Az Úristen mindig a tenyerén hordozott – Beszélgetés Kontra Évával, a Hit pajzsa díjazottjával

– Kérem, meséljen a gyermekkoráról, a származásáról.

– Ökumenikus családból származom, az apai nagyapám református lelkész volt, esperes a Délvidéken. Polgári családnak számítottunk, édesapám csendőr századosként szolgált, a közlekedési osztály szervezésével foglalkozott, tehát nem politikai, hanem civil ügyeket intézett. Később a kommunista hatalom persze mindenkit egy kalap alá vett, a csendőr az csendőr szemlélet alapján. Három testvérem volt, egy húgom és két öcsém. Már csak ketten élünk, a legidősebb, én és a legfiatalabb, a kisebbik öcsém. Édesanyám katolikus vallású volt. Érdekes, hogy gyermekként egyáltalán nem foglalkoztam a vallással.

– Budapesten laktak?

– Budán, a Böszörményi úton. Az állami tanítóképző gyakorlóiskolájába jártam. Miután a németek 1944 márciusában megszállták Magyarországot, befejeződött a tanítás, és két hónapig egy nyomtatványüzletben voltam adminisztrátor. 1944 nyarától folyamatosan menekült a családunk: először Szabadszállásra a bombázások elől, majd szeptemberben az egyedi kastélyba. Karácsonykor onnan a németek kitettek bennünket, így anyuval beköltöztünk egy tanítónőhöz. Édesapám nem volt velünk, csendőrként máshol kellett szolgálnia. Türjéről küldött táviratot, fel is kerestük őt, majd onnan százötven csendőrcsaláddal együtt kivittek minket Ausztriába. Ez 1945 januárjában történt. Linz közelében helyeztek el minket, Kremsmünsterben, egy bencés kolostor iskolájában. Amerikai megszállás alá kerültünk. Az amerikai parancsnok májusban megnézett bennünket, és mindent rendben lévőnek talált az elhelyezésünkkel kapcsolatban. Ezért júniusban derült égből villámcsapásként ért minket a parancs, hogy annyi holmival, amennyi a két kezünkben elfér, sorakozó. Kihajtottak mindenkit egy mezőre. Tankokkal körülállták a csoportot, s amíg a munkára fogható emberek meg nem ásták a latrinát, nem kaptunk enni. Már délután volt, eleredt az eső. A gyerekes családokat egy ott lévő pajtába küldték.

Mivel anyu ekkor kórházban volt a beteg öcsénkkel, mi ketten a húgommal ott áztunk a mezőn. Minket is be akartak vinni a pajtába, de apu a csoport parancsnokaként azt mondta: amíg mindenkinek a gyereke nincs benn, az enyémek is áznak. Végül aztán mi is bekerültünk.

Másnap mindenkinek sorba kellett állnia egy csomaggal, kivételt csak a parancsnok, az orvos és a tolmács jelentett, családostól. A többieket bevagonírozták, és átszállították a szovjet zónába, az ott maradt holmit pedig felgyújtották. Minket, a három családot barakkokban helyeztek el. Amikor anyu kijött a kórházból az öcsémmel, elment az amerikai városparancsnokhoz megkérdezni, hogy mi történt, és hogy bemehet-e a területre a holmijáért. Édesanyám akkor várta a negyedik gyermekét. A magyarázat ennyi volt: a városka lakói bepanaszolták a magyarokat, hogy korábban kifosztották a várost. Nem számított, hogy ez több száz évvel korábban történt. A parancsnok szabad rablást engedélyezett a helyieknek, elvehették a holminkat.

Apu hamarosan kórházba került. Édesanyám 1945 szeptemberében levelet kapott a húgától, hogy menjünk haza, mert megvan a lakásunk, apunak tudnak állást szerezni. Anyu megkérdezett minket, tizenéveseket, a húgomat és engem, hogy mit csináljunk. Mondtuk, hogy menjünk haza, hiszen Ausztriában iskolába sem jártunk. Mire hazaértünk, kiderült, hogyan bánnak itthon a csendőrökkel, így anyu visszaüzent a szállítmányvezetővel apunak, hogy haza ne jöjjön. Szétszakadt a családunk, csak huszonnyolc évvel később találkoztam az édesapámmal.

– Itthon hogyan alakult az élete?

– A Szilágyi Erzsébet Gimnázium negyedik osztályában két hét alatt levizsgáztam magántanulóként, közben egy elektrotechnikusnál tanonckodtam. Egyedül maradt anyám legidősebb gyermekeként dolgoztam, hogy legyen keresetünk. A következő évben, 1946 januárjában a keresztanyám, hogy segítsen a családunkon – az év februárjában született meg az öcsém – magához vett Pécsre, beíratott a kereskedelmibe, ott érettségiztem 1949-ben.

– Mindig szerzetes nővér akart lenni?

– Nem, dehogyis, nem akartam, hogy négy fal közé zárjanak! Később aztán belekóstoltam a négy fal közötti életbe… Munkát kerestem, de még Pécsett megismerkedtem a Jézus Szíve Népleányai Társasággal, és nagyon tetszett, hogy voltak közöttük otthonlakók is. Az alapító, Bíró Ferenc jezsuita elképzelése az volt, hogy szerzetesként tartozzanak a közösséghez, de éljenek otthon, és világi munkahelyeken dolgozzanak. Érettségi után, 1949 nyarán visszajöttem Budapestre, és kértem a felvételemet a társaságba. Elfogadták a jelentkezésemet. Örültem, hogy otthon lakhatok, mert így nem kerültem ki a családból, segíthettem anyut és a kisebb testvéreimet. Szerényen éltünk, csak addig nyújtózkodhattunk, ameddig a takarónk ért. Szerettem volna megtanulni zongorázni, de erre nem tellett. Aztán jött a gépírás az iskolában, az kis kárpótlást jelentett az ujjaimnak. A népleányok – ahogyan az idősebb testvérek mondták – nem voltak „becsomagolva”, egészen egyszerű, szürke ruhát viseltek, még fátyolt sem hordtak. Amikor a társasággal ismerkedtem, a testvér, akitől kérdezősködtem, éppen egy nyúlketrecet takarított, s úgy válaszolt a kérdéseimre, mesélt az életükről. Nagyon tetszett nekem, hogy nemcsak imádkoznak reggeltől estig, hanem dolgoznak, és megkeresik a megélhetésükhöz szükséges pénzt, nem adományokból élnek. Amit sikerült félretenniük, azzal másokat segítettek. Ez Bíró atya kívánsága volt. Ő 1938-ban halt meg, én már nem ismertem, hiszen akkor csak nyolcéves voltam. A testvérek mindig csillogó szemmel beszéltek róla és a társaság céljairól. Ez nagyon megragadott, és mindaz, amit hallottam, nagy erőforrást jelentett a későbbi életemben is. Az „egy sorban és egy sorsban a néppel” jelszó rendkívül fontossá vált számomra. Erőt merítettem belőle a börtönéveim alatt, és utána is, amikor segédmunkásként, varrónőként, majd kórházban dolgoztam.

– Legálisan nem sok ideje maradt szerzetes nővérként tevékenykedni, hiszen a kommunista hatalom 1950 szeptemberében felfüggesztette a szerzetesrendek működését…

– Abban a rövid egy esztendőben a társaság Horánszky utcai székházában gépeltem és sokszorosítottam egyházi szövegeket, melyeket aztán a könyvkötőhöz vittünk. A rendek 1950-es feloszlatása után én lettem az összekötő a jezsuita provinciális, Csávossy Elemér atya és a rendtagok között. Leveleket és üzeneteket vittem nekik, mikor és hol tudnak találkozni egymással. Otthon éltem a rendi életemet, közben jártam a hitoktatóképzőbe az angolkisasszonyokhoz.

– Mikor és miért került börtönbe?

– Az ÁVO 1951. május 8-án tartóztatott le annak a családnak a lakásán, amelyik a provinciálist és Mester Margitot, az Unum Társaság hazai alapítóját is befogadta. A jezsuiták úgy hallották, hogy május 7-én az utcáról elvitték Csávossy Elemér atyát. Bizonyosságot akartak szerezni erről, ezért vállaltam, hogy 8-án elmegyek a lakásra. Utólag derült ki, hogy előző nap az ávósok lefényképeztek egy kocsiból.

