Ferenc pápa: A helyes kérdés nem az, hogy „ki a felebarátom”, hanem az, hogy „felebaráttá válok-e”

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes szentbeszédének fordítását közreadjuk.

A hallott evangéliumban [Lk 10,25–37] a törvénytudó bár „tanítómesterként” szólítja meg Jézust, nem tanulni akar Jézustól, hanem „próbára akarja tenni”. De még nagyobb álnokság derül ki a kérdéséből: „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Lk 10,25). Azért tenni, hogy elnyerjek, azért tenni, hogy birtokoljak:

ez egy torz vallásosság, mely nem adáson, hanem birtokláson alapul, ahol Isten eszköz ahhoz, hogy megszerezzem, amit akarok, és nem cél, akit teljes szívemből szeretnem kell.

Jézus azonban türelmes, és arra kéri ezt a törvénytudót, hogy a választ a törvényben találja meg, melynek szakértője volt, és amely előírja: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat” (Lk 10,27).

Ekkor ez az ember, mivel „igazolni akarta magát”, feltesz egy második kérdést: „Ki a felebarátom?” (Lk 10,29). Míg az első kérdéssel az volt a baj, hogy Istent az ember „én”-jére szűkíti, ez a kérdés megosztani akar: felosztani az embereket olyanokra, akiket szeretni kell, és olyanokra, akiket figyelmen kívül hagyhatunk.

A megosztás, az elkülönítés pedig sosem Istentől származik: az ördögtől való, ő a szétválasztó, a bomlasztó.

Jézus viszont nem elméletet gyártva válaszol, hanem az irgalmas szamaritánus példázatával, egy konkrét történettel, mely minket is bevon.

Mert, kedves testvéreim, aki rosszul, közömbösen viselkedik, az a pap és a levita, akik vallási hagyományaik védelmét a szenvedők szükségletei elé helyezik. Velük szemben az, aki értelmet ad a „felebarát” szónak, egy eretnek, egy szamaritánus, ő ugyanis felebaráttá válik: megesik rajta a szíve, odamegy hozzá, gyengéden testvére sebei fölé hajol; gondoskodik róla, függetlenül múltjától és bűneitől, és egész lényével szolgálja őt (vö. Lk 10,33–35).

Ebből Jézus azt a következtetést vonja le, hogy a helyes kérdés nem az, hogy „ki a felebarátom”, hanem az, hogy „felebaráttá válok-e”.

Csak ez a szeretet hozza közelebb egymáshoz az egymástól elszakadt keresztényeket, csak ez a szeretet, mely ingyenes szolgálattá válik, csak ez a szeretet, melyet Jézus hirdetett és megélt. Igen, csak ez a szeretet fog egyesíteni bennünket, mely nem emlegeti fel a múltat, hogy elhatárolódjon vagy ujjal mutogasson, csak ez a szeretet, mely Isten nevében a testvért saját vallási rendszerünk szigorú védelme elé helyezi. Tehát először a testvér, és utána a rendszer!

Testvéreim, egymás között sosem szabad feltennünk a kérdést: „Ki a felebarátom?” Mert minden megkeresztelt ember Krisztus ugyanazon testéhez tartozik; sőt, mert a világon minden ember a testvérem, és mindannyian együtt írjuk az „emberiség szimfóniáját”, az emberiségét, melynek Krisztus az elsőszülöttje és a megváltója. Szent Irenaeus, akit örömömre szolgált az „egység tanítójává” nyilvánítani, ezt írja: „Aki szereti az igazságot, az ne engedje, hogy a hangok különbözősége megtévessze, és ne gondolja, hogy az egyik hang az egyik művésznek és zeneszerzőnek, a másik hang pedig egy másik művésznek és zeneszerzőnek köszönhető […], hanem azt gondolja, hogy egy és ugyanattól származik az egész” (Az eretnekségek ellen, II, 25, 2). Tehát ne azt kérdezzük, hogy „ki a felebarátom?”, hanem azt, hogy „én felebaráttá válok-e?”.

Vajon jómagam, s aztán a közösségem, az egyházam, a lelkiségem felebaráttá válik-e? Vagy elbarikádozzák magukat, saját érdekeiket védik, autonómiájukat féltve őrzik, saját előnyeiket keresik, és csak azért lépnek kapcsolatba másokkal, hogy valami hasznuk legyen belőle?

Ha így van, akkor nem csupán stratégiai hibákról, hanem az evangéliumhoz való hűtlenségről van szó.

„Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”: így kezdődött a párbeszéd a törvénytudó és Jézus között. De ma már ez az első kérdés is hibásnak bizonyul Pál apostolnak köszönhetően, akinek a megtérését ünnepeljük a neki szentelt bazilikában. Nos, amikor a keresztényüldöző tarsusi Saul találkozik Jézussal a ragyogó fényességben, mely hirtelen körülveszi és megváltoztatja az életét, megkérdezi tőle: „Mit tegyek, Uram?” (ApCsel 22,10). Nem „mit tegyek, hogy elnyerjem?”, hanem „mit tegyek, Uram?”: az Úr a kérés célja, ő az igazi nyereség, ő a legfőbb jó.

