjukat? Hogyan tudtak maguk mögött hagyni életük akár ígéretesnek is tűnő távlatait azért, hogy a szemináriumba lépést válasszák?

Tekintsünk Máriára! Az evangélium megérteti velünk, hogy benne is számos kérdés fogalmazódott meg Fiáról, Jézusról, és hosszasan elmélkedett róla.”

Szülők és családtagok, lelkivezetők és barátok, papnövendékek nevelői és tanárai sokszor csendes, rejtett imáikkal tesznek a legtöbbet a rájuk bízottakért. Máriával nagyon jó ebben „szövetkezni”, ő komolyan veszi kéréseinket papi hivatásokért is. Miként ő a jeruzsálemi templomban bemutatta az Örök Főpapot, úgy mi is kezei által ajánljuk Istennek az oltár leendő szolgáit.

Ferenc pápa az esztergomi kispapok 2019. évi római zarándoklata alkalmával lényeglátó rövidséggel kérte a növendékektől: „Imádkozzátok a rózsafüzért!”.

Az Egyház hajójának útja sokszor hányattatott. De kaptunk hozzá „hajókötelet is”.

A szentolvasóba kapaszkodva Mária fog kézen bennünket és vezet be egyre inkább Fiának misztériumába, melyet vele együtt szemlélünk és amelynek szolgái leszünk.

„most és halálunk óráján”

Egy pap halálában is Krisztushoz hasonul, életének Istennek szentelt áldozata így teljesedik be. Tiszta lélekkel elköltözve – jóllehet veszteségnek élik meg az itt maradók, mégis – hathatós közbenjáróvá lehet egy pap odaátról, így még teljesebben folytathatja a kegyelemközvetítés korábban rábízott feladatát. Mária elszenderülése – ahogy keleti testvéreink mondják – sem volt igazán „veszteség” a világ számára, hiszen az Egyház azóta élheti meg: „oltalmad alá futunk, Istennek szent Szülője”. Ő a mi keresztjeink alatt is ott lesz, ha még elköltözésünk előtt szenvednünk is kell. A kegyes jámbor hagyomány szerint, melyet a keresztútjárás is megörökít, Mária karjaiba fogja Jézus keresztről leemelt holttestét (XIII. állomás). Hasonló szeretettel öleli át Fiának e világból elköltöző pap testvéreit is.

Amikor a mi papi hússzívünk megszűnik dobogni, a Papok Édesanyja, aki már Krisztusban él, akkor is képes lesz minket anyai Szívére ölelni.

Hiszen – XVI. Benedek pápa szavaival élve – „a mennyben van egy édesanyánk. Az ég nyitva áll, a mennyországnak szíve van” (2005. augusztus 15-i homília).

Fotó: Lambert Attila; Római Szeminárium

Magyar Kurír