– Tehát már figyelték.

– Igen. Amikor odaértem, egy autó állt nem messze a háztól, a kertben férfiak szaladgáltak, a lakásban minden fel volt forgatva. Az ávósok persze megkérdezték, miért jöttem. Bevittek a Fő utcába, Csávossy Elemér, a provinciális atya is ott volt. Két hónapig tartottak fogva magánzárkában. Ezért nagyon hálás vagyok az Úristennek, mert másképp nem tudtam volna megszokni a börtönéletet. Aztán kivittek a Kisfogházba, ott július 5-ig voltam, majd visszaszállítottak a Fő utcába, onnan szeptember elején a Markóba, ahol a tárgyaláson négy és fél évet kaptam. Négyen voltunk vádlottak, húsz perc alatt kiosztottak nekünk húsz évet. Október elején kerültem vissza a Kisfogházba, onnan 1952. május 10-én Kalocsára, ahol varrodában dolgoztam. Onnan írhattam haza először a családomnak. Nem tudtam, hogy anyuék megkapják-e a levelet vagy nem, mert tudomásomra jutott, hogy sokakat kitelepítettek. A levél elment, és megjött a válasz. Akkor sírtam először, mivel kiderült, senkinek semmi baja nem történt. Az Úristen a tenyerén hordott. Gyerekkoromban, ha anyuék bejöttek a szobába, és felkapcsolták a lámpát, bármilyen mélyen aludtam, felébredtem. A börtönben éveken keresztül a szemembe világított a lámpa, de ahogy letettem a fejem, azonnal mélyen elaludtam.

– Leülte a négy és fél évet?

– Nem, korábban szabadultam, Kalocsáról, 1953. december 22-én, két nappal karácsony előtt. Mivel jól dolgoztam, a büntetés negyedét elengedték, de rendőri felügyeletet kaptam. Munkahelyet kellett keresnem, és ez nem volt könnyű, hiszen nem tagadhattam le a börtönt. Voltam varrónő, aztán kocsirakó segédmunkás a Ravillnál. Teherkocsikkal szállítottuk és rakodtuk a rádiókat. Az ’56-os eseményeket is ott éltem át. Édesanyámnak a két fiúval 1957 januárjában sikerült disszidálnia.

Ugyabban az évben, a Heine–Medin-járvány (járványos gyermekbénulás) idején felvettek ápolónak az ORFI-ba, ahol tizenhárom évig dolgoztam a Heine–Medin osztályon. Közben elvégeztem a szociális előadói tanfolyamot. A Budai járás egyik előadója egyszer megkérdezte, hogy elmennék-e Piliscsabára élelmezésvezetőnek. Mindennap oda kellett volna utaznom, aztán haza. Nemet mondtam. Mivel könyvelési és ipari számlázási tanfolyamot is végeztem, kikerültem Lipótmezőre könyvelőnek, fél évre. Ekkor megkerestek, hogy otthonvezetőnek kellenék Piliscsabára. Ehhez végzettségem is volt, a szociális előadói, úgyhogy igent mondtam. 1970 októberében így lettem egy ötvenhárom fős otthon vezetője, s ott dolgoztam egészen 1985-ig, amikor is februárban behívtak a központba. Úgy terveztem, hogy az év végén, ötvenöt évesen nyugdíjba vonulok, de a központban más volt velem a tervük, és már júniusban le akarták tetetni velem az íróasztalkulcsot. Ez megdöbbentett, de kértem a Jóistent, legyen erőm végigcsinálni azt az évet.

– Budapest II. kerületében beszélgetünk, a Szerb Antal utcában, a Magyarok Nagyasszonya Társasága által működtetett Időskorúak Árpád-házi Szent Erzsébet Szociális Otthonában. Ennek Ön volt az alapító igazgatónője, huszonöt évig vezette az intézményt. Hogyan került az otthon élére?

