Barátság és szövetség életre-halálra – Görömbei András és Nagy Gáspár levelezése, 1974–1992

Mindketten bencés diákok voltak: Nagy Gáspár a pannonhalmi, Görömbei András a győri bencéseknél érettségizett. Összekötötte őket a közös hit és világnézet, az azonos irodalmi érdeklődés. A kötet alcíme: Barátság és szövetség életre-halálra. Náluk ez nem csupán üres szlogen volt, hanem megélt valóság. Az első levelet a pályakezdő költő, Nagy Gáspár teljesen ismeretlenül küldte el az irodalmár Görömbei Andrásnak 1974. október 8-án, és így írta alá: Szövetséggel üdvözöl…

A levelek három fő témakörre oszthatók. Az elsőbe a magánéleti közlések tartoznak. A levelezőtársak naprakészen informálják egymást családi életükről, személyes gondjaikról, örömeikről.

A második vonulatot az irodalmi témák adják. Nagy Gáspár és Görömbei András azonnal hírt adnak egymásnak írásaik, köteteik megjelenéséről, értékelik azokat, és biztatják, bátorítják egymást. Természetesen odafigyelnek a kortárs írók, költők műveire is. Ha kritikát fogalmaznak meg, soha nem bántóan, és kizárólag szakmai alapon teszik.

A levelek harmadik fő témája a politika, a közélet eseményei. Így képet kaphatunk általuk a nyolcvanas évek magyar valóságáról, a kultúra helyzetéről, az irodalmi, közéleti csatározásokról, majd a rendszerváltozást követő politikai harcokról is. 

Nagy Gáspár 1977-ben megkapta a pályakezdőknek odaítélhető Radnóti-díjat. Görömbei András azonnal gratulált neki. Ugyanezen esztendőben, egy október 26-án kelt levelében így fogalmaz: „Örülök a díjadnak! Jó, ha kap az ember ilyen biztatást is. Azért mondom el, hogy ez is erősítsen: én nagyon nagy reménységgel nézem a pályád alakulását, benned bízom leginkább, mert annyira erősödsz a verseidben.”

Nagy Gáspár a hetvenes évek végén elvesztette két fő mentorát: Kormos István 1977-ben, Nagy László 1978-ban hunyt el. Fájdalommal teli lélekkel írt erről Görömbeinek 1978. február 27-én: „Nagyon kellene beszélnünk, Andris! Nagy László halála óta egyszerűen béna vagyok. Hozzá és Kormoshoz tartoztam igazán. S most már senki sincs szinte… Nagy László javasolta az első kötetemet Kormosnak. Nem is győzném sorolni segítségét, ami emberileg még közelebb hozta. Egyszerűen döbbenetes! S most mi fog következni, az indulatok olyan elszabadulása, amire még nem volt példa… Mindenesetre így, fiatal nemzedék, apa, apák nélkül – Nagy László, Kormos István – akik költők és tiszta emberek voltak – még nem maradt. S ekkora bizonytalanságban!”

1984 októberében az Új Forrásban jelent meg Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse, amelyben a mindenkori Iszménék meghunyászkodó magatartásával szembeszállva, Antigonét követve emlékeztetett az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett miniszterelnökére és a feldolgozatlan múltra, amely ősbűnként telepedett az egész Kádár-korszakra, megmérgezve a légkörét: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”  Nagy Imre és társai mártíromsága, kivégzésük kegyetlen módja és jeltelen sírba történt elföldelésük a puha diktatúrának nevezett, több mint harminc esztendőn át tartó időszak tabutémái közé tartoztak. A költő ezzel a versével átlépte azt a határt, ami a hatalom számára még tolerálható lett volna. Megkezdődik Nagy Gáspár hosszú hónapokon át tartó vesszőfutása, kiszorítása az irodalmi életből. A hatalom borzasztó nyomás alá helyezi a költőt. Követelik, hogy mondjon le a Magyar Írók Szövetségének titkári posztjáról, írótársaitól pedig, hogy határolódjanak el tőle. A Móra Kiadó leállította egy gyermekverskötetének kiadási előkészületeit. A József Attila-díjat csak a rendszerváltozás után kapta meg. A rendszerváltozás utáni első honvédelmi miniszter, az MDF alapító tagja, Für Lajos szerint „A hajsza, ami a költő és szerkesztő ellen indult, a korszak egyik csakugyan példátlan esete volt”.

