Reménytelien ábrázolni őt – Hermann Zsolt Mindszenty-szobrát állítják fel a Józsefvárosban

Hermann Zsolt sokoldalú alkotó, szobrász és restaurátor is. Jó néhány köztéri szobra látható szerte az országban, s nemcsak egyházi megrendelésre dolgozik, hanem saját elképzeléseit is igyekszik megvalósítani. Eddigi pályafutásáról, Mindszenty-szobráról és terveiről kérdeztük a fiatal művészt.

– Honnan ered Önnél a művészet szeretete, hogyan került közel a szobrászathoz?  

– Édesanyámat mindig vonzotta az irodalom, a művészet. Finom, érzékeny és jó lelkű, csodálatos ember volt. Ezt már korán megláttam, megéreztem. És mivel vizuális típus vagyok, kora ifjúságom óta mindig is szerettem alkotni.  A szobrászat, a plasztika közel került hozzám. Korán megfogott például a lovak mozgásának látványa, és az a gondolat foglalkoztatott, hogyan lehetne ezt formába önteni. Gyerekkoromban megmintáztam édesanyám arcát. Karácsonykor szinte minden évben készítettünk a testvéremmel egy betlehemet, és ezt adtuk ajándékba a szüleinknek. Amint plasztilint, gyurmát fogtam a kezembe, s abból létrehoztam valamit, egy varázslatos világ tárult elém. Nem kellett ehhez nagy tudás, tanulmányok. Csak az örömteli érzés, a vágy, hogy az ember alkothat valamit.

Az élet egy időre elkanyarított ettől a tevékenységtől. Édesapám racionális ember, arra biztatott, hogy foglalkozzam inkább a megélhetéssel és az előbbre jutással, s ezt a művészeti vonalat felejtsük el, ezzel nem érdemes foglalkozni. Szerencsére most már másképp látja a dolgokat. A testvéremmel, Andreával együtt, aki ikonokat fest, bizonyítottuk neki, hogy a mi utunk valóban a művészet, s most már örül annak, hogy kitartottunk az elképzeléseink mellett. Érettségi után gépésztechnikusnak tanultam, aztán épületszobrász lettem, próbáltam megállni helyemet az életben, mint más emberek. De nem tudtam volna elszakadni a művészettől. A testvérem és az édesanyám segítségével beiratkoztam a Dési Huber rajzszakkörbe, és ott elkezdtem el felkészülni a Képzőművészeti Egyetemre. Szobrász szakra szerettem volna menni. Amikor harmadszor próbálkoztam a felvételivel, és nem sikerült, azt tanácsolták, próbáljam meg a restaurátor szakot, ott több esélyem lehet. Konzervatív formában, klasszikus módon mintáztam meg figurális dolgokat. Akkoriban ezt nem nagyon értékelték, csak Kő Pál támogatta ezt a fajta szobrászatot. Akkor kihagytam egy évet, és amikor újra próbálkoztam, felvettek faszobrász-restaurátor szakra.

Már épületszobrászi tanulmányaim idején is kaptam megbízásokat önálló szobrokra. Készítettem például magyar várakat, egy Szent Flórián-szobrot és más plasztikákat, voltak kisebb megrendeléseim is.

– Miként alakult ki a kapcsolata az Egyházzal?

– Inkább baráti, mint családi indíttatásból adódóan több papot és egyházi személyt is ismertünk a nővéremmel. Gyakorló hívők vagyunk, és gyakran vállaltunk szociális segítőmunkát, és ennek révén is alakultak egyházi kapcsolataink. Tíz éve külső tagjai vagyunk az 1908-ban Farkas Edit által alapított Szociális Missziótársulatnak. Ez a női szerzetesrend négy intézményt tart fenn. Mi művészeti vonalon vagy karitatív területen szoktunk segíteni a nővéreknek. Az Egyházhoz a Hit Pajzsa-díjas Bálint József atya révén is közelebb kerültünk. Mély kapcsolat fűzött hozzá bennünket, lelki atyánk volt, ő pedig a lelki gyermekeinek nevezett minket. Így születtek egyházi ismeretségeink, és így kerültünk egyre közelebb az egyházművészethez is.

– Beszéljük a felállításra váró műről, Mindszenty József szobráról. Mi fogta meg Önt leginkább a bíboros hercegprímás alakjában?

