A szabadság szédülete – Ted Chiang Kilégzés és más novellák című kötetéről

Kilégzés és más novellák című legújabb kötetének kulcsfogalmai az idő, az entrópia, a szabad akarat, a kapcsolat, az apaság, az igazság, a hit, a tudomány és a döntés.

A sci-fi-írók kedvenc témája – az idegen lények mellett – az időutazás. A kereskedő és az alkimista kapuja című novellában Chiang nem vész el a technikai részletekben, inkább az erkölcsi vonatkozások érdeklik. A helyszín a Közel-Kelet, az egymásba fonódó történetszálak tudatosan idézik meg az Ezeregyéjszaka világát. A címben említett varázslatos kapun keresztül a vállalkozó szellemű húsz évet tud előre vagy visszafele lépni az időben. Akár többször is. A novella szereplői ki-be járnak a kapun, gazdagságot és szerelmet remélve. Van, aki azt gondolja, ha kicsit módosít mindazon, ami már megtörtént, biztosan jobb élete lesz, mint előtte volt. A sci-fi-kedvelők azonban jól tudják, hogy az időparadoxon megoldása a kör, vagyis soha nem leszünk képesek oly módon befolyásolni a múltat, hogy az a jelent is megváltoztassa, azaz „a múltat semmi sem törli el”. A történet tanulsága azonban időtlen: „Van bűnbánat és vezeklés, és van megbocsátás.”

A Kilégzés című novellában egy gépszerű lény visszaemlékezését olvashatjuk. E különös létező egy önmagán végrehajtott kísérlet után rájön, hogy egyre gyorsuló ütemben érvényesül körülötte az entrópia, végül minden egyensúlyba kerül és kiegyenlítődik, ez pedig világának a végét fogja jelenteni. Ez a lény azonban nem pesszimista, sejti, hogy zárt rendszerén túl van valami más is, ott pedig élhetnek olyanok, akik elolvassák majd írását, és megértik annak legfőbb üzenetét: „A létezés egy csoda.”

A Mit várnak tőlünk? egy rövid gondolatkísérlet. Mi lenne akkor, ha megtudnánk – sőt tudományosan bebizonyosodna –, hogy nincs szabad akarat. Elég lenne, ha továbbra is úgy tennénk, mintha volna valódi választásunk, vagy az ember eredendően többre vágyik? Miért olyan fontos, hogy számítsanak a döntéseink? Miért elengedhetetlen számunkra annak a tudata, hogy a választásaink valódiak, hogy minden csak rajtunk múlik?

A kötet már-már kisregény hosszúságú novellája A szoftveres objektumok életciklusa. Természetesen nem véletlenül. Ebben az írásban az informatikusok olyan cuki, állatkölyökszerű lényeket fejlesztenek ki, amelyek – elsősorban – egy virtuális világban léteznek. Ezek a digientek, melyek a szórakozás és a játék mellett tanulásra, vagyis fejlődésre is képesek. Gazdáik először úgy is bánnak velük, mint ahogyan az ember a házikedvenceivel szokott, később azonban ez a kapcsolat inkább a szülő-gyerek viszonyra kezd hasonlítani. És amikor a digientek robotszerű testet is kapnak – igaz, ebbe csak ritkán bújnak bele –, már arra is lehetőségük nyílik, hogy cégként jogi személlyé váljanak.

A novella a kapcsolat és a kötődés kérdéskörét tágítja: elképzelhető, hogy az ember úgy ragaszkodjon egy virtuális lényhez, ahogyan manapság egy kisállathoz? A két főszereplő komoly dilemma elé kerül, amikor kiderül, hogy a digientek létezését biztosító platform már elavult. Elgondolkodtató követni azt az erőfeszítést, ahogyan pénzt és fáradságot nem kímélve igyekeznek megmenteni kedvenceiket a pusztulástól. Ez az írás azért ilyen hosszú, mert érzékeltetni szeretné azt a folyamatot, ahogyan a „gazdik” egyre közelebb kerülnek az évtizedek óta „gondozott” digientjükhöz. Úgy tűnik, a valódi és a virtuális lények közötti kötődés az idő előrehaladtával csak erősödik. Persze ott motoszkál bennünk a kérdés: vajon meg lehet szeretni egy mesterséges lényt?

A gyűjtemény legrövidebb írása a Dacey szabadalmazott, önműködő dadája, amely a gyereknevelés gépesítéséről szól. Ennek az ironikus hangvételű novellának a fő kérdése, hogy vajon milyen hatással van egy apa figyelme a fiára.

Jorge Luis Borges egyik novellájának hőse „tudta az 1882. április 30-án reggel látott déli felhők alakját, és emlékezetében képes volt összehasonlítani egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével és egy tajték körvonalaival, melyet egy evező kavart fel a Rio Negrón, közvetlenül a Quebracho-forradalom előtt”. Funes, az emlékező azért volt kénytelen a sötétben üldögélni, hogy minél kevesebb dologra kelljen visszaemlékeznie. A Fekete tükör című sci-fi-sorozat egyik epizódjában – A teljes történeted (The entire history of you) – viszont azt láthattuk, milyen problémákat okozna, ha az ember képes lenne valósághűen rögzíteni – és ha kell, előhívni – mindazt, amit átélt. Chiang is ezt a témát járja körül A tények valója, érzések igaza című novellájában. E történet szereplői a szemükbe épített kamerával felvehetik akár az egész életüket – ez a naplog –, a Remem nevű szoftverrel pedig könnyedén kiválogathatják mindazt, ami fontos belőle. Ez azt jelenti, hogy a Remem átveheti az emlékezet helyét, amely ezáltal gyakorlatilag tévedhetetlenné válik.

Az egyik szereplő a digitalizált emlékezet veszélyeire figyelmeztetve azt mondja, hogy a Remem segítségével „az ember már nem történetekből fog állni, olyan lesz, mintha egy játékfilmet lecserélnénk egy biztonsági kamera vágatlan felvételére”. A helyzet azonban egyáltalán nem egyértelmű. Chiang párhuzamosan egy másik történet elbeszélésébe is belefog. Ebben szembeállítja egymással a prédikációit szó szerint leíró misszionáriust és az afrikai falu öreg mesélőjét, aki históriáit soha nem mondja el kétszer ugyanúgy. A pontos és a helyes nem ugyanaz, ám egyik sem egyezik meg az igazzal. Tudjuk, hogy az írás megjelenése alapvetően megváltoztatta a viszonyunkat a valósághoz és önmagunkhoz is. A betűvetéssel és az olvasással nyertünk, de vesztettünk is. Vajon korunk más, hasonlóan jelentős technikai újításainál miért félünk annyira a következményektől?

Emlékezetünk nem csak szűr, de torzít is. A szakemberek szerint annyira, hogy hosszú távon teljes mértékben megbízhatatlan. Az emlékezet azonban nem egy adattároló, hanem személyiségünk része. Ha digitalizálnánk, át kellene értelmeznünk mindazt, amit eddig az igazságról és a tényekről gondoltunk. Vajon hogyan bocsátanánk meg valakinek akkor, ha minden pillanatban hajszálpontosan emlékszünk arra, amit tett?

Bár a földön kívüli élet valószínűsége nagy, ennek ellenére még soha nem sikerült idegen civilizációk nyomaira bukkanni. Egyesek szerint azért nem, mert már mind kihaltak, vagyis „az univerzum csendje egy temető némasága”. Ez lehet az úgynevezett Fermi-paradoxon – a földön kívüli civilizációk létezésének magas becsült valószínűsége és az ilyen civilizációk létezésére utaló bizonyítékok hiánya közötti ellentmondás – feloldásának egyik módja. A nagy csend című, kissé gunyoros hangvételű novellában e rejtély megoldása helyett egy papagáj fejti ki a nézeteit a beszédről és az intelligenciáról. Légy jó stop. Szeretlek stop.

Borges Ph. H. Gosse és a teremtés című novellájában is felmerült már a gondolat: Isten valójában néhány ezer évvel ezelőtt teremtette a világot, az ősi maradványokat pedig, melyek régebbi korokra utalnak, ő maga tette a földbe. Ez az elmélet Philip Henry Gosse (1810–1888) angol természettudóstól származik, aki Omphalos – azaz Köldök – című könyvében azt fejtegette, hogy Ádámnak is volt köldöke, holott az első embernél ennek semmi szerepe nem lehetett. Bár a józan ész alapján azt gondolnánk, hogy az oksági láncok nem vezethetők vissza a végtelenségig, vagyis van egy pont – a teremtés pillanata –, amikor meg kellene szakadniuk, Gosse szerint nincs ilyen jól meghatározható időpont, mert Isten visszafelé is folytatta a láncolatot, vagyis nem csak a jelent és ezáltal a végtelennek tűnő jövőt hozta létre, hanem a beláthatatlan múltat is, legalábbis annak nyomait. Találunk ugyan dinoszauruszcsontokat, de ilyen állatok soha nem léteztek, maradványaik a teremtés aktusával kerültek a földbe. (Az utókor szerint az Úr nem folyamodott efféle „fölösleges és hatalmas hazugsághoz”, Gosse elmélete pedig feledésbe merült.)

Chiang Omphalosz című novellájában a tudósok meg is találták Isten közvetlen teremtményeit: évgyűrűk nélküli fákat, mint ahogyan köldök nélküli emberek múmiáit is. Az írás felidézheti bennünk az előző kötetben olvasható, A pokol mint Isten hiánya című novellát, melyben az angyalok be-betörnek a világunkba, megjelenésüket természeti katasztrófák övezik, és aki találkozik velük, az vagy meghal, vagy valami különleges történik vele. Mind a két írás elmossa a transzcendens és az immanens, ezzel együtt a hit és a tudomány közötti határt, így teremtve meg a gondolati feszültséget. Az Omphalosz című novella tudósa az isteni tervet keresve az emberi döntésben látja meg Isten csodáját. Lehet, hogy a miértre nem kap egzakt választ, de a hogyant tovább kutatja.

A kvantummechanika egyes értelmezői szerint világegyetemünk folyamatosan szétágazik, vagyis minden pillanatban újabb és újabb alternatív univerzumok jönnek létre. A szorongás a szabadság szédülete (a kifejezés Søren Aabye Kierkegaard A szorongás fogalma című művére utal) című novellában egy különleges eszközzel – a prizmával – sikerül megragadni ezt a jelenséget, ezáltal pedig – legalábbis egy időre – kapcsolatot létesíthetünk egy másik univerzumban élő másunkkal. Mivel a két világ nem teljesen ugyanaz, ezért azt is megtudhatjuk, mi lett volna, ha életünk más mederben folyt volna tovább.

Mindez persze a fantázia szüleménye, ám ki ne gondolkodott volna már el azon, hogy vajon hol tartana most, ha életének egy-egy fordulópontján másként döntött volna. Súlyos esetben akár nap mint nap rágódhatunk ezen, hiszen ami megtörtént, azt már nem lehet visszafordítani, a következményeket pedig életünk végéig viselnünk kell. A novella szereplői a legkülönfélébb okokból keresik fel az alternatív világban élő paraénjüket. Van, aki puszta haszonlesésből, más lelkiismereti okokból, de olyan is akad, aki csak a paraénjével tud normális kapcsolatot létesíteni – saját magam ugyanis mindig megért engem.

A prizma nyújtotta lehetőségekről is többféleképpen gondolkodnak a szereplők. A másik világban létező énem kicsit különbözik tőlem, és ha ebből adódóan valami jót – vagy rosszat – tesz, akkor felmerül a kérdés: milyen is vagyok én valójában? Juthatok arra a megoldásra, hogyha az alternatíváim viszonylag jó emberek, akkor én lelkiismeret-furdalás nélkül lehetek gonosz is, hiszen a végeredményt tekintve általában jó ember vagyok. A novella főhőse azonban nem erre a következtetésre jut. Rádöbben, hogyha a múltban jó dolgokat tett volna, most jobb ember lenne az összes univerzumban. Végül döntésre jut: ebbe akár most is belefoghat.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. szeptember 27-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.