Carlo Acutist szentté avatják – Egy koponyasérülést szenvedett lány gyógyult meg a közbenjárására

„Nyilvánvalóan Carlónak sikerül meggyőznie az Urat olyan módon, hogy Jézus nem mond neki nemet, és ez egy kicsit elérzékenyít” – Antonia Salzano, Carlo Acutis édesanyja mosolyogva meséli, hogy nap mint nap kap híreket állítólagos gyógyulásokról, váratlan segítségekről, apró, de rendkívüli dolgokról, amelyeket imádsággal és fia közbenjárásának köszönhetően sokan elnyertek. Az anya évek óta mesél Carlo „átlagosságáról”, a mindennapi életéről, amelynek a középpontja az Eucharisztia, az ő „mennyországba vezető országútja”. „Az Úr – monda Antonia a Vatican Newsnak – beteljesítette sokak vágyát, akik Carlo szentté avatásáért imádkoztak, és amit mi nyilvánvalóan égi jelnek tekintünk. Ez minden bizonnyal lehetővé teszi számára, hogy még nagyobb munkát végezzen annál, mint amit most végez.”

A pápa jóváhagyta azt a dekrétumot, amely Carlo Acutis szentté avatásához szükséges. Carlo 2006-ban, 15 éves korában halt meg leukémiában, és 2020. október 10-én avatták boldoggá Assisiben, abban a városban, ahol eltemették (a Santa Maria Maggiore templomban, más néven Santuario della Spogliazione). A város püspöke, Domenico Sorrentino a közelgő szentté avatás kapcsán üzenetben fejezte ki személyes és az egész assisi egyházközség örömét: „Dicsőség az Úrnak, aki nagy dolgokat művel, hogy lendületet adjon a keresztény következetesség és az evangélium hirdetése iránti lelkesedésünknek.”

A Carlo Acutis közbenjárásának köszönhetően meggyógyult fiatal nő hamarosan lediplomázik. A 2001-ben Costa Ricában született Valeria a divatról szőtt álmát követve költözött Firenzébe 2018-ban. 2022. július 2-án, hajnali 4 óra körül leesett a kerékpárjáról, és az élete megváltozott: nagyon súlyos fejsérülést szenvedett. Koponyaműtétre és a jobb nyakszirtcsont eltávolítására volt szükség, hogy csökkentsék az agyára nehezedő nyomást, és orvosai szerint nagyon kicsi volt az esélye a túlélésre. Liliana, a lány édesanyja azonnal Assisibe utazott, hogy Carlo Acutis sírjánál imádkozzon. Ott hagyott egy levelet, amelyben leírta kérését, majd visszatért gyermeke betegágyához. Még aznap a kórházban közölték vele, hogy Valeria spontán lélegezni kezdett. Másnap elkezdett mozogni, és részben visszanyerte a beszédképességét. Július 18-án a CT-vizsgálat igazolta, hogy a vérzés megszűnt, és augusztus 11-én Valeriát rehabilitációs kezelésre vitték. Gyorsan fejlődött, napról napra javult az állapota, és szeptember 2-án Valeria és Liliana elzarándokoltak Assisibe, hogy megköszönjék Boldog Carlo Acutis közbenjárását.

„Megismerkedtünk egymással, nagyszerű lány, de főként az édesanyjának nagy a hite – mondja Antonia. – Amikor megtudta, mi történt a lányával, azonnal Assisibe utazott, egész nap térden állva imádkozott Carlo sírja előtt, hogy megkapja ezt a kegyelmet, mert a lányról addigra már lemondtak, és ha fel is ébredt volna, akkor sem lett volna esélye normális életre. Amikor az ember igazán imádkozik az Úrhoz, meghallgatásra talál. Valójában a mennyország cselekszik Carlo által.”

Carlo édesanyja, Antonia gyakran hangsúlyozza fia egyszerűségét, küldetését, ami abban áll, hogy megértesse az emberekkel a szentségek fontosságát, amelyek valóban „azok a hatásos jelek, amelyeken keresztül Isten kegyelmet ad nekünk, hogy szentté váljunk”. „Hiszem, hogy Carlo üzenete az, hogy segítsen megérteni:

ami lényeges, a szemünk előtt van: ajándékként kapjuk az Egyházat, amelyen keresztül megkapjuk a szükséges kegyelmet ahhoz, hogy elérjük a célt, amelyre mindannyian hivatottak vagyunk, vagyis a mennyországot.”

Carlo mindenkihez szól: a fiatal internetezőkhöz, a hittől távol állókhoz. Az ereklyéje már egy ideje járja a világot, mindig nagy lelkesedéssel és mély lelkiséggel fogadják. De miért? „Carlót rendkívüli tisztaság jellemezte, a szív tisztasága, Isten lakozott benne” – magyarázta édesanyja, majd felidézte: Carlo hétéves korában volt elsőáldozó, és „attól kezdve mindennap misére járt, mindennap szentségimádást végzett, és elmondta a rózsafüzért. Érezni lehetett, hogy van benne valami, és azt hiszem, az emberek még mindig emiatt keresik fel. Az Eucharisztia volt életének, napjainak középpontja, Istent mindennél jobban szerette”.

Carlo megváltoztatta az embereket, akikkel találkozott; megváltoztatta az édesanyját is, aki – mint mondta – nem volt éppen „a szentség példaképe”. „Én így nőttem fel, soha nem köteleztek arra, hogy szentmisére járjak, aztán férjhez mentem. A férjem vallásosabb családból származott, de én igazán távol voltam mindettől, nem tudtam semmiről.” Egy gyermek azonban megváltoztatja az életet. „Három hónaposan mondta ki az első szavát, öt hónaposan kezdett beszélni, mindig minden egy kicsit korán jött; az egész élete felgyorsult, és még a hitben is ilyen volt.” „Természeténél fogva jámbor volt: elmentünk egy templom mellett, be akart menni, köszönni akart Jézusnak, ott állt, én meg mondtam neki, hogy menjünk, hogy késő van, kényszerítettem – még csak hároméves volt. Felkészületlen voltam.” „Édesapámat korán elvesztettem, 57 éves volt, amikor meghalt. Carlo azt mondta nekem, hogy látomása volt a nagyapjáról: a purgatóriumban van, és imádságra van szüksége.” Antonia akkor megdöbbent, de tudta, hogy ez nem lehetett hazugság, mert Carlo nagylelkű gyerek volt: „Soha egy panasz, soha egy kritika, soha egy pletyka, mindig mindenkinek segíteni akart, sohasem gondolt magára. Azt szokta mondani, hogy

a szomorúság az önmagunkba nézés, a boldogság az Isten felé nézés.”

„Carlo révén – mondta az édesanya – életem felfedezését tettem, mert

megértettem, hogy Jézus valóságosan jelen van a szentségekben, de különösen az Eucharisztiában. Azelőtt azt hittem, hogy ez csak egy szimbólum, hogy ezek mind szimbolikus dolgok, de amikor megértettem, hogy Krisztus élő és valóságos jelenléte valóban létezik, világos, hogy az életem is megváltozott,

és én is követtem Carlót.” Antonia magától értedődően beszél fiáról, szerető és szeretett anyaként. „Számomra Carlo olyan volt, mint egy tanító, és – ezt őszintén mondom – amikor apám meghalt, nem volt az az érzésem, hogy árva lettem, de amikor Carlo meghalt, úgy éreztem. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de számomra Carlo igazán különleges volt, ő volt az élet iskolája,

a példa arra, hogy tényleg vannak szentek, mert mellette éltem, a mindennapokban láthattam, hogyan viselkedett, milyen volt.

Felismertük, hogy rendkívüli fiú volt, de természetesen soha nem gondoltam arra, hogy Jézus ilyen hamar elveszi tőlem. De Isten tervei mindig nagyszerűek. Még ha korai is volt, elfogadtuk Carlo halálát, azzal a hittel és bizonyossággal, hogy Isten mindig mindent a javunkra tesz.” És ma még inkább, mint valaha, érezzük, hogy ez így van.

Forrás és fotó: Vatican News olasz és angol nyelvű szerkesztősége

Hollósi Judit/Magyar Kurír