Párbeszéd a liturgiáról: Alleluja

„Az Evangéliumot megelőző Olvasmányt az Alleluja követi vagy egy – a rubrikák által meghatározott – másik ének, amint ezt a liturgikus idő kívánja. Ez az akklamáció önmagában álló szertartás, vagyis cselekmény, amelyben a hívek közössége üdvözli és fogadja az Urat – aki az Evangéliumban majd szól hozzá –, és énekkel megvallja hitét. Mindenki állva énekli az előénekesek, illetve a kántor vezetésével, és adott esetben megismétlik. Az Alleluja verset az előénekesek vagy kántor éneklik. (…) Ha Alleluját veszünk, azt a nagyböjti idő kivételével mindig énekeljük. (…) Az Alleluját, illetve az Evangélium előtti verset, ha nem éneklik, el lehet hagyni” (A Római misekönyv általános rendelkezései, 62–63.).

Ez az énekünk is azon kevés liturgikus szövegeink közül való, amelyeket eredeti nyelven, héberül éneklünk. „Áldott legyen Jahve!” – ezt jelenti a szó, amit az ujjongással átszőtt zsoltárokból örökölt meg a keresztény liturgia. Fordítására nincs szükség, hiszen maga a szó a hangulatával, zengésével hordozza Isten dicséretét. Éppen ezért mondhatjuk, hogy éneklésre termett. Másfajta előadásmód, prózai kimondás során erejét veszíti, ezért, amint fentebb olvassuk, ha nem éneklik, talán jobb is, ha elhagyják.

Az Alleluia-dallamok egyik jellegzetessége a gregorián énekben, ahogyan hosszan elidőznek az utolsó „a”-n: ezt hívjuk jubilusnak. Ez olyan, az ember lelkének legmélyéről fakadó ujjongást tesz énekké, amit a Lélek ébreszt bennünk. Szent Ágoston szerint a szívnek azt a mélyről fakadó örömét, ujjongását fejezi ki, amire a szó már nem képes. Ez a nyílt, örvendező éneklés szinte lehetetlenné is teszi, hogy ülve végezzük: fel kell állni hozzá, ahogy fel kell állni annak fogadására, akit Istennek, Jahvénak hívunk ebben az énekben.

Hiszen, ahogyan A Római misekönyv általános rendelkezéseiben is olvassuk, az Alleluja éneklése nem puszta bevezetés, nemcsak kísérőének, hangulatfestő elem, hanem „önmagában álló szertartás”, ami akkor hangzik el, amikor az evangéliumoskönyvet ünnepélyes körmenetben az ambóhoz viszik, ahonnan az örömhírt meghirdetik majd. A feltámadt Úr vonul be hívei körébe, hogy megszólítsa a körülötte, érte egybegyűlt közösségét. Az evangéliumban megszólaló Úr Küriosz, a feltámadt Jézus, akit a keresztény közösség Messiásnak, Isten fiának ismer el. Ezért szólítja meg azzal a névvel, a Névvel, amelyet Mózes az égő csipkebokornál kapott: „Áldott legyen Jahve!”. Ujjongva Istennek ismerjük el Jézus Krisztust, szavait teremtő igeként fogadjuk, amely itt és most létrehozza, amit kimond. Ő a mi Urunk és szabadítónk, neki ujjong a szívünk és ajkunk.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír