Időszerű, hasznos és szükséges – Ötvenéves a felszabadítási teológia

1968-tól nem csupán kulturális és társadalmi fordulópontok következtek be Európában és Észak-Amerikában, de a keresztény szellemiségben is alapvető változások történtek. Ebben az évben hunyt el Karl Barth svájci református teológus, aki a század elejétől a keresztény Isten valódi nagyságára igyekezett figyelmeztetni azokat az európaiakat, akik pusztán kulturális értékekre korlátozták a hit világát. Ugyanebben az évben halt meg az amerikai Thomas Merton, akinek könyvei visszafordíthatatlan változásokat eredményeztek a katolikus lelkiségen belül. Barth és Merton halála bizonyos szempontból lezárt egy olyan korszakot, amelyben az újjászületés és a megújulás csodálatos gyümölcsei értek be a teológia és a lelkiség területén egyaránt. És ugyanekkor új korszak is kezdődött. 1968-ban zajlott a latin-amerikai püspökök legendás tanácskozása a kolumbiai Medellínben, és ugyanebben az évben alkotta meg Peruban a felszabadítási teológia kifejezést a domonkos Gustavo Gutiérrez, aki a mai napon ünnepli kilencvenedik születésnapját.

Maga a kifejezés alighanem még mindig idegenül cseng az európai keresztények fülében. Ez a latin-amerikai gyökerű teológiai mozgalom azonban időben és térben egyaránt hosszú utat tett meg a kezdetek óta, és mára vitathatatlanul szerves részévé vált az egyetemes katolikus szellemnek. Az időben megtett út fontos fejleményekkel járt: csiszolni lehetett félreérthető és pontatlan megfogalmazásokat, s el lehetett oszlatni különböző félelmeket. Kiderült, hogy a felszabadítási teológia nem kívánja kiszolgáltatni a keresztény szellemet a marxizmusnak, és nem alakítja át politikai intézménnyé az Egyházat. Az évek folyamán el is mélyült, és egyre érettebbé vált. Amikor jó néhány év elteltével Gutiérreztől megkérdezték, ugyanúgy írná-e meg főművét, az 1971-ben megjelent Teología de la liberaciónt, azt válaszolta, úgy van a könyvvel, mint egy szerelmes levéllel – az igazi szerelem nem múlik el, de érettebbé válik, s mivel könyve „Istennek, az Egyháznak és a népemnek írt szerelmes levél”, a változatlan tüzet most már új formában fejezné ki. A térbeli út szintén nagy kiterjedésű volt: Latin-Amerikából elvezetett az összes többi földrészre, s újfajta közösségbe vonta azokat, akiknek fontossá vált a felszabadítás ügye. De mi is pontosan a lényege annak a felszabadításnak, amelyet immár ötven éve sürget Gustavo Gutiérrez?

Az imént említett főművet az a meggyőződés hatja át, hogy Isten szeretete és az ember szabadsága nem választható el egymástól. Az isteni szeretet ugyanis szabaddá teszi az embert, megadja neki azt a szabadságot, hogy szeretettel válaszoljon arra a szeretetre, amelyet Isten részéről megtapasztalt. Csakhogy az elnyomás, a méltatlan bánásmód és az anyagi nyomor megfosztja szabadságától az embert, s ezért azt sem engedi, hogy szabad és szeretetteli viszonyban legyen Istennel. Ezek a veszélyek pedig rendkívül húsbavágóan jelentkeztek a dél-amerikai országok jelentős részében. Ezért hangsúlyozza Gutiérrez, hogy három lépésben kell megadni a szabadságot azoknak, akiket megfosztottak tőle. Először is igazságos társadalmi rendre van szükség; másodszor az önközpontúságtól a másokkal vállalt szolidaritásra kell elvezetni az embereket; harmadsorban a bűn szolgasága helyett a szeretetben élő közösségbe kell ágyaznia az életüket. Hajlamosak vagyunk könnyedén végigfutni a felszabadításnak ezen a három követelményén. Valójában viszont hallatlan nehézségekbe ütközik, aki megpróbálja megvalósítani őket.

Mindhárom követelmény azzal a meggyőződéssel függ össze, hogy a hit és az élet nem választható külön egymástól, s Istenről nem lehet a konkrét élethelyzetektől függetlenül beszélni. Elengedhetetlen, hogy új történelmi helyzetekben új módon hirdessük a változatlan tartalmú evangéliumot, mondja el újra és újra a perui domonkos, s ha igazságtalan viszonyok nyomorba döntenek és rabszolgává tesznek tömegeket, a kereszténység nem tehet úgy, mintha mi sem történne. A legkevésbé sem egyértelmű, hogy mitől válhat kereszténnyé egy társadalom. Pusztán Jézus Krisztus megvallása nem elég ehhez. Mert ahogyan tévedés lenne, ha a felszabadítás igényét összekevernénk a politikai messianizmussal, az is zsákutca lenne, ha a magánszférára korlátoznánk a hitet. Gutiérrez ugyanis a valódi keresztény közösség nagyszerűségére és erejére kívánja felhívni a figyelmet, s ezt a közösséget nagyrészt a szegények körében tapasztalja meg. Megindító megfogalmazása szerint a társadalom peremén élők egyrészt magának a peremnek a létjogosultságára emlékeztetnek (az önelégült és gondtalan középpel szemben), másrészt a peremről a középpontra, Isten szeretetére mutatnak, és az élet Istenének felfedezésére hívnak. Aki pedig maga is a feltámadás mellett akar hitet tenni egy olyan világban, amelyet a halál hatalmai tépnek-szaggatnak, annak az a dolga, hogy „kenyeret adjon a szegényeknek, segítsen az emberek közösséggé szervezésében, küzdjön az emberek jogaiért, törődjön a társadalom peremén élők egészségével, hirdesse az evangéliumot, átadja a hitbeli ismereteket, bocsásson meg testvéreinek, ünnepelje az eucharisztiát, imádkozzon, és adja oda az életét” – írta Az élet Istene című írásában 1982-ben a perui teológus.

Szintén 1982-ben a Magyarországon is népszerű Henri Nouwen Peruban részt vett Gustavo Gutiérrez nyári szemináriumán, ahol a többi résztvevővel, kétezer (!) lelkipásztori munkatárssal együtt megismerhette a felszabadítási teológia lelkiségének alapvonalait. Ebből a kurzusból született meg Gutiérrez második legismertebb műve, a Beber en su proprio pozo (Saját kutunkból inni). A műhöz írt előszavában Nouwen elmeséli, mennyire megvilágító erejű volt számára az egész találkozó. Felismerte, hogy jellegzetesen európai-amerikai lelkisége egészen beszűkült volt, annak „az önmagát megfigyelő embernek a spiritualitása, akinek része van abban a luxusban, hogy megfelelő időt és teret szánhat belső harmóniájának és nyugalmának kialakítására”. Amikor viszont „a szegények betörnek a történelembe, arra hívnak minket, hogy lépjünk ki individualizmusunkból, és kezdjük másképpen olvasni a Bibliát”. Nouwen beszámol arról, hogy korábban mindig kedves költeményként imádkozta a Magnificatot, latin-amerikai útja után azonban már egészen mást jelentett számára az, hogy „hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig felmagasztalt”.

A felszabadítási teológia és Gustavo Gutiérrez nagy utat tett meg az elmúlt fél évszázad folyamán. A latin-amerikai katolicizmus nem kevésbé. A hagyományosan katolikus többségű földrészen az elmúlt évtizedekben hatalmas teret nyertek a legkülönbözőbb újprotestáns mozgalmak, amelyek hatására a katolikus közösség létszáma drasztikusan csökkent. Ennek láttán sokan hangoztatni kezdték, hogy a felszabadítási teológia érdektelenné és feleslegessé vált. Csakhogy a vallással szemben érdektelen, sőt ellenséges latin-amerikai értelmiségiek éppen Gutiérrez és társai hatására kezdték komolyan venni a keresztény hagyományt. A helyzet természetesen nem egyértelmű. De pontosan akkor (a nyolcvanas évek derekán), amikor Gutiérrez alázatosan elismerte, mennyire fontosak voltak a felszabadítási teológiának az egyházi tanítóhivatal útmutatásai, Szent II. János Pál pápa határozottan kijelentette a brazil püspököknek, hogy a felszabadítási teológia nemcsak időszerű, de hasznos és szükséges is. És erről harminc év elteltével is nehéz lenne vitába szállni vele.

Fotó: Vatican News

Görföl Tibor/Magyar Kurír