Függőségeink fogságában – Szenvedélybetegekből segítő szakemberek

„Én zugivó voltam. Az italt feszültségcsökkentésre használtam. Olyan sürgető volt a késztetés, hogy minden mást félretettem. Mentolos cukorkával álcáztam az italszagot. A lődörgést viszont már nem tudtam elfedni vele. Kijózanodtam, kinéztem az ablakon, s nem tudtam, hogy került haza az autóm. Nem tudtam magammal szembenézni.”

„Két dolog érdekelt: elmenni inni, hazamenni lefeküdni. Aztán ha kicsit józanodtam, indultam megint inni. Két liter vodka volt, amit a nap folyamán úgy meg tudtam inni, hogy nem is tántorogtam. Az elvonási tünetek borzasztóak: izzadás, a következő percben hidegrázás, kézremegés, ami csak italtól múlik el. Amikor kezdtem józanodni, és elmentem lelkigyakorlatra, úgy remegett a kezem, hogy inkább azt mondtam, én nem szoktam ebédelni, minthogy a leves a nadrágomon kössön ki.”

A fent idézett két gondolat a Mezei házaspártól hangzott el. Zsuzsa és Laci meghívottként érkezett Gyergyószentmiklósra, a  karitász fogyatékkal élő felnőttek nappali foglalkoztató központjába, hogy a bejárók számára személyes hangvételű szakmai előadást tartsanak Függőségeink fogságában címmel.

A ditrói pedagógus házaspár hitelesen szólt a hallgatósághoz, a megtapasztaltak által remélve, segítségükre lehetnek azoknak, akik érintettek függőként, hozzátartozóként, barátként.

Székely közegben tulajdonképpen aligha van olyan személy, aki ne ismerne szenvedélybeteget.

Zsuzsa és Laci segítő szakemberré váltak, elvégezték az addiktológiai tanácsadói képzést, a Gyulafehérvári Caritas Ki-Út programjában önkéntes csoportvezetők, szívesen tartanak prevenciós képzést iskolások számára, és igent mondanak, ha felkérik őket, hogy egy-egy közösségnek előadást tartsanak. Tapasztalattal és tudással a birtokukban lenyűgözték hallgatóságukat, segítve, hogy felismerések szülessenek, tisztábban lássanak a függőségek útvesztőiben.

A május 7-én összegyűlteket megérintette őszinteségük, közvetlenségük, értékelték, hogy bár szakemberei a témának, a szakkifejezésekhez közérthető magyarázattal szolgáltak, és többször is felkapták a fejüket, ha kiderültek számukra a függőség eddig ismeretlen rejtelmei.

Abban a társadalomban, ahol a kultúra része az ivás, a gyermeknek is adnak kóstolót a pálinkából, „nehogy megkívánja”. Vendégségben töltenek, nem egy pohárral, mert „egyet csak a koldusnak adnak”, és ha a második is lecsúszott a torkokon, akkor a „három a magyar igazság” felkiáltással jöhet a következő, a következő…

Azt mondják a felnőttnek, ha elutasítaná az italt, hogy nem ember, ha nem iszik, amikor összeomlik a családja, akkor viszont elítélik.

Olyan ez, mintha egy végeérhetetlen és megmásíthatatlan folyamat lenne, főleg, ha a szakértők azt is hozzáteszik, hogy a hajlamot lehet örökölni, de kialakulhat kisgyerekkorban is, ha a gyermek és szülei között nincs biztonságos kötődés. Mi több, a függőségek skálája a sejtettnél sokkal szélesebb, vannak szer- és viselkedési függőségek, és abban a családban, ahol ettől szenved valaki, megbetegszik mindenki. A borzasztó kép mellé a meghívottak felfestették a reményét is, hangsúlyozták és jelenlétükkel igazolták:

sok munkával, önismerettel, szakember segítségével van lehetőség a józanság útját járni.

Búcsúzóul elhangzott: van kitől segítséget kérni, egyéni beszélgetésre, támogató csoportban való részvételre szenvedélybetegnek és hozzátartozónak egyaránt van lehetősége.

Forrás és fotó: Gyulafehérvári Caritas/Balázs Katalin; kezdőkép: Pixabay

Magyar Kurír