Egyenes gerinccel a fény felé – Mustó Péter halálára

A Tábor-hegyi fény, a színeváltozás ünnepén elhunyt Mustó Péternek nem kellett megvárnia, hogy a zsinat utáni Egyház a perifériák, a határhelyzetek és az intézményes vallástól távol lévők felkeresésére buzdítsa: egész életútja és szellemi alkata kifelé, mások felé hajtotta. Évtizedeknek kellett eltelniük, mire kifelé vetülő útkeresése során megtalálta azt a belső középpontot, amelyben meg tud gyökerezni, s ezután, a csöndes imádság fokozatos felfedezésének hosszú éveiben sokakkal igyekezett megszerettetni azt a világosságot, amelynek tisztelői, barátai és tanítványai szemében maga is a képviselője volt.

Mustó Péter kivételes szellemiségének talán az volt a kulcsa, hogy kendőzetlenül szembe kívánt nézni azzal, ami van.

A „valóság” gyakran elkoptatottnak tűnő fogalma nála valódi súllyal bírt: nem akart kitérni semmi elől, ami történik és adódik, nem akarta elfordítani a fejét semmitől, ami látható, akkor sem, ha kellemetlen, visszataszító és fájdalmas. Kérlelhetetlen következetességgel vallotta, hogy mindennek, ami van, feltétlenül köze van Istenhez, mert mindent Isten alkotott, és semmi sem létezhetne, ha Isten nem akarná. Ebből fakadt, hogy mindent látni akart, azt is, amit senki nem lát szívesen. Talán senki nem beszélt oly sokat a sötétségről, a kudarcról, arról, ami nem sikerül, ami zátonyra fut, mint ő, de nem azért, mert borúlátó vagy lehangolt lett volna, hanem azért, mert tényleg az élet egésze foglalkoztatta, mindazzal együtt, ami hozzátartozik. Azokban a helyzetekben, ahol mások inkább betanult mondatokkal sekélyes vigaszt próbáltak volna nyújtani („meglátod, rendbe jön minden”; „nem adhatod fel a reményt”), ő nem áltatott semmivel, nem ígért gyors javulást és megoldást, hanem arra figyelmeztetett, hogy ha az élethez a homály is hozzátartozik, akkor át kell élni. Mindaz, amit a világosságról, a fényről, a derűről, az egészségről és a növekedésről mondott, azért volt meggyőző, mert nem nélkülözte a sötétség, a homály, a lehangoltság, a betegség és a hanyatlás tapasztalatát. 

Az évek során népszerűségükből mit sem vesztő könyveiben szokatlanul gyakran szerepel az élet szó, az egyiknek még a címében is (Csendben születik az élet). Azért beszélt szívesen az életről, mert az élet valósága kiszámíthatatlan és változásban lévő, nem pedig eleve elkészített, áttekinthető és lezárt, vagyis nem olyan, mint amit gondolunk róla. Elsősorban a valóság érdekelte, és csak másodsorban az, ahogyan fel tudjuk dolgozni magunknak. Bevallása szerint az életet, az élet növekedését és kibontakozását kívánta szolgálni, de soha nem keltette azt a látszatot, hogy egyenes vonalú és könnyed pályán halad előre.

Megszokhatatlanul egyedi volt, ahogyan tartózkodott a szakadékok, a törések és a mély völgyek bevett vallási elfedésétől, és meg tudott győzni arról, hogy a fájdalommal járó teljes élet többet ér a fájdalomtól mesterkélten megtisztított részéletnél.

Ez a tartózkodása abban is megnyilvánult, hogy kerülte az előre elkészített, sivár és senkit nem vonzó mondatokat és kifejezéseket, sőt szívesebben beszélt az életről ott, ahol a legtöbben Istenről beszélnénk, szívesebben beszélt jóindulatról ott, ahol a legtöbben a szeretetet emlegetnénk, és szívesebben beszélt a valóság tiszteletéről ott, ahol a legtöbben csak annyit préselnénk ki magunkból, hogy „éld át a hit örömét”.

Életútja pontosan fel is készítette erre a hozzáállásra, részben annál fogva, ami történt vele, részben annál fogva, amit szabadon választott magának. 1944-ben, kilencéves korában a családja kénytelen volt elmenekülni a front elől, és hat éven át menekülttáborban is éltek. Miután tizennyolc évesen belépett a jezsuita rendbe, elvégezte a rendben szokásos képzést, s 1963-ban pappá szentelték, 1965-től ifjúsági lelkészként tevékenykedett Münchenben. Fontos volt számára, hogy ne csak azokkal a fiatalokkal találkozzon, akik katolikus iskolákba járnak, hanem főként azokkal, akik „problémásak”, nehezen kezelhetők, kritikusak és nyugtalanok, s az intézmények biztonsága nélkül közöttük próbálja képviselni az evangélium szellemiségét. Ez az igénye űzte aztán 1977-ben Dél-Amerikába, elsősorban Kolumbiába, ahol végképp nem a belvárosi iskolák jól fésült és szépen felöltöztetett diákságával került kapcsolatba, hanem nehezen kezelhető utcagyerekekkel. Remény és kétség között Bogotá utcáin címmel olvasható levélgyűjteménye ma is megkapóan őszinte számvetést nyújt „Padre Píter” tollából. Az általa létrehozott bogotái napközi otthon, a Casa Estudio nem utolsósorban egykori müncheni diákjainak adományaiból működhetett. Nem meglepő, hogy Latin-Amerikában behatóan foglalkozott a felszabadítási teológiával, amelynek szegények iránti elkötelezettségével nem volt nehéz azonosulnia. Hasonló tapasztalatokra tett szert Berlinben, ahol a munkáspapok életét élte, és a lehető legegyszerűbb munkákból tartotta fenn magát.

Valójában nem a rendkívüli hajszolása vagy az intézményesség elutasítása eredményezte, hogy rendszeresen határpontokon találta magát akár Európában, akár Dél-Amerikában, hanem az az igénye, hogy a hegyi beszéd és a jézusi irgalmasság jegyében álló kereszténységet váltson valóra. Érdekes megfigyelni, hogy ebben az összefüggésben látszólag egymástól távol eső katolikus törekvések találkoznak egymással. Közismert például, hogy egy bizonyos Karol Wojtyła milyen őszinte érdeklődéssel fordult a munkáspapok életformája felé, majd pápává választása után – néhány szükségesnek tűnő korrekciót követően – arról biztosította a brazil püspököket, hogy a felszabadítási teológia „időszerű, hasznos és szükséges”. 

Mustó Péter soha nem tagadta, hogy a határhelyzetek felé vonzódó életútja belső válságba sodorta.

A krízisre annak köszönhetően talált megoldást, hogy magáévá tette Jálics Ferenc lelkigyakorlatos programját, és elindult a belső ima Jálics-féle útján, amelyet idővel egyedi színezetűvé formált. A csendes, belső imádságban, amelyet előszeretettel nevezett meditációnak, ugyanazt élte át, mint lelkipásztori tevékenységének helyszínein: azt, hogy nem szabad elmenekülnie a nehézségek, a feszültségek és a megoldhatatlan helyzetek elől. Úgy vélte, hogy a belső csendre irányuló törekvés ugyanúgy szakadékokkal és sötétségekkel szembesíti az embert, mint az egész „külső” élet, és a világosságnak a belső életében is csak akkor van esélye, ha nem kerüli ki a homályt. A csendes imádságban ülő embernek, vallotta, magától kiegyenesedik a gerince, hiszen az őszinte belső szembenézés a testben is egyenességet hoz magával, s az emberség testi vetülete általában is fontos eleme a gondolkodásának. A belső imádság lett az otthona, erről tanúskodik Ahol otthon vagy című könyve is. Ezekből a tapasztalataiból következően tudott Mustó Péter olyan eredeti módon és lenyűgözően beszélni Istenről, Isten jelenlétének súlyáról, időnként félelmetesnek mutatkozó felfoghatatlanságáról és irányíthatatlanságáról, arról, hogy sok évtizednyi szerzetesi élet, papi életforma és lelkipásztorkodás után még mindig azt kell mondania: „nem értem Istent”. Dőreség lenne tagadni, hogy az imádságról alkotott felfogása ellenérzést és bírálatot is vont magára, de az idevágó kritikák inkább a keresztény lelkiségi hagyomány ismeretének hiányáról tanúskodnak, mintsem megalapozottak. A meditáció kifejezés például szerves része a keresztény lelkiség ősi szókészletének, de ennek már nem mindenki van tudatában.

Egyedi életútja és gondolkodásmódja ellenére a jezsuita Péter atya soha nem volt egyedül. Meggyőződése volt, hogy élni csak másokkal közösségben lehet, és szellemi téren is csak másokkal együtt lehet növekedni.

Nagyon kedvelte, és népszerűsíteni is próbálta Christian Bobin francia írót, akinek Elámulni a mindennapin című kötete nélküle nem jelenhetett volna meg magyarul. Nagyra tartotta François Cheng francia regényírót és esztétát, akinek az emberi lélekről alkotott felfogásából sokat tanult. Még az elméleti fizika is közel állt hozzá, gyakran hivatkozott például a kvantumfizikus Hans-Peter Dürr-re, mert lenyűgözte, amit a valóság mélyszerkezetéről gondol. A másokkal ápolt kapcsolat rendhagyó formáját jelentette, hogy műveit Hári Ildikó szerzetes nővérrel közösen írta, aki idővel társszerzőként is megjelent könyvei címlapján. De az emberi kapcsolatokról azért is beszélt rendszeresen és mélyenszántóan, mert meggyőződése volt, hogy az, ami idegennek, zavarónak, bosszantónak, taszítónak tűnik másokban, nélkülözhetetlen nemcsak önmagunk, de az egész valóság, sőt Isten megismeréséhez. Ezért volt kulcsszava a jóindulat, amely nélkül eltaszítjuk magunktól mindezt a negativitást, és ezzel lemaradunk az élet és a valóság átéléséről.

Mustó Péter könyveinek jellegzetesen rövid mondatai mintha éppúgy valamilyen nagy belső figyelemből pattannának elő, mint előadásainak, lelkigyakorlatos beszédeinek sokszor hosszú csönddel bevezetett tömör megállapításai. Olyan csendből lépnek elő, amely mindenre nyitott kíván maradni. Amikor értesültem a haláláról, kimentem a szabad ég alá. Fenyegető, csúnya, kellemetlen szürke felhők ülték meg az eget, de egyetlen sávban szokatlanul tiszta kék égbolt tűnt át közöttük: azért volt annyira vigasztaló, vonzó és ártatlan, mert körülötte valami egészen más volt.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír 

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 13-i számában jelent meg.