Erőt merítünk a mártírok tanúságtételéből – Ökumenikus imaórát tartottak Budapesten

Az imádságon a testvéregyházak részéről részt vett Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspök, Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, Haborij Damján ukrán görögkatolikus pap és Fórizs Zsolt baptista lelkész.

A Sant’Egidio közösség évről évre megtartja a nagyhéten az új vértanúk imádságát azoknak a katolikus, ortodox, protestáns keresztényeknek az emlékére, akik életüket adták az evangéliumért. Szőke Péter, a budapesti közösség vezetője Szent Óscar Arnulfo Romero salvadori vértanú érseket idézte: „Nem hiszek a feltámadás nélkül való halálban.” Szent II. János Pál pápa az új évezredre készülve mondta: „A 20. században az Egyház ismét a vértanúk Egyházává lett”, Ferenc pápa pedig arra figyelmeztetett, hogy ma több a vértanú, mint az ősegyházban. Szent II. János Pál azt is megállapította, hogy a vértanúságban a különböző felekezetű keresztények titokzatos módon már megélik az egységet. Szőke Péter örömmel köszöntötte a különféle keresztény felekezetek képviselőit, akik elfogadták a meghívást.

Martos Balázs püspök homíliája elején emlékeztetett, hogy Isten szava és egy hívőközösség hívta egybe az imádkozókat – mert Isten szava sokféleképpen megszólal, de kell egy szeretetben és hitben összegyűlő közösség, amely felébreszti a szíveket, és alkalmassá teszi az Ige befogadására. Emlékezünk és imádkozunk. Az emlékezés a tanulás és kiengesztelődés forrása – mondta. Az emlékezésben kiengesztelődhetünk a történtek valóságával, ugyanakkor értetlenül áll az ember az előtt, hogy ártatlanok halnak meg hitük, meggyőződésük miatt. A kibékülés önmagában, imádság nélkül lehetetlen, éppen ezért ahhoz fordulunk, aki megbocsátott, bár az ítélet ártatlanul érte, aki az élet forrása, akiben reményünk, biztos jövőnk van.

Évente több ezer keresztényt ölnek meg szerte a világban, sok millióan élnek olyan országokban, ahol üldözik a kereszténységet – erről nyugodtnak látszó, jólétben élő országokban sem szabad megfeledkeznünk. A háború nincs messze tőlünk, keresztény testvéreink háborúja egymás ellen. Imádkozunk, hogy a világ sötét ábrázata ne vegye el a hitet, a reményt, meg ne törjön a szeretetünk. A vértanúk a remény forrásai, arról tanúskodnak, hogy érdemes odaadni az életünket, csakis egy végső távlattal érdemes élni ezen a földön.

A püspök emlékeztett rá, hogy Róma első templomait a vértanúk nyugvóhelyén emelték: Jézus jelenvalósága összekapcsolódott itt a vértanúk emlékezetével. Csodálták hitüket, emberi nagyságukat, ami konkrét jele volt annak, hogy Jézus, a hű tanú jelen van a hívőközösség számára. Confessiónak is nevezték a templomoknak ezt a középpontját, arra emlékezve, hogy a vértanú megvallotta hitét. Hozzátette, hogy a confessio szót ma inkább a felekezetekre vonatkoztatjuk, de újra fel kell fedeznünk igazi értelmét, hitünk mélységét. Ennek kapcsán a confessio kifejezés bővített alakjairól elmélkedett. Létezik a confessio laudis, a dicséret hitvallás: a vértanúk egész élete dicsőítés és áldozat volt. Az Egyház dicséri Istent, mert a gyenge embert győzni engedte a ránehezedő igazságtalanság felett, és bátorságot merítünk azok példájából, akik odaadták az életüket és elnyerték a győzelmi koszorút. Ezt követi a confessio peccatorum, a bűnök megvallása: annak felismerése, hogy egyénileg, közösségileg mi is vétkesek vagyunk a világ bűnös állapotában, békétlenségében, csak a Bárány vére tisztíthat meg. Christian de Chergé meggyilkolt thibirine-i trappista szerzetest idézte, aki 1993-ban, három évvel vértanúhalála előtt ezt írta: „Túl sokat éltem, hogy azt állíthassam, ment vagyok a világ minden bűnétől.” Egyik utolsó írásában pedig az „utolsó pillanatának barátjához” szólt, a gyilkosához, és kifejezte reményét, hogy „egyszer együtt szemléljük Atyánk arcát”.

Végül ott van a confessio fidei, a hit megvallása: ennek erőterében történik a confessio másik két formája. A hitünk nem teljes a szó személyes értelmében, csatlakozunk az Egyház hitéhez, erőt merítünk belőle, a vértanúk tanúságtételéből is. Így hisszük a feltámadás valóságát.

Végül hangsúlyozta, hogy a confessio egyesít bennünket, meghív, hogy egymást tisztelve forduljunk az élet Urához és segítségét kérjük abban, hogy építsünk egy emberibb, igazságosabb, testvéribb világot, és Krisztus élete tápláljon mindannyiunkat.

A homília után ünnepélyes, megrendítő felsorolás következett: földrészenként hallhattuk azoknak a nevét, akik az elmúlt évtizedekben életüket adták az evangéliumért, illetve azokét, akik az elmúlt évben szenvedtek vértanúságot, adták életüket hitükért és a szegényekért. Magyarországról a közelmúltból megemlékeztek Szarvas Andrásról, a váci egyházmegyei Cibakháza plébánosáról, a szegények barátjáról, aki 2013-ban, 73 évesen rablógyilkosság áldozata lett, és Andorka Eszter evangélikus lelkésznőről, akit 2003-ban egy drogfüggő fiatal pártfogoltja ölt meg.

Évről évre megrendítő végighallgatni a sok nevet, történetet. Olyan emberek történetét, akik életüket ajándékként adták oda másoknak, másokért, és akiknek ez az evangéliumi élete botrány volt mások szemében, olyannyira, hogy nem tűrték meg őket maguk között, mint Christian de Chergé testvért és a thibirine-i Notre Dame-kolostor trappista szerzeteseit; a dél-afrikai Boldog Benedict Daswa családapát; a pakisztáni Shahbaz Bhattit, aki a béke és a muszlimok, keresztények és más vallási kisebbségek közötti testvériség bátor és szelíd tanúja volt. Számos név hangzott el az elmúlt évből is, megemlékeztek mások mellett az egyesült államokbeli David O’Connell Los Angeles-i segédpüspökről, akit 2023. február 18-án öltek meg, Tran Ngoc Thanh domonkos atyáról Vietnámból, akit gyóntatás közben gyilkoltak meg 2022. január 29-én. A latin-amerikai és az afrikai vértanúk minden évben sokan vannak, történeteik megrendítőek, mint a mexikói idős, 79 és 80 esztendős jezsuita atyáké: Javier Campos Morales és Joaquin César Mora Salazar 2022. június 20-án lettek gyilkosság áldozatai, amikor megpróbáltak megmenteni egy fiatalembert, aki egy felfegyverzett férfi elől a templomukban keresett menedéket; vagy a tanzániai Michael Mawelera Samson fehér atyáé, akinek durva erőszak nyomait viselő élettelen testére 2022. június 11-én találtak rá a folyómederben.

A Sant’Egidio közösségnek is vannak vértanúi, mint a salvadori William Quijano, aki szegény gyerekekkel foglalkozott, de ezt a marasnak nevezett bűnbandák nem tűrték; a kongói Floribert Bwana Chui, aki nem engedett a korrupciónak, és akiről apostoli útja során Ferenc pápa is megemlékezett. Közel kerülnek hozzánk az imádság során napjaink történései, így a távoli Észak-Mozambik, ahol súlyos támadások érik az északi falvakat, amelyekben a közösség számos tagja is életét vesztette.

Fabiny Tamás evangélikus püspök könyörgésében Antiochiai Szent Ignácot idézte, aki vértanúsága előtt ezt mondta: „Én Isten gabonája vagyok, és a vadállatok foga őröl, hogy tiszta kenyér lehessek. Ösztökéljétek a vadállatokat, hogy azok legyenek a sírom, és semmit meg ne hagyjanak belőlem, nehogy bárkinek a terhére legyek!” Hálát adott a tanításért, hogy a földbe esett búza sokszoros termést hoz, és kérte az Urat, hogy mi is másokért élő egyház lehessünk, képesek legyünk áldozatot hozni, és hogy az egyház egysége megvalósuljon e tanúságtételben. Ahogyan a sok búzaszemből egy kenyeret sütnek, úgy kell a testvéri szeretet által egy testté, egy kenyérré válnunk.

Fekete Károly püspök felidézte Molnár Mária, a pápuák misszionáriusa alakját, akit a második világháborúban japán katonák végeztek ki az egyik csendes-óceáni szigeten. Az önmagát építő, megvalósító, nagyratörő embert állította szembe a mártírral, aki épít, világosságot hoz és példaként áll előttünk.

A nevek, történetek felsorolása közben gyertyát gyújtottak az áldozatokért, és minden kontinens szenvedéseinek felsorolása után állva fogadták a földrészek keresztjeit, amelyeket fiatalok egy-egy szál virág kíséretében az oltárhoz helyeztek, miközben fohászkodtak, hogy a feltámadás fénye ragyogja be a világ minden táját. Európa keresztjének bejövetelét a Miatyánk énekelt imádsága kísérte ukrán nyelven.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír