Párbeszéd a liturgiáról: Egy régi, tiszteletre méltó himnusz (1. rész)

„A Dicsőség nagyon régi, tiszteletre méltó himnusz, amellyel a Szentlélekben összegyűlt Egyház az Atyaistent és a Bárányt dicsőíti, és hozzájuk könyörög. Ennek a himnusznak a szövege más énekkel nem helyettesíthető. (…) Éneklik vagy mondják vasárnap, advent és nagyböjt idejét kivéve, főünnepeken és ünnepeken, valamint sajátos ünnepi alkalmakkor.” (A Római Misekönyv általános rendelkezései 53.)

Miután az Eucharisztiát ünneplő gyülekezet Isten Jézusban megmutatkozó irgalmát énekelte, most a Gloria éneklésébe fog bele. Ez a himnusz az egyik legősibb, nem biblikus eredetű, de erősen szentírási veretű szöveg, amelynek eredete még a niceai zsinat (Kr. u. 325) előttre nyúlik vissza. A keresztény Keleten a reggeli ima részét képezte. Kezdőszavai Lukács evangéliumából származnak, a pásztoroknak Jézus születését meghirdető égi seregek énekét idézik fel: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” (Lk 2,14) A himnusz szerzője ismeretlen. A szövegben ott visszahangzik minden keresztény nemzedék Isten felett érzett öröme és hálája: „Dicsőítünk téged, áldunk téged, imádunk téged, magasztalunk téged, hálát adunk néked nagy dicsőségedért.” Az érdek nélküli Isten felé fordulás örömteli és közösségi tapasztalatát adja meg ez az ima, ezt hordozzák az egymás mellett sorjázó, dicsőítést kifejező szinonimák, valamint az Atyát és a Fiút megszólító nevek. Ha el is hangzik kérés – „Irgalmazz nekünk!”, „Hallgasd meg könyörgésünket!” –, ezek is ebből a dicsőítésből fakadnak, és oda térnek vissza. 

Ez a dicsőítés az imádság talán leginkább ingyenes formája. Istent, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket önmagáért áldjuk, a hála szavaival fordulunk hozzájuk. A hála gyógyít: az életet ajándékként fogadó ember tudatosan elfordul az ösztönös követelőzéstől, a „nekem jár” mentalitásától, és úgy fogadja az életet, a létet, úgy fogadja Istent, ahogyan ő megmutatkozik neki és közösségének.

Fotó: Karizmatikus.hu

Magyar Kurír