– Méltóságteljesen és reménytelien akartam ábrázolni őt, úgy, hogy láthatóan az emberekhez szól, tekintete ránk irányul, köztünk van, biztat bennünket, reménykedik és félt minket. Szerettem volna, hogy határozottságot sugározzon az alakja, s egyfajta keménységet is, hiszen ez a vonás is benne volt a jellemében.

– A kitárt karokkal ábrázolt bíboros ugyanakkor nemcsak határozottságot és eltökéltséget közvetít felénk, hanem hívást is. Mintha azt mondaná: gyertek hozzám, itt vagyok, közel hozzátok! Elegáns papi reverendája pedig az Egyház méltóságát sugallja. És ami még azonnal szembetűnik a néző számára: a hasonlóság…

– Ez utóbbi nagyon fontos volt számomra. Nem kis kihívást jelentett, mert a bíborosról készült fotók szinte mind különböznek egymástól, más és más arcait mutatják meg. Végül két fénykép alapján mintáztam meg a fejet. Nem a fogságtól meggyötört, időskori, karakteres arcát akartam ábrázolni, hanem az ereje teljében lévő, ugyanakkor szeretetet és kedvességet sugárzó főpásztort szerettem volna az emberek elé állítani.

– Úgy tudom, egy meghívásos pályázatra készült az alkotása.

– Igen, a Mindszenty Alapítvány hirdette meg a pályázatot. Az interneten szavazásra bocsátották a versenyben részt vevő alkotásokat, és az én munkámra érkezett a legtöbb közönségszavazat. Azután összeült egy zsűri, amely szintén az én szobromat hozta ki nyertesnek. Ezt követően meg kellett terveznünk, hová kerüljön a szobor a Mindszenty-téren. Felmértük, mekkora helyet foglal majd el az alkotás, milyen elképzeléseink vannak a környezete rendezésére vonatkozóan, és mindezek figyelembe vételével milyen talapzatra célszerű állítani. Remélem, hogy a szobor végül valóban „élni fog” a térnek azon a részén, ahová kerül.

A Mindszenty Alapítvány és Kovács Gergely posztulátor személye mellett a józsefvárosi önkormányzatnak is jelentős szerepe van a szoborállításban, hiszen átvállalta ennek a projektnek az anyagi terhét, s így három év alatt meg is valósulhatott.

– Miért éppen a Józsefvárosba kerül a szobor?

– Kovács Gergelynek, a Mindszenty Alapítvány ügyvivőjének elképzelése volt, hogy álljon egy Mindszenty-szobor az egykori Conti utcai ÁVH-s börtön előtt, ahol a bíboros 1949 szeptembere és 1954 májusa között raboskodott. Életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki rá a kommunista diktatúra, és ebben a börtönben tartották fogva a leghosszabb ideig. A feltételezések szerint itt történt meg Mindszenty bíboros és Pio atya bilokációs találkozása is. Az eredeti elképzelés szerint a bilokációt, azaz Mindszenty és Pio atya misztikus találkozását kellett volna szoborba önteni, ám később módosult a terv, és végül Mindszenty egész alakos szobrát helyezik el a téren. Persze sajnálom az eredeti terveimet, és nagyon szeretném, ha egyszer majd lehetőségem nyílna elkészíteni azt a szobrot is. Úgy képzeltem el a kompozíciót, hogy a börtönfalak dőlnek, az egész anyagi világ, minden összedől, a két szent feje fölött pedig az Oltáriszentség mindent beragyog sugaraival. Életnagyságúnál nagyobb alkotásra gondoltam, de a józsefvárosi Mindszenty tér nem lett volna alkalmas hely annak felállítására. Nagyon szűkös egy ilyen nagyméretű kompozícióhoz. Ezért is örülök, hogy végül a Mindszenty-szobor kerül a térre.

– Szobrászként nyilván sok minden foglalkoztatja, számos kérdés érdekli. Melyek azok a világi témák, amelyek kiállításra vagy megmintázásra várnak?

– Jelenleg kisplasztikákkal készülök egy kiállításra, és a megbízásos munkáim miatt ezekre nehezen jut időm. Foglalkoztat az anyaság témája, az anya–gyerek kapcsolat, az akt, a nő szépsége, a természet és az ember kapcsolata. Ezeket szeretném kisplasztikákban megmutatni, plasztilinban megmintázott szobraim kiöntésre várnak. Ezek minden megkötöttség nélkül készültek, mondhatnám azt is, „belőlem jöttek”.

Például a Velencei-tó mellett, Gárdonyban áll a Halászó fiú szobra című munkám. Nagyon fontos volt számomra, hogy abban a kisfiúban megmutassam az élet szeretetét. Hogy teljes önfeledtséget sugározzon, és boldogságot, amit életünk minden napján át kellene élnünk. Fekete István ihlette ezt a szökőkút-szobrot. A könyvei nagyon fontosak számomra, mert nagy mélységekbe visznek bennünket, olvasókat. Fekete István nem beszél kifejezetten a Jóistenről, mégis az írásainak minden sora mögött ott van. Ezt a gárdonyi szökőkutat az ő emlékére készítettem.  

– Kinek jutott eszébe, hogy a 7-es út mellett egy ilyen témájú szobor álljon?

– A polgármester fordult hozzám azzal a kérdéssel, hogy tudok-e három őshonos halat mintázni, és készítenék-e egy szökőkút-szobrot. Először a halakat próbáltam valahogyan elhelyezni az alkotáson, de aztán rájöttem, hogy a téma így eléggé elcsépelt és unalmas is. Az otthoni mintázgatás, útkeresés során aztán egyszer csak kirajzolódott egy fiúalak, amint a vízben állva halászik. A hálójába süllő, harcsa és ponty került, a Velencei-tó őshonos halai. Szeretném, ha ennek a szobornak egyszer majd lenne egy kislány változata is.

– „A szépség fogja megmenteni a világot” – olvashatjuk a mottót az Egyházművészeti Műhely honlapján, amelyet Ön és a testvére, Andrea közösen hoztak létre. Milyen céllal indították el ezt az oldalt?

– Az Egyház évszázadokon át a művészet fő megrendelője volt, mára azonban a kettő eltávolodott egymástól. Szent II. János Pál pápa levelet írt a művészekhez, amelyben úgy fogalmaz, az Egyháznak szüksége van rájuk. A liturgikus térbe nem kerülhet akármilyen alkotás. Fontos, hogy már a papképzés is foglalkozzon azzal, milyen művészi szempontoknak kell érvényesülniük a templom belső terének kialakítása során. Az is nagyon lényeges, hogy ezeket a tárgyakat olyan emberek alkothassák, akik valóban hittel dolgoznak és az istenszeretet ott él a lelkükben. A Szentatya említett írásában meghatározza az egyházművészet legfőbb kritériumait is: legyen szent, igaz és egyetemes. Célja pedig az, hogy felemelje az embert a szépség által.

– Gyakran esik szó arról, hogy mára gyakorlatilag megszűnt az egyházművészet. Ám olykor mintha feléledne, megújulna napjaink elképesztően sokrétű, sokszor nagyon is zavaros viszonyai között.

– Ahogyan az élet más területein, úgy az egyházművészetben is csak a lélekből és a megtérésből fakadhat a megújulás. Nüsszai Szent Gergely egyházatya szavai szerint: „A művész bennünk a jóakarat; a színek az erényeink; a kép, amit életében kinek-kinek tehetsége szerint meg kell festenie: a Krisztus.” A mi legnagyobb életművünk a saját krisztusi személyiségünk, amit ki kell bontakoztatnunk. Ahogyan Kis Szent Teréz mondta, a Jóistennek nem a műveinkre van szüksége, hanem a szeretetünkre. Alkotásainkban megnyilvánulhat az iránta és az egymás iránt érzett szeretetünk. Erre a felelősségre szeretném felhívni a fiatal művészek figyelmét is. Minden embernek, de az alkotóknak különösen helyes döntést kell hozniuk azzal kapcsolatban, hogy mit tárnak a társadalom, a fiatalok és a hívek elé, mi az, amivel táplálni akarják a lelkeket. A művészet sohasem lehet öncélú, l’art pour l’art, mert missziós hivatása és feladata van. Andrea nővéremmel ez a közös meggyőződésünk.

Fotó: Mészáros Ákos

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. október 22-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.