Radnóti Miklós halálának 70. évfordulójára

Radnóti Miklós 1909. május 5-én született Budapesten, az újlipótvárosi Kádár utcában, Glatter Miklós néven. Születésekor édesanyja és ikertestvére meghaltak. Erről az életét indító tragédiáról csak 1921-ben, édesapja halála után szerzett tudomást, de ettől fogva élete végéig magában hordozta, műveiben újra és újra felbukkan a lelkifurdalás és az önvád.

Első verseskötete 1930 tavaszán jelent meg Pogány köszöntő címmel. Ugyanebben az évben beiratkozott a szegedi egyetem bölcsészkarára, magyar–francia szakra.

A szegedi évek alatt egész további életét meghatározó kapcsolatok és barátságok alakultak ki. Itt ismerte meg a piarista szerzetes, tanár és költő Sík Sándort, aki nemcsak tanára volt, hanem szellemi atyjává vált. Ezt az apa-fiú szerepet vállalták mindketten.

Részlet Sík Sándor Örvénynek az örvény. Radnóti Miklós emlékezetének című verséből:

Elmorzsolom a könnyem...
Fiam voltál, háromszor is fiam:
A Titkot hányszor kopogtattuk együtt
És kézből kézbe hányszor eregettük
A rímek csordogáló gyöngyeit!
Kisfiú voltál, borzas és szelíd,
És férfiú, bronz és kemény,
Mint egy döngő római költemény!

Zolnai Béla, akit megkeresztelkedésekor keresztapjának kért föl, szintén szegedi tanára volt.

Mélyen tisztelt Professzor Uram,
(…) Mintegy tizenöt esztendeje határoztam el magamban, hogy harmincnegyedik évem betöltése előtt megkeresztelkedem. Krisztus harminchárom esztendős múlt s még nem volt harmincnégy, mikor megfeszítették, – ezért gondoltam így. S azért, – bár tizennyolc éves koromtól katolikusnak érzem és vallom magam, – mert azt hittem, hogy ez a megőrült és aljas világ csak rendbe jön addig, megszűnik a zsidóüldözés, magánügy, benső ügy lesz az én megkeresztelkedésem is, nem gondolhatja senki spekulációnak, vagy menekülésnek. A világ ugyan ma őrült és aljas igazán, de spekulációnak vagy menekülésnek valóban nem hihető ma már a megkeresztelkedés, hisz semmi reális előnye nincs. Erkölcsi aggályaimat így elmosták a burjánzó törvények és rendeletek. (…)
Sík Sándor keresztel május 2-án, vasárnap. Szeretném Professzor Urat felkérni a keresztapaságra. (…)
Mély tisztelettel és szeretettel köszönti régi tanítványa és híve:
                                                                                                            Radnóti Miklós

(Részlet a Zolnai Bélának írt, 1943. április 23-án keltezett levélből)

1935. augusztus 11-én házasságot kötött Gyarmati Fannival. 1943-ban együtt keresztelkedtek meg a Szent István-bazilikában.

1936-ban jelent meg Járkálj csak, halálraítélt! című kötete. A címadó vers is tanúsítja, Radnóti mennyire világosan látta a körülötte alakuló történelmet és abban az elkerülhetetlen tragédiát, saját maga kiszolgáltatott áldozat voltát. A közelgő halál előérzete egyre erősebben jelenik meg verseiben. „Költő vagyok, ki csak máglyára jó, / mert az igazra tanu. (…) olyan, kit végül is megölnek, / mert maga sosem ölt.”

Csoóri Sándor szavaival „két halál satuja közé szorítva” élt, egész életében hordozta édesanyja és ikertestvére halálát, és készült sajátjára.

1940 őszétől háromszor hívták be munkaszolgálatra. A harmadikról, melyre 1944. május 20-án indult, nem tért haza.

A pusztító világban menedéket, feladatot és értelmet jelentett számára az irodalom. A munkaszolgálatok alatt is írt, mondhatjuk, egészen az utolsó pillanatig. Minden körülmények között, „ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva (…) homályban”, mindenhogyan. Az erőszakos rendetlenségben a vers tiszta formája a szépség, az erkölcs és a rend hordozója volt.

Nem próbált elmenekülni sorsa elől, egy pillanatra sem, vállalta a végsőkig. És minden előérzet ellenére, mégis hitt a hazatérésben, a túlélésben, egészen az utolsó pillanatig, az utolsó Razglednicáig, melyben oly pontosan leírta néhány nappal bekövetkezte előtt saját halálát.

A versek által a Bor melletti munkatáborból újra és újra hazarepülhetett a „búvó otthoni tájra”, Fannihoz, aki szerelem, szépség, otthon, biztonság. A magyar hitvesi líra talán legszebb versei születtek a szerbiai táborban és az utolsó úton, mely Abda határában végződött 1944 novemberének elején. „Tarkólövés. – Így végzed hát te is, – súgtam magamnak”, olvassuk utolsó versében. Így történt. S a tömegsírba a költővel együtt hulltak a kabátzsebben őrzött papírlapok, köztük az utolsó versek noteszbe rögzítve, fényképek: édesanyja és Fanni képe, valamint keresztlevele.

Források
Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete (Osiris Monográfiák)
Radnóti Miklós: Levél a hitveshez (Költők a költőről)

Magyar Kurír
(bh)