A valóság visszaadásának különlegessége – Caravaggio az Uránia mozi műsorán

Isten útjai kifürkészhetetlenek – tartja a mondás, és ha belegondolunk, valóban így van. A nagy elődje keresztnevét viselő Michelangelo Caravaggio minden volt, csak nem jámbor, csendes katolikus, aki szépen megöregedvén köztisztelettől övezve halt meg élete alkonyán. Mégis az egyházművészet történetének egyik legnagyobb hatású festőjeként tartjuk számon. A 16–17. század fordulóján élt nagy itáliai művész egyike az elmúlt évszázadok legnagyobb mestereinek. Rövid élete azonban – hiszen harminckilenc évesen meghalt – mai szóhasználattal élve meglehetősen zűrös volt. Ráadásul 1606. május 29-én egy kocsmai verekedés során meg is ölt valakit. Kalandorsága, küzdelmes élete, főképpen pedig művészetének eredetisége és újszerűsége máig nagy hatással van a közönségre, a történészekre és a művészekre egyaránt. (Csak egyetlen példa: Csernus Tibor egyik jelentős alkotói korszakában kifejezetten Caravaggio modorában festett.) Az 1571-ben Milánóban született festő két korszak határán élt, a reneszánszot a barokkal összekötő manierizmus legkiválóbb képviselőinek egyike volt. A szó: maniera – magyarul mód, manír – valamiféle modorosságra utal, ám valójában arról van szó, hogy az emberközpontú ábrázolás, a reneszánsz korszaka után egy újszerű, másfajta alkotói felfogás jelent meg a művészetben.

Caravaggio alakja nemcsak a képzőművészeket foglalkoztatja már régóta, hanem a filmeseket is. A művészet templomai című ismeretterjesztő filmsorozat legújabb részeként most a manierista mester munkásságát és életpályáját mutatja be az Uránia Nemzeti Filmszínház. Caravaggio – Vérről és lélekről címmel egész estés dokumentumfilmet láthatunk a nagy olasz festőről.

A mester képeit nagyfokú kidolgozottság jellemzi, a végletekig naturalisztikus felfogásban, ám anélkül, hogy festészete bántó lenne. Caravaggio naturalizmusa nem az ecsetkezelésében, a legkisebb részletek megfestésében, hanem főként a téma megközelítésében, a nemegyszer brutálisan őszinte ábrázolásban mutatkozik meg. A szentképeken, amelyeket a templomokba festett, ugyanez az erőteljes realizmus jelenik meg. Mint például az egyik talányos festményén, a Szent Máté elhívatása című képen, ahol első pillantásra nem tudhatjuk, ki a főszereplő. Talán az a sapkát viselő, leonardósan szép szakállú férfi, aki Krisztus szemébe néz, miközben ujjával egy magába roskadó, mellette ülő emberre mutat? Nem, Máté az asztalra hajoló fiatalember. A filmben remek elemzést hallhatunk erről.

E sorozat dokumentumfilmjeinek legnagyobb érdeme, hogy közel hozzák a nézőkhöz az egyes mesterek és korszakok művészeti alkotásait. Hiszen nem juthatunk el a világ összes nagy múzeumába, templomába! A modern digitális technikának köszönhetően olyan részleteket is megcsodálhatunk, amelyek sokszor még a helyszínen is kevésbé láthatók. Ebben a filmben is remek felvételek tárulnak a néző szeme elé, ám az előadásmód helyenként kissé dagályos. Mintha csak egy performansz résztvevői lennénk, egy ruhátlan férfit láthatunk a filmben, aki hosszasan produkálja magát: egyfajta modern táncot jár, s eközben időről időre valami szurok- vagy vérszerű fekete folyadék csöpög a filmvásznon. A mozi készítői nyilván szerettek volna hangsúlyt adni Caravaggio ellentmondásos személyiségének, ám ebből jóval kevesebb is elég lett volna. 

A már említett Szent Máté elhívatása című kép mellett még másik kettő látható a római  San Luigi dei Francesi-templom Contarelli-kápolnájában. A Szent Máté és az angyal, valamint a Szent Máté mártíromsága, amely csupa mozgás és kegyetlen sötétség.

A filmből azt is megtudhatjuk, honnan szerezte Caravaggio a modelljeit. Miután az élete egy része uralkodók, mecénások, gazdag megbízók körében telt, egy másik része pedig az utcán, így modelljei között szép számmal akadtak utcalányok, koldusok, lézengők is. Mindez, ha kitudódott, akkoriban bizony botrányt kavart.

Rövid élete során Caravaggio körbeutazta Itáliát, hol önmagát keresve, hol az útja során szerzett ellenségei vagy a börtönbüntetés fenyegetése elől menekülve. Milánó, Velence, Róma, Nápoly, Málta és Szicília után ismét a főváros felé vette az irányt, ám a sors akaratából Rómától nem messze, Porto Ercoléban 1610-ben utolérte a halál.

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. október 14-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.