– Még 1985 márciusában a Jézus Szíve Népleányai Társasága legfőbb elöljárója, Dobos Etelka testvér és a Kanadából hazajött Manhertz Erzsébet testvér anyagi támogatást ajánlott fel Lékai László bíboros úrnak egy idősotthon megépítéséhez. Ő nagyon megörült ennek, de kérte, adjanak hozzá embert is. A legfőbb elöljárónk így összegyűjtött minket egy lakásban 1985 márciusában. Nyolcan-tízen voltunk.

– Öt évvel a rendszerváltozás előtt?

– Igen, de ki gondolt még akkor rendszerváltozásra? Enyhülés volt, az kétségtelen, de annak egyáltalán nem voltak jelei, hogy öt év múlva összeomlik a rendszer. Nevettünk, és azt mondtuk, mi ennek a rendszernek nem dolgozunk. Dobos Etelka erre így szólt: „Ha páter Bíró most itt lenne, azt mondaná: testvérek, nem fontos a ruha, nem fontos a név, egy a fontos, segítsenek az Egyháznak!” Erre megadtuk magunkat. A legfőbb elöljárónk pedig kérte az önkéntes jelentkezőket. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, de még mielőtt bármit mondhattam volna, ő kimondta a nevem: „Kontra Éva.” A magyarországi elöljáró megjegyezte, hogy ez nem Éva hangja volt, mire én azt mondtam: „De igen, mert ha az elöljáróm ezt akarja, akkor én is akarom.” Hatalmas segítség volt ez nekem, mert azt mondhattam az Úristennek: ezt te akartad, nem én, úgyhogy most segíts! Ezután rögtön felmerült a kérdés: hol legyen a helye az otthonnak? Az Angolkisasszonyok Szarvas Gábor úti épületére nemet mondtam, mert attól tartottam, később, ha a körülmények úgy alakulnak, visszakérhetik az épületet. Manhertz testvér meg is haragudott rám ezért, de én nem engedtem. Így került képbe ez a terület, ahol az otthon végül megépült. Az Assisi Betegápoló Nővéreké volt, de a nagy kert helyén már társasházak is épültek. Közben elutaztam Kanadába, az ottani testvéreknél töltöttem a felmondási időmet, részt vettem egy harmincnapos lelkigyakorlaton. Sok év után akkor láttam újra a családomat.

Amikor hazatértem, a telekvásárlás ügye a fővárosi tanács elé került. Ott találkoztam Fűzfa úrral, aki osztályvezetőként már akkor akadályozta a tervünket, amikor kint voltam Kanadában. Nem vagyok barátkozós természet, de a gondviselés működött, hiszen írva van: „Megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok.” Megkérdeztem Fűzfa úrtól, hogy hová valósi. Mondta, hogy Vas megyei, pedig alig érződött az akcentusán. Az emberi közeledést tapasztalva Fűzfa úr teljesen megváltozott. Amikor az egyeztetésen szóba került a terület ára, egyesek – megsejtve, hogy külföldről jön a pénz – szerették volna drágábban adni a telket. De Fűzfa úr az asztalra csapott, és közölte: a nővérnek ennyi pénze van, így marad az első ár.

– Hány fősre tervezték az idősek otthonát?

– Százhúsz férőhelyesre, végül száznégyre kaptunk engedélyt. Fontos szempont volt, hogy tágas, világos terek legyenek az épületben, jól érezhessék magukat az itt lakók. A megállapodás része volt az is, hogy létrehozunk egy szerzetesrendet, amelyet nem külföldről irányítanak, hanem magyarországi alapítású. Lékai László bíboros úr 1986 áprilisában, miután februárban megkaptuk Rómából az engedélyt, megalapította a Magyarok Nagyasszonya Női Apostoli Élet Társaságát.

– Mit jelent Önnek a Hit pajzsa díj?

– Váratlanul ért, meglepett. A kommunizmus áldozatai közül már nem sokan élnek. Amikor az alapító, Horváth Béla úr értesített arról, hogy az idei évben én leszek az egyik kitüntetett, arra gondoltam, a többiek már meghaltak, most én is sorra kerülök. Ez persze csak az én cinizmusomra vall. Egyébként meg vagyok hatva, nagy megtiszteltetés számomra, hogy a több mint húsz elődöm közé sorolnak.  

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. február 27-i számában jelent meg.