Ferenc pápa katekézise: Az óra idejének zsarnokságát át kell alakítani az élet ritmusának szépségévé

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Az ősatyák családfájáról szóló bibliai beszámolóban [vö. Ter 5] rögtön feltűnnek a rendkívül hosszú életkorok: évszázadokról van szó! Mikor kezdődik itt az öregkor? Elgondolkodik az ember. És mit jelent az a tény, hogy ezek az ősatyák, miután gyermekeik születtek, ilyen sokáig élnek? Apák és gyermekeik együtt élnek, évszázadokon át!

Az időnek ez a rituális stílusban elbeszélt évszázados ritmusa erős, nagyon erős szimbolikus jelentést ad a hosszú élet és a családfa közötti kapcsolatnak.

Mintha a teremtett világban olyannyira új emberi élet átadása lassú és hosszú beavatásra szorulna. Minden új egy olyan teremtmény történetének kezdetén, amely szellem és élet, tudatosság és szabadság, érzékenység és felelősség. Az új élet – az emberi élet –, mely egész mélyen az Isten „képmására és hasonlatosságára” történt kezdete és halandó állapotának törékenysége közötti feszültségben van, egy teljes egészében felfedezésre váró újdonságot képvisel. Hosszú beavatási időt igényel, melyben a nemzedékek közötti kölcsönös támogatás elengedhetetlen a tapasztalatok értelmezéséhez és az élet rejtélyeivel való szembenézéshez. Ez alatt a hosszú idő alatt, lassan, az ember szellemi-lelki alkata is alakul.

Bizonyos értelemben az emberi történelemben minden korszakváltás ezt az érzést kelti bennünk: mintha az élet értelmére vonatkozó kérdéseinket szépen elölről kellene kezdenünk, amikor az emberi létállapot tömérdek új tapasztalattal és korábban nem ismert kérdésekkel találkozik. Természetesen a kulturális emlékezet felhalmozódása növeli az új helyzetekkel való szembenézéshez szükséges ismereteket. A továbbadás időszakai rövidülnek, de az asszimiláció időszakai mindig türelmet igényelnek. A túlzott sebesség, mely már rátelepedett életünk összes területére, minden tapasztalatot felszínesebbé és kevésbé „táplálóvá” tesz. A fiatalok öntudatlan áldozatai ennek a megosztottságnak az óra ideje, mely csak eltelni akar, és az élet ideje között, mely megfelelő „erjedést” igényel. A hosszú élet lehetővé teszi, hogy megtapasztaljuk ezeket a hosszú időket és a sietség okozta károkat.

Az öregség kétségtelenül lassabb ritmusra kényszerít: de ez nem csak a tétlenség időszaka. E ritmus visszafogott mértéke ugyanis mindenki számára az élet értelmének a sebesség megszállottsága által nem ismert tereit nyitja meg.

Az öregkor lassú ritmusával való kapcsolatvesztés bezárja ezeket a mindenki előtt nyitott tereket. Ennek összefüggésében kívántam bevezetni a nagyszülők napját július utolsó vasárnapján. Az élet két szélén álló nemzedék – a gyermekek és az idősek – közötti szövetség segíti a másik kettő – a fiatalok és a felnőttek – összefogását, hogy mindenki létezése gazdagabbá váljon emberségben. Párbeszédre van szükség a nemzedékek között: ha nincs párbeszéd a fiatalok, az idősek, a felnőttek között, ha nincs párbeszéd, akkor mindegyik nemzedék elszigetelt marad, és nem tudja továbbadni az üzenetet. Az a fiatal, aki nem kötődik a gyökereihez, a nagyszülőkhöz, az nem kap erőt – ahogy a fa is a gyökereiből kap erőt –, és rosszul, betegesen, fogódzók nélkül nő fel. Ezért kell keresni, mint emberi szükségletet, a nemzedékek közötti párbeszédet. És ez a párbeszéd főleg a nagyszülők és az unokák között fontos, akik a két végletet képviselik.

Képzeljünk el egy olyan várost, amelyben a különböző korosztályok együttélése szerves részét képezi a lakókörnyezet globális tervének. Gondoljunk arra, ahogy az idősek és a fiatalok között szeretetteljes kapcsolatok alakulnak ki, amelyek kisugároznak a kapcsolatok általános stílusára. A nemzedékek egymáshoz csatlakozása egy valóban látható és élhető humanizmus energiaforrásává válna. A modern város általában ellenséges az idősekkel szemben (és nem véletlenül az a gyerekekkel szemben is). Ez a társadalom, mely a leselejtezés szellemében él, és eldobja a nem kívánt gyermekeket, eldobja az öregeket: leselejtezi őket, nincs szükség rájuk, és öregek otthonába, idősek otthonába dugja őket…

A túlzott sebesség centrifugába tesz bennünket, mely konfettiként szór szét. Teljesen elveszítjük az egészben látást. Mindenki ragaszkodik a saját kis darabkájához, mely a piac-város áramlása felett lebeg, ahol a lassú ritmus veszteség, a sebesség pedig pénz. A túlzott sebesség szétforgácsolja az életet, nem pedig intenzívebbé teszi.

A bölcsesség viszont „időpazarlást” követel. Amikor hazaérsz, és meglátod a kisfiadat, kislányodat, és „időt pazarolsz” rájuk, ez a velük való foglalkozás alapvető fontosságú a társadalom számára. És amikor hazaérsz, és ott van a nagyapád vagy a nagymamád, aki talán nehezen beszél, vagy, nem is tudom, elvesztette a beszédkészségét, és te vele vagy, „pazarlod az időt” rá, ez az „időpazarlás” erősíti az emberi családot. Időt kell szánnunk – időt, mely nem jövedelmező – a gyerekekre és az idősekre, mert ők képessé tesznek bennünket arra, hogy más szemszögből lássuk az életet.

A világjárvány, melyben még mindig kénytelenek vagyunk élni, megálljt parancsolt – sajnos nagyon fájdalmasan – a sebesség ostoba kultuszának. És ebben az időszakban a nagyszülők gátat szabtak a legfiatalabbak érzelmi „kiszáradásának”. A nemzedékek látható szövetsége, mely összehangolja idejüket és ritmusukat, visszaadja a reményt, hogy nem hiába éljük az életet. És mindannyiunknak visszaadja a szeretetet sebezhető életünk iránt, elzárva az utat a megszállott sebesség előtt, mely egyszerűen felemészti azt. A kulcskifejezés itt az „időpazarlás”. Mindnyájatoktól kérdezem: tudsz időt pazarolni, vagy mindig a sebesség sürgetésében élsz? „Nem, sietek, nem érek rá…” Képes vagy elütni az időt a nagyszülőkkel, az idősekkel? Képes vagy a gyerekeidre, a velük való játékra pazarolni az idődet? Ez a próbakő. Gondoljatok el ezen! És ez mindannyiunknak visszaadja a szeretetet sebezhető életünk iránt – mint mondtam –, elzárva az utat a megszállott sebesség előtt, mely egyszerűen felemészti azt.

Az időskor ritmusa nélkülözhetetlen erőforrás az idő által meghatározott élet értelmének megragadásához.

Az idős embereknek megvan a maguk ritmusa, de ez a ritmus segít nekünk! E közvetítésnek köszönhetően válik hitelesebbé az életnek az Istennel való találkozásra való rendeltetése: olyan terv ez, amely az embernek az Isten „képére és hasonlatosságára” való teremtettségében rejlik, és amely Isten Fiának emberré válásában pecsételődik meg.

Napjainkban az emberi élet időtartama egyre hosszabb. Ez lehetőséget ad arra, hogy növeljük a szövetséget az élet minden időszaka között. Hosszabb az élet, de a szövetséget is növelnünk kell! Ez abban is segít, hogy növeljük a szövetséget a maga egészében vett élet értelmével. Az életnek nem csak felnőttkorban, huszonöttől hatvanéves korig van értelme! Az élet értelméhez minden hozzátartozik, a születéstől a halálig, és képesnek kell lenned arra, hogy mindenkivel kapcsolatba lépj, és hogy szeretetkapcsolatokat alakíts ki mindenkivel, így érettséged gazdagabb, erősebb lesz. És az életnek ezt az értelmét is felkínálja nekünk, az egész életét. A Lélek adjon nekünk belátást és erőt ehhez a reformhoz: reformra van szükség! Az óra idejének zsarnokságát át kell alakítani az élet ritmusának szépségévé. Ezt a reformot kell végrehajtanunk a szívünkben, a családban és a társadalomban. Ismétlem: reformra van szükség, és mit kell megreformálni? Az óra idejének zsarnokságát át kell alakítani az élet ritmusának szépségévé. Alakítsd át a mindig sürgető idő zsarnokságát az élet saját ritmusa szerint. A nemzedékek szövetsége elengedhetetlen. Egy olyan társadalomban, ahol az idősek nem beszélgetnek a fiatalokkal, a fiatalok nem beszélgetnek az idősekkel, a felnőttek nem beszélgetnek sem az idősekkel, sem a fiatalokkal, az egy meddő, jövő nélküli társadalom, amely nem előre tekint, hanem önmagát nézi. És magányossá válik.

Isten segítsen bennünket, hogy megtaláljuk a megfelelő zenét a különböző korosztályok összehangolásához: a fiatalok, az idősek, a felnőttek, mindannyian együtt: a párbeszéd gyönyörű szimfóniája!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír