Huncut vonalak a papír fehér mezején – Sajdik Ferenc: Vivát Petőfi!

Ez is azt mutatja, hogy Sajdiknak lételeme a rajzolás, krétával, színes ceruzával, tustollal, amire éppen szüksége van. Így volt ez régen is, úgy harminc-egynéhány évvel ezelőtt, amikor együtt dolgoztunk a Ludas Matyi szerkesztőségében, és a karikaturistáknak hetente kellett új rajzokat, vázlatokat készíteniük, mégpedig nem keveset. Sajdik 1965-től már mint főállású karikaturista járt be a szerkesztőségbe, és az újság rendszeresen lehozta a rajzait, egészen a lap megszűnéséig, 1992-ig.

A Ludasban a legtöbb rajz mérete 105 x 65 milliméteres volt, egyszerűen azért, mert egy lapszámba mindenkitől legalább három rajznak be kellett férnie, de ennél inkább többnek. Így aztán csak erre a nem túl nagy méretre volt lehetőség ahhoz, hogy mindenkinek meglegyen a heti normája, amit teljesíteni kellett a fizetésért. Ami ezen felül került a lapba, azt premizálták. A rajzok, kevés kivétellel, címmel és képaláírással jelentek meg. A főnökségnek az volt a véleménye, hogy az olvasók legtöbbje ezt igényli. Ezért aztán úgynevezett vizuális karikatúra, olyan, ami önmagáért beszél, ahogy azt mondani szokták, csak nagyon ritkán jelent meg a lapban.

Amikor 1989-ben beköszöntött a szabadság, a rendszeres publikáció megszűnt az újságban. A Ludas Matyi szerkesztősége rövidesen bezárta kapuit, s az addig ott dolgozó karikaturisták élete megváltozott, ahogyan a megjelenési lehetőségeik is. Negyvenhét év után nemcsak a lap szűnt meg, hanem azzal együtt egy remek közösségi tér, találkozóhely is elveszett. A társaság még egy rövid ideig együtt maradt, azután szétszóródott. Akik tudtak, napilapoknak kezdtek dolgozni, mint például Brenner György vagy Lehoczki István. Földes Péter és Krenner István saját szatirikus mellékletet alapított Elefánt címen. Balázs-Piri ekkor már leginkább reklámokat rajzolt, Szűr-Szabó József újra festeni kezdett, hiszen valamikor Vaszary János tanítványa volt a Képzőművészeti Főiskolán. Sajdik Ferenc pedig nemcsak egyre több könyvet illusztrált, mint Hihi, eredeti nevén Hegedűs István, hanem tévéreklámokat készített, és rajzfilmeket a Pannóniának, sőt, még óriásplakátja is volt abban az időben. Sajdik máig töretlen sikerének titka az, hogy táblaképpé fejlesztette a karikatúrát. Kitágította a határokat, szó szerint: nagyobb méretekben kezdett gondolkodni és dolgozni, már nem 105 x 65 milliméteres képeket rajzolt, mint egykor a Ludasban, hanem adott esetben akár 50 x 70 centiméteres képei is születtek. Ezekből aztán komoly kiállításokat lehetett rendezni, és akár múzeumba is kerülhetett az üvegezett, keretbe fogalt, táblaképpé fejlesztett karikatúra. Így jöhetett létre Vácon a Sajdik Gyűjtemény. A vidámság és a jókedv továbbra sem hagyta el. Sajdiknak mindig is erőssége volt a finom humor, amely még ma, túl a kilencvenen is a sajátja.

De térjünk rá mai témánkra, Sajdik Ferenc Vivát Petőfi! Élet-rajzok című könyvének lapozgatására. Nagy magyar költőnk születésének kétszázadik évfordulójáról idén az egész országban megemlékeznek. Mi is írtunk a Petőfi Irodalmi Múzeum és az Evangélikus Országos Múzeum Petőfi-kiállításairól; mindkettő igazán érdekes és komoly bemutatása koszorús költőnknek. Pesten, a Március 15. téren áll Izsó Miklós és Huszár Adolf Petőfi-szobra, amelyen hazafiasságtól ihletett, lánglelkű költőnk jobb kezével az ég felé mutat, mintegy azt üzenve: a kibontakozás lehetséges. Ismerjük tragikus sorsát, eltűnését a segesvári csatatéren s fiatalon magára maradt özvegyének nehéz helyzetét. „A bánatnak van keletje, nem a humornak” – mondta mindig olvasószerkesztőnk a Ludasban. Megríkatni könnyű az embereket, de megnevettetni, az már „döfi”, az aztán igazán nehéz, ahogyan Kazal László is megfogalmazta az egyik róla szóló portréfilmben.

Nos, Sajdik könyve közelebb hozza hozzánk Petőfit, a fiatalembert, aki nem csak verseket írt, hanem élte a hétköznapi életét, mint a kortársai. Szakonyi Károly ezt írja a kötet bevezetőjében: „Sajdik Ferenc ceruzája (tustolla) elindul a papír fehér mezején, és a huncut vonalak egyszer csak feltárják az ezernyolcszázas évek világát, régi ficsúrokat és dámákat, silbakoló katonákat, csalfa kisasszonyokat, csepürágókat és jeles uraságokat, literátor nagyságokat, kaszinózó tisztecskéket, mord magisztereket, rakoncátlan diákokat, kávéházakat és báltermeket, a Vácra pöfögő vasutat… És ebben a világban a hol itt, hol ott felbukkanó költőt.”  

A harmadik oldalon a kisiskolás Petőfit láthatjuk, amint az osztályteremben a tanár úr éppen számonkéri valamiért. A csínytevést akkoriban akár testi fenyítéssel is büntették (hozzáteszem, sokszor még később is). „Tanára letérdepeltette a sarokba, amihez ő nem volt szokva, és a becsületérzését igen sértette. Alig térdepelt ott néhány percig, azzal lepte meg professzorát, hogy határozott, szinte dacos hangon kérte, eressze helyére, többet nem fog mulasztani. – Igazán nem? – kérdé a professzor, szigorú tekintettel mérve végig a fiút. – Nem. –  Jó, fölkelhetsz, de ígéretedről meg ne feledkezzél! S az egész három év alatt nem volt rá eset, hogy büntetésre méltó dolgot követett volna el.”

A könyv majdnem teljesen egész oldalas, sőt oldalpáros, színes nyomással készült, panorámaszerűen kifuttatott rajzokból áll. Tudom, hogy Feri előszeretettel használja a zsírkrétát, mert azt nagyon jól el lehet maszatolni, sötétebb és világosabb árnyalatokat könnyen létrehozni. Figurái itt is kedvesek, aranyosak, alakjai sokszínűek, változatos egyéniségeket mutatnak. A képeken nincs két egyforma karakter, a rajzokon az emberek élnek, lendületesen mozognak, cselekszenek, egyetlen unalmas oldalt sem találni a könyvben. Sajdik nem a csúnyát, a taszítót keresi, hanem igyekszik a jót meglátni a különböző tulajdonságokkal bíró emberekben. Nem akarja sokkolni a nézőt, mint oly sokan teszik manapság a kortárs művészek közül, ő nem ezzel akarja megnyerni magának az olvasót. És ezt remekül bizonyítja is a briliánsan kinyomott kötet, hiszen ez a mostani immár a második kiadása az idén.

Sajdik jól ismeri a perspektíva törvényeit, rajzain a házak mégis mintha táncot járnának, gátlástalanul mozognak jobbra-balra. Nincs a képein egyetlen valódi függőleges vagy vízszintes vonal sem. Elrajzolásai, túlzásai merészek, annyira határozottak, hogy szinte észre sem vesszük a hihetetlenül könnyedén feldobott figuráin, tárgyain. Minden olyan magától értetődő, hogy eszünkbe sem jut megkérdőjelezni a látottakat.

Persze feltűnnek a rajzokon állatok is: Sajdik-féle madarak, mindenféle aranyosan vicsorgó szörnyek, mókás teremtmények. Ilyeneket láthatunk például a Midőn a földön című vers mellett is, amely így hangzik: „Midőn a földön még csak pár ember vala, / Már meghalt egyik a másiknak általa. / Ábelt megölte Kain. / Ha a világ végén majd újolag / Két ember lesz a föld határain, / Ők is bizonnyal így egymásra rontanak, / S az, aki megmarad ott, / Nőül fog venni egy vadállatot. / Talán e vadállat méhibül / A réginél szelídebb emberfaj kerül.” (Szalkszentmárton, 1846)

És persze, ott az elmaradhatatlan Anyám tyúkja. Petőfi nyugodtan ücsörög a konyhaasztalnál és eszeget valamit, vele szemben öntudatos tyúkanyó ül, s farkasszemet, akarom mondani „tyúkszemet” néznek egymással. Az oldalpár jobb oldalán teljes terjedelmében olvasható a vers, körben pedig vidám tyúkocskák láthatók minden mennyiségben.

A könyv vége felé aztán feltűnik a Heckenast nyomda is, teljes panorámájában. Láthatjuk a szedőtermet és a Columbia sajtót, amivel a tizenkét pontot nyomták 1848. március 15-én. (A nyomdafesték szaga, a szedőterem hangulata Sajdiktól sem áll távol, hiszen fiatal korában cinkográfusnak tanult, és az 1970-es évek közepén együtt is sokszor megfordultunk a Zrínyi Nyomdában, ahol akkoriban a Ludas Matyit nyomták.) A rajzon Jókai Mór éppen azt tanácsolja Petőfinek: „Ne azt írd, pajtás, hogy rajta magyar, hanem talpra magyar!” A háttérben a márciusi ifjak tolonganak, bajuszosan, szakállasan, a kor divatja szerint.

A könyv végéhez közeledve látjuk, amint a Tordai-hasadékon keresztül menekül a család: Petőfi és felesége a gyermekükkel együtt.

„Július 27-e, szerda volt. Szerdát tartotta szerencsés napjának, akkor született, akkor nősült, no és 1848. március 15-e is szerdára esett. Most remélte, hogy ez a szerda is szerencsét hoz neki. Erdély felé menekültek akkor. Tordán váltak el. A hangulat jó volt – a költő ismét bizakodni kezdett, hogy talán hadászatilag és politikailag sincs minden veszve. Hogy mennyire nem vette komolyan a helyzetet – vagy mennyire nem tudott róla? – bizonyítja, hogy elválásuk előtt még tettek egy afféle turistakirándulást is. Megnézték a híres tordai hasadékot. Ezek voltak az utolsó együtt töltött órák.”

A legutolsó oldalon csak egy csizmát látunk, elmenőben a halhatatlanság felé… A kép jobb oldalán az oroszok, a dzsidás kozákok mindent elsöprő támadása a sötét éjszakában.

Sajdik Ferenc: Vivát Petőfi! – Élet-rajzok. Holnap Kiadó, Budapest, 2023.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.