Pál nem a céljai alapján változtatja meg az életét, nem attól lesz jobb, hogy megvalósítja a terveit. Megtérése egzisztenciális változásból fakad: az első helyen már nem a törvénnyel szembeni saját kiválósága áll, hanem az Isten iránti tanulékonyság, teljes nyitottságban Isten akarata iránt.

Már nem a kiválóság, hanem a tanulékonyság számít: a kiválóságról váltanunk kell a tanulékonyságra! Ha az Úr a mi kincsünk, akkor egyházi programunk csak abban állhat, hogy az ő akaratát teljesítjük, az ő kívánságait valósítjuk meg. Jézus pedig azon az éjszakán, mielőtt életét adta volna értünk, buzgón imádkozott az Atyához mindannyiunkért: „hogy mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21). Ez az ő akarata.

A teljes egységre irányuló minden törekvésnek ugyanezt a páli utat kell követnie: félre kell tennünk eszméink központi szerepét, hogy az Úr szavát keressük, hogy engedjük őt kezdeményezni, hogy teret adjunk neki. Ezt jól megértette egy másik Pál, az ökumenikus mozgalom nagy úttörője, Paul Couturier abbé, aki úgy imádkozott a keresztények egységéért, „ahogy Krisztus akarja”, „az általa kívánt eszközökkel”.

Szükségünk van tehát arra, hogy megváltozzon a szemléletünk, de különösképpen a szívünk, mert ahogy a II. Vatikáni Zsinat hatvan évvel ezelőtt megállapította: „Nincs igazi ökumenizmus a szív megtérése nélkül” (Unitatis redintegratio, 7).

Miközben együtt imádkozunk, egyenként elismerjük, hogy meg kell térnünk, engednünk kell, hogy az Úr megváltoztassa a szívünket. Ez a helyes út: együtt kell járnunk és együtt kell szolgálnunk, az imát téve első helyre. Ugyanis, ahogy a keresztények fejlődnek az Isten és a felebarát iránti szolgálatban, úgy növekszenek a kölcsönös megértésben is, ahogy azt szintén a zsinat mondja: „Minél szorosabb lesz a közösségünk az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel, annál bensőségesebben és könnyebben tudjuk elmélyíteni a kölcsönös testvériséget is” (uo.).

Ezért vagyunk ma este itt különböző országokból, különböző kultúrákat és hagyományokat képviselve. Hálás vagyok Őkegyelmének, Justin Welbynek, Canterbury érsekének, az Ökumenikus Patriarchátus képviseletében jelen lévő Polikárp metropolitának és mindnyájatoknak, akik sok keresztény közösséget képviseltek. Külön is üdvözlöm a Katolikus Egyház és a Keleti Ortodox Egyházak közötti teológiai párbeszédért felelős nemzetközi vegyes bizottság tagjait, akik most ünneplik a bizottság fennállásának huszadik évfordulóját, valamint az Egység és Küldetés Nemzetközi Bizottság (IARCCUM) találkozóján részt vevő katolikus és anglikán püspököket. Örvendetes dolog, hogy ma testvéremmel, Justin érsekkel megbízást adhatunk ezeknek a püspökpároknak, hogy továbbra is tegyenek tanúságot arról az egységről, amelyet Isten az ő Egyháza számára akar saját térségeikben, és együtt menjenek „Isten irgalmának és békéjének terjesztésére a szükséget szenvedő világba” (Az IARCCUM püspökeinek felhívása, Róma, 2016). Üdvözlöm továbbá a Keresztények Egysége Dikasztérium Ortodox Egyházakkal való Kulturális Együttműködésért felelős Bizottságának ösztöndíjas hallgatóit, a keleti ortodox egyházak fiatal papjai és szerzetesei számára szervezett tanulmányutak résztvevőit, valamint az Egyházak Világtanácsa Bossey Ökumenikus Intézetének hallgatóit.

Testvérként Krisztusban kérdezzük együtt Pállal: „Mit tegyünk, Uram?” És a kérdés feltevésében már benne van a válasz, mert az első válasz az ima.

Az egységért való imádkozás az első feladatunk. Ez szent feladat, mert az imában közösségben vagyunk az Úrral, aki az egységért mindenekelőtt az Atyához imádkozott. Folytassuk imáinkat a háborúk befejeződéséért is, különösen Ukrajnában és a Szentföldön.

Szomorú szívvel gondolunk Burkina Faso szeretett népére is, különösen az ottani közösségekre, akik az idei ökumenikus imahét segédanyagát készítették: a felebaráti szeretet vegye át az országukat sújtó erőszak helyét!

„Mit tegyek, Uram?” „Az Úr pedig – mondja Pál – ezt mondta nekem: »Kelj fel, és menj tovább«” (ApCsel 22,10).

Kelj fel, mondja Jézus mindannyiunknak és egységtörekvésünknek. Keljünk hát fel, Krisztus nevében, megfáradtságainkból és a megszokásainkból, és menjünk tovább,

menjünk előre, mert ő ezt akarja, és azért akarja, hogy „a világ higgyen” (Jn 17,21). Imádkozzunk hát, és menjünk előre, mert Isten ezt kívánja tőlünk! Ezt kívánja tőlünk Isten!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír