Ilyet még nem látott... – A római Szent Kelemen-templom kivirágzott paradicsom-fája

Vándorbotját a sarokba támasztotta, rátette átalvetőjét és széles karimájú kalapját, de közben szemét le sem vette az előtte csillogó látványról. Elöl, a szentély magasában ragyogott valami, ami vonzotta, és ő csak ment, amíg a templomi énekesek mellvéddel körülvett scholájához nem ért. Rátette kezét a hűvös márványra és olvasni kezdte a mozaikos evangéliumi üzenetet: „Dicsőség a magasságban Istennek, aki a trónon ül és békesség a jóakaratú embereknek.” A hengeres szentélymélyedés felső negyedgömbjében arany háttérben kék kereszt, rajta függ a halott Krisztus. Lehunyt szemmel vérzik, a kereszt meghosszabbított szárain arányosan elosztva tizenkét fehér galamb, az apostolok, karjai alatt jobbján az Anya, balján a szeretett tanítvány. Mindez egy hatalmas folyondártengerben.

Virágzik a paradicsom! – gondolta rögtön, ahogy először megpillantotta. Ilyet még nem látott.

Ahogy a szeme megszokta a templomi homályt, úgy kezdett a mozaik megvilágosodni, és a zarándok olvasni kezdte az ikont. András úr házából jött (II. András király, 1205–1235) és a pápa úrhoz (IX. Gergely, 1227–1241) tartott. Útközben, ha kérdezték, deákul válaszolt: „Peregrinus hungaricus sum”, hogy ő magyar zarándok, mert a deák szót a templomok és paloták környékén értették. A pápa urat ismerte, hiszen együtt jártak a bononiai Studiumra, a bolognai egyetemre, s együtt hallgattak lengyel, cseh, német, francia, flamand, spanyol és angol deákokkal iurisprudentiát, jogbölcseletet. A IV. keresztes hadjárat után, egy megfáradt, járványoktól is megtizedelt Európában kelt útra, engesztelésül saját lelke, hazája és Szentegyháza üdvösségéért. A tengerparton jött, megállt Aquileiában, Velencében, Ravennában, és Ancona után Assisibe tartott, Szent Ferenchez. Deák társa, a pápa úr avatta szentté nemrég, 1228-ban, és hat évvel később Domonkost is. Új idők jönnek, gondolta, aminek jeleit már otthon látta a prédikáló dömések és a ferences barátok körében.

Tegnap érkezett és másnap, virágvasárnap részt vett a lateráni bazilikában a pálmás-olajágas körmeneten. Látta Hugót is, az ugyancsak megöregedett pápa urat, és vette az áldását. Most, nagyhétfőn délelőtt lejött a Lateránból a Quattro Santi Coronatiba, csöndben imádkozott földijei templomában. Az a négy megkoronázott szent ugyanis pannonföldi vértanú kőfaragó a IV. századból, és mellettük otthon érezte magát. Utána tovább jött lefelé az úton és mielőtt a Colosseumhoz ért volna, máris betért jobbra, a Szent Kelemen-templom átriumába. Az apszismozaik alján ugyancsak deákul ezt olvasta: „Ecclesiam Cristi viti…”, vagyis

„Krisztus Egyházát hasonlítsuk ehhez a Szőlőtőhöz, ami a Törvénytől elszárad, de a Kereszt élteti.

Az igazi Kereszt egy töredékét és Szent Jakabnak és Szent Ignácnak egy-egy fogát őrzik pontos helyen, ahol Krisztust ábrázolják e felirat fölött.” Gyönyörűségében megborzongott: Ez akkor nemcsak egy oltárkép, hanem egy díszes ereklyetartó! Valahol, a felirat említette helyen néhány mozaikkő alá rejtették Krisztus keresztjének egy darabkáját. Mégiscsak egy pápának a temploma ez, mégpedig Péter apostol harmadik utódáé: Linus, Cletus után Clemens, magyarul Kelemen.

A latin szó jelentése: kíméletes, szelíd, elnéző, és bizonyára jellemet is takar.

Ha a templomnak ő a titulusa, akkor ott is kell lennie. Megvan, a diadalíven jobbra, Péter mellett! A homorú apszis félkaréján, a diadalíven középütt a föltámadt pantokrátor Krisztus, baljával az evangéliumoskönyvet szorítja magához, jobbjával áldást ad. Ő a dicsőség Ura, aki a trónon ül, de nem félelmetes ítélőbíró, hanem mint a genovai edesszai Mandylion, vagy a manoppellói Krisztus-arc. A dicsőség Ura, akinek feltétlen a tekintélye. Őhozzá menekült a római Kelemen is, aki a névrokon Titus Flavius Clemens konzulnak, Domitianus császár unokatestvérének lehetett felszabadított zsidó származású rabszolgája, s meglehet, nevét is tőle kapta. Pál apostol a Filippiekhez írt levele végén említést tesz „Kelemenről, aki vele együtt fáradt az evangélium hirdetésében és akinek neve föl van jegyezve az élet könyvében” (Fil 4,3). A hagyomány szerint 92–99 között ült Péter székében, és onnan száműzték a távoli Krím félszigetre, ahol horgonyt kötöttek a nyakába, és tengerbe fojtották. A mozaikon a görög–latin megnevezésű Agios Petrus mellett ül, ugyanolyan fehér tógaruhában, vele egyenlő méltósággal, és őt hallgatja, aki jobbjával az ítélő Krisztusra mutat, mondván: „Respice promissum, Clemens, a me tibi Christum – Figyelj, Kelemen, Krisztusra, akit megígértem neked!” Kelemen balján egy hatalmas horgonyt tart függőlegesen, lehetetlen nem fölismerni, hogy ez a horgony egy keresztfa, jele a vértanúhalálának. Erre utal lába alatt az a négypárevezős hajó, ami körül halak úszkálnak, a mélybe süllyesztett Kelemen útitársai.     

Innét tér vissza a tekintete az egész kép olvasásához. Nem is kép ez! – gondolja. – Valóság! Az a kereszt valóságos a belé rejtett Vera Crux miatt, és a kereszt mellett álló Egyház sem csak jelképes, hiszen a paradicsom mezőbe illesztették Szent Jakab apostol és Antiochiai Szent Ignác testének egy-egy darabkáját. Testében is jelen van itt az Ecclesia! Visszaemlékezik a nem is oly régi, 1215-ös IV. lateráni zsinat határozatára, mely kimondja, hogy a szentmise oltárán a kenyér és a bor földi valósága „átlényegül” Krisztus valóságos testévé és vérévé. Látja a kék kereszten függő, halott Krisztust, akinek oldalsebéből állandóan patakzik a megváltás vére. Ettől és ebből él a folyondáros egész mindenség!

De hol is vagyok én? – kérdi, és tájékozódni kezd, mert az aquileiai, a ravennai és főként a római templomok mozaikjai egyszerre nyújtanak neki támpontot a megfejtésben, de meg is zavarják. Amit lát, a Szent Kelemen-bazilika apszismozaikja régi is, meg új is. Fönt a diadalív említett pantokrátor Krisztusa, igen, jól emlékszik, olyan, mint a falakon kívüli Szent Pál-bazilika diadalíve. A világmegváltó Krisztus fölött balra és jobbra, ott is, itt is, a négy evangéliumi élőlény, annak a jeleként, hogy ezt a Krisztust hirdetni kell a tetramorf, négyformájú örömhír jegyében. Akik hirdették, azok a fehér ruhás vének, apostolok és próféták, s akik tisztára mosták köntösüket a Bárány vérében. A diadalív alsó szegleteiben itt, Rómában, saját vértanú-bazilikáikban Péter és Pál apostolok oszlopos alakjai láthatók. Érthető módon Krisztus mellett ők a főszereplők, valamiként úgy, mint itt Szent Kelemen Péter apostol mellett. De akkor ez az V. század üzenete! – csodálkozik el, és igaza van. A Krisztus-esemény földrajzi foglalata is jelen van, ahogy eleink ábrázolták a diadalív talpánál: balra Betlehem, jobbra Jeruzsálem. Ékköves fallal körülvett városok ezek, kifelé, a templomhajó felé forduló kapuit hatalmas reteszek torlaszolják el: ide nem lehet csak úgy bemenni! Apró jelek pontosítják a helyi értéket. Balra a Bethleem feliratnál, a zárt kapuhoz fölvezető lépcsőn egy kisgyermek ül, jobbjával fölfelé mutat, a zárt kapu fölötti fülkére, ahol egy fehér ruhás angyal tart kendőt a kezében. A megtestesülés, az incarnatio titka ez, ahonnét hatalmas folyamként lép ki a szentély felé az apostolok hitben jól táplált bárányserege, akik emelt fővel lépdelnek a középütt álló, egyedül glóriás Bárány felé. Jobbról, Hierusalem felől is hat bárány tart az Agnus Dei felé, aki szintén ebben az irányban áll, a szent városból érkezett, arcával a zarándok felé, akit mélységes szeretet fog el iránta. Szívesen beállna a bárányok közé, de még nem találja a bejáratot. Mert a jeruzsálemi Porta Spetiosa, az Ékes kapu is zárva van. A fölvezető lépcső első fokán kakas áll, a kapu fölötti csúcsívben arany kereszt. Bizony ez Péter oldalán van, az ő megkiáltó kakasa ez, mert nem akarta azt a keresztet sem a Mesterén látni, sem magán hordani!

De hát hol is a bejárat, hol van az egész kép kulcsa? – töpreng tovább a zarándok, és tűnődik, hol is látott római apszismező közepén keresztet. A legősibb tán a Santa Maria Maggiore közelében a Sancta Pudentiana-bazilika crux gemmatája, drágakövekkel ékes keresztje, amit Alarich 410-es vandál dúlására emeltek, amikor 700 után először dübörgött idegen katona csizmája az Urbsban. Akkor emelték föl először a szentélyben a golgotai kereszt mását. Aztán a Santo Stefano római hármas kerek bazilika egyik kápolnájában is áll a Coelius halmon. Nem véletlen és nem is új, hogy itt is megjelenik! De ahogy megjelenik, az más és új! Soha és egyetlen római ókeresztény bazilika szentélyapszisában nem ábrázolták korábban a kereszt mellett Máriát és János apostolt. Ez a típus először Keleten bukkan fel, Bizáncban szentesítik a formáját és a VIII–IX. századi képrombolás során menekülő ikonfestők hozzák Rómába, többek között a Palatinus tövében álló Sancta Maria Antiqua templom bal oldali kápolnájába. A román kor művészete honosítja Nyugaton, és lesz éppen a Szent Kelemen-bazilika apszismozaikja az új típus felavatása.

Akkor alig több mint száz éve rakták ki ezt a mozaikot – gondolja a zarándok, és benne is összeáll a sok apró saját mozaikdarab egy egésszé! II. Paszkál pápa idején, a XII. század elején emelték a templomot egy régebbi ókeresztény templom fölé, máig álló kettős ión oszlopsorával, a kórusemelvénnyel, dupla felolvasóállványával és csavaros, berakásos húsvéti gyertyatartójával. Valójában újjáépítették azt a IV–V. századi ősi templomot, amit 1084-ben, az atlétha László urunk országlása alatt a délről érkező északi normannok leromboltak. Amikor a XI. század végen hozzáfognak az újjáépítéshez, valójában a régi, lerombolt templomot építik újjá, de minthogy eleve mélyebben feküdt a környezeténél, ezért az ősi bazilikát négy méter magasságig törmelékkel feltöltötték, és így az új templomot a régi fölé emelték. Annak új apszismozaikját pedig 1118-tól kezdve megmaradt rajzok alapján, az eredeti mozaikdarabokból rakták össze. Majdnem újból, mert jó néhány helyen kiegészítették. Nincs ebben semmi meglepő. Ecclesia semper nova et vetera est, az Egyház mindig és egyszerre új és régi.

Az újjáépítés eme időszaka az Egyház egyik jeles reneszánsza. Ekkorra érik be a X. század elején induló clunyi reform, a ravennai Szent Romuáld, a kamalduliak alapítója és VII. Gergely, aztán a Monte Cassinó-i bencés apátból lett III. Viktor pápa, majd az említett II. Paszkál Bizáncból rendelt mesterek segítségével átörökítik a keresztény művészetet, mely a népvándorlás kori migráció során megtorpant és megroppant.

Ott a reformprogram! – mutat a zarándok az apszismozaik alsó kék mezőiben futó, már idézett fehér betűire: „Krisztus Egyháza legyen hasonló ehhez a Szőlőtőhöz, ami a Törvénytől elszárad, de a Kereszt élteti.” Vissza a kezdetekhez! Gergely pápáék gregoriánus reformja az Egyházat szőlőtőhöz hasonlítja, mely Krisztus keresztjéből születik meg. Ide érkezik a zarándok tekintete, a kereszt valódi tövéhez, ahol hatalmas akantuszcserje látható. Itt a titok nyitja, és közelebb megy, hogy jobban szemügyre vehesse. Az akantusz üzenetén töpreng, hiszen a szöveg vitisről, szőlőtőről szól. Öreg bononiai grammatikatanára mesélt neki egyszer erről, amikor a János-passiót magyarázta: „A katonák tövisekből koronát fontak”: „sztefanon eksz akanthón” (Jn 19,2), vagyis akantuszkoszorút. Ennek az akantuszbokornak a tövénél egy kicsi szarvast lát, amit egy vöröses girland fog körbe. A XII. századi mozaikkészítő mester már nem tudta pontosan, hogy a hétszáz évvel korábban készült eredeti jelenet a nagyböjt, szent negyvennap során tartott misztagógikus katekézisnek a képi ábrázolása. A kicsi szarvas a katekumen, aki azért járt estéről estére, éjszakába nyúló katekézisekre, hogy bevezessék Krisztus misztériumába. Ő még gyönge, és ugyan ott szimatolgat a megváltó kereszt környékén, de ő sem ússza meg szárazon – hiszen a keresztségre készül – azt a kísértést, amit az Üdvözítő is elszenvedett. Az a vöröses kunkor-girland eredetileg kígyó volt. Róma katakombáiban ismerős a kép, ahogy a forrásra járó szarvasok elnyelik és legyőzik a kígyót.

A Kertben járunk, ahol a mozaik keresztje pontosan ott emelkedik, ahol a bűn megtörténik. Annak a katekumen kis szarvasnak, hogy legyőzze a kísértőt, innia kell a forrásból. Meg kell keresztelkednie! A kereszt alatti akantuszbokorból a Teremtés könyvének négyágú forrása fakad, és két gyönyörű, pettyes hátú szarvas kortyolgat mohón belőle. Ez már húsvét éjszakája, az Exultet áldott éjszakája, amikor a katekumenek a megtett úttól fáradtan megmerülnek háromszor az újjászületés fürdőjében. De mielőtt megérkeznének a megmerítkezés-baptisztériumba, útközben a 42. zsoltárt énekelik:

„Ahogy a szarvasünő a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem utánad, Uram. Lelkem szomjazik az Isten után, az élő Isten után.” (Zsolt 42,1–2)

A zarándok bólogat: Igen, a bűn helye a kegyelem helyévé lett, mert Krisztus keresztje a bűn helyét paradicsommá változtatta. Az V. század hite szerint a keresztség során alászálló Lélek megújítja a föld színét. Az egész föld színét. A megváltás oly erős, hogy mindenre kiárad. Ezt a pünkösdi növekedést az Isten adja. A keleti ikongráfiában az életet adó Lélek színe a zöld, az új élet zsengéje! A zarándok megszámolta az új élet zöldes fürtjeit, és megszédül, csak dadog: Nem, ez lehetetlen! – mondja, de a szíve ujjong. Az akantuszcserje tövéből jobbra és balra egy-egy vastag szár emelkedik ki, és önmagába visszatekeredő hajtásai körkörös fürtökkel töltik meg az egész apszismezőt. Ameddig a szem ellát. Balra huszonöt, jobbra huszonöt, ötször ötös mezőben. Pontosan ötven, ahogy a pünkösd szó is mondja: pentekosztész. A hívő ember számára az akantusz tekervényes szőlőtővé változik és egyszerre hirdeti mindkettő jelentését. Először a vitis-szőlőtő üzen, ahogy Jézus magáról mondja: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz” (Jn 15,5). Íme, itt a bő termés! De az akantusz is üzen, hiszen már az első keresztények pogány kortársai is a győzelem jelének tartották. Dús és örökzöld levelei – itt, a római kertemben látom, télen éppúgy virul, mint a pálma – a kertet őrző „korinthusi” oszlopok tetejére azért kerültek, hogy az istenségek győzelmét és az örök tavaszt hirdessék: Victoria! De a régiek azt is tudták, hogy a győzelemnek ára van, az akantusznak pedig tüskéi, melyek éppen a küzdelem szenvedésére emlékeztetnek. Az ókeresztény hitvilág ennek a klasszikus magyarázatnak húsvéti értelmezést adott: tövisei miatt az akantusz a halál palántája, míg lilás-fehéres (nagyböjti) virágának illata a feltámadás kenetének illatát hozza.

Ami az apszis alatt az oltáron történik, nem is más, mint ennek a pünkösdnek a meghosszabbítása. A Lélek kiáradása a kenyérre és a borra, aztán az egész ünnepi közösségre és rajtuk keresztül – mert kapják a szót: Ita! Menjetek! – az egész világra. Hallja a szót a zarándok, megvárja még a szent városban az új húsvétot, és viszi majd haza aranybullás Ura országába az örömhírt, ami lám, ígéret és valóság: ő azért jött, hogy életünk legyen, és az bőségben legyen! (Jn 10,10)

Meghatottan térdre ereszkedik és még egyszer felpillant. A mozaik csúcsán egy kéz mozdul, az Atyáé, és koszorút nyújt Fiának és Fia barátainak. A zarándok elfogadja a Fiútól, urainak Urától. Hervadhatatlan koszorút kapott, borostyán csüng le róla kétoldalt. Felveszi a sarokba támasztott vándorbotját, átalvetőjét, széles karimájú kalapját, és elindul…

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 12–19-i ünnepi számában jelent meg.