Görömbei András leveleiben egyértelműen kiáll a barátja mellett. 1984. december 13-án így ír: „Aggódom miattad, félek, hogy idegileg, s abból következően másképp is megvisel a sok szemétség. Ne hagyd magad idegesíteni! Amennyire csak lehet, kapcsold ki ezt az egész őrültséget. Semmit nem vétettél, ők fogják szégyelleni a módszereiket és javaslataikat, ajánlataikat. (…) Te erkölcsileg-művészileg ebből az ügyből csak emelt fővel tudsz kikerülni.” Néhány héttel később, 1985. január 4-én pedig így biztatja Nagy Gáspárt: „Szemed nézzen túl e mai kocsmán s nagy tivornyán, óvjon meg minden veszedelmektől a belső táj nyugalma, békessége.” Január 9-én kelt válaszlevelében Nagy Gáspár ezt írja: „A fönti fiúk azt hitték, hogy én önként és dalolva lelépek, de ezt nem tettem, és egyelőre még nem teszem: viszont a választmányt szívós munkával korrumpálják, s író embereket lehet is… Az jó, hogy Ti mellettem vagytok, és itt Csoóriék, Fekete Gyuláék, Kiss Feriék és még jó néhányan.” Görömbei András 1985. január 12-én prófétai előrelátással jövendöli meg: „Neked van igazad! Akármi történik most, meggyőződésem, hogy lesz még idő, amikor a magyar írók, a magyar társadalom becsületének hivatkozási alapja lesz megkövezett versed! Mindig is küldetése volt a magyar költészetnek az, hogy a lelkek kínját kimondja, hogy megnevezze a torkokba akadt csomókat.” Három hónappal később, 1985. április 13-án írt levelében pedig így fogalmaz: „…amit veled csináltak, elég ahhoz, hogy görcs legyen az ember gyomrában, s ne tudjon dolgozni, élni. Mégis: dolgozz! Írj! Mindent verssé kell szenvedned, amit az antennád felfog ebből a mi szép új világunkból. Vannak ennek a politikának jó törekvései is. Csak azt nem értem, miért rontja el a hangulatot mindig és mindenütt barbár ütésekkel”. 

Görömbei András 1989 és 1992 között a Helsinki Egyetem vendégprofesszora volt, Nagy Gáspár pedig az MDF tagja, a Hitel szerkesztője. Továbbra is leveleztek, 1992-ig. Helyzetéből adódóan a költő közvetlen közelről élte át a rendszerváltozást és a nagy remények szertefoszlását. Görömbei Andrást aggasztották az otthonról érkező hírek, és barátjától kért eligazítást. Nagy Gáspár hamar megtapasztalta, hogy a nemzet erkölcsileg nem készült fel a szabadságra. 1991. február 5-én kelt levelében szélkakasok forgásáról ír: „szánalmas, de lám: eredményes! Jobb óráimban persze nem dohogást, hanem egy szelíd fohászt érdemelnek. Zavarodott szép világ, amely ezt hozta.” S hozzáteszi: Az irodalmi élet „eltorzult”, a politikai „szétzilálódott”.

A kötet szerkesztője Petrik Béla, életre szóló szövetségnek nevezi Görömbei András és Nagy Gáspár barátságát. Bevezetőjében leszögezi: „Közhely bár, de valóban kor- és irodalomtörténet ez a levelezés! Az irodalmi és közélet megannyi, mára elfeledett alakja, eseménye, harca, vitája, sokszor a kilátástalanság, az elkeseredettség érzése sejlik fel belőlük, de a barátság, a kitartás, a csakazértis! hangja, a család örömei is szólnak a sorokból. S a kádári rendszer szellemi-emberi kilátástalansága, de mindig az újrakezdés reménye, egymást ösztökélve és biztatva, a legnehezebb pillanatokban is.” 

Görömbei András írta az első monográfiát Nagy Gáspárról. Tőle származnak a következő gondolatok: „A hazugság, cinizmus, árulás, nemzeti felelőtlenség, történelmi tudatzavar, erkölcsi nihilizmus ellen küzdve adott és ad ma is példát arra, hogy modernség és közösségi felelősség, hagyományok gazdag sokféleségéhez való kötődés és újítás, erkölcs és esztétikum nem kizárják, hanem hitelesítik egymást a művészetben. Nemcsak néhány történelmi jelentőségűvé vált rendszerváltó versével járt ösztönzőn, eszméltetőn előtte a magyarországi és kelet-közép-európai változásoknak, hanem a legújabb időknek is félelem nélküli megítélője. Egész személyisége, művészete tisztaságot sugároz és követel. (…) Költői személyisége felelősséggel áthatott cselekvő ember. A magyar és a kelet-közép-európai irodalomból, történelemből és a keresztény etikából meríti a cselekvő erőt.”

Nagy Gáspár a tartása morális forrását is tudatosan vállalta. Egy alkalommal így nyilatkozott: „Mi az, amibe én fogódzom? Azt hiszem, nekem van egy olyan erkölcsi mércém, amely a vallásból, az Istenből táplálkozik. Ez az, amiben én nem csalatkoztam.”

Fotó: nagygaspar.hu; Nap Kiadó

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. szeptember 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.