Isten: igen, Egyház: nem? – Provokatív témák a Részigazság Klubban

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Dabóczi Kálmán, a 72 Tanítvány Mozgalom vezetője köszöntötte a Horánszky utcai jezsuita épületben üzemelő Loyola Cafét megtöltő közönséget; az Actio Catholica szerepéről beszélt, céljairól, mely többek között a társadalom mozgósítása volt, a közös aktivitásra buzdítás, teret adva mindannak, ami értékes. Örömmel adta hírül, hogy jelenleg folyik a nemzetközi Actio Catholicához való csatlakozásuk, majd „visszakanyarodva szeretett, támadott, meg nem értett Egyházunkhoz” átadta a szót a beszélgetés vezetőjének, Süveges Gergőnek.

Süveges Gergő először is feltette a hallgatóságnak a rendezvény címében is benne rejlő kérdéseket, hogy lássuk, hányan vannak, akik számára Isten: igen, Egyház: igen? S hányan, akik számára Isten: igen, Egyház: nem? Még a jelenlévők között is akadtak, akik a második verziót érezték magukra illőnek. Mikor jött el először az Egyház megkérdőjelezésének pillanata? – tette fel a kérdést Török Csabának.

Nagyjából pünkösd délutánján – közölte az Esztergomi Hittudományi Főiskola teológia tanára –; az első generációs keresztények között is fölmerült ez, vagyis a probléma egyidős az Egyházzal, és hullámokban tört elő a későbbi korokban. Az intézményt, az apostoli kézfeltétel szerepét már az Egyház születése idején megkérdőjelezték, a Szentlélek korlátozásával vádolták.

Gyorgyovich Miklós szociológus, a Századvég Alapítvány munkatársa az Egyház újkori megkérdőjeleződésére helyezte a hangsúlyt. Beszélt a két témába vágó szociológiai tételről: a szekularizációs tételről, amely szerint a hagyományos kereszténység szükségszerűen megszűnik, illetve az individualizációs tételről – ez utóbbi gyűrűzik inkább napjainkban.

Török Csaba rámutatott: az újkorban lett könnyű nyílt színen kimondani ezeket az egyébként a kezdetektől felmerülő kétségeket, melyek szükségszerűen elvezetnek az intézmény és karizma viszonyának kérdéseihez. Karizma alatt a Szentléleknek azokat a kegyelmeit értette az Egyház a kezdetektől, amelyek az Egyház építésére irányulnak; a Szentlélek kegyelme elválaszthatatlan a látható egyházi szervezettől.

Kell-e lennie egységnek? – kérdezte Süveges Gergő a teológustól, aki elmondta: mindig is sokféleség jellemezte az Egyházat. A dogma egy, de például rítus sok van; a „sokféleség bele van írva a dolog DNS-ébe”. A tridenti zsinat egységesítő döntéséig, a római pápai udvar liturgiájának kötelezővé tételéig különösen sokféleképpen ünnepeltük az eucharisztiát Európában is. Török Csaba utalt a domonkosok, ferencesek, jezsuiták 17. századi vitáira az ázsiai missziókkal kapcsolatban, amelyekre reakcióként pápai dokumentum született 1659-ben. Ez rámutatott, hogy Jézust, az evangéliumot kell elvinniük Ázsiába, nem Franciaországot, Itáliát stb. kell bevezetniük ott.

Az egység dogmatikusan fogalmazva a Hiszekegyben jelenik meg; a hitegység a belső magot jelenti elsődlegesen, a megjelenési formák változóak. Az Egyház kormányzási módja is változik, az utóbbi évtizedekben például a kollegialitásra került a hangsúly a hierarchián belül, nem „a pápa mint vezérigazgató” irányítja a beosztottjait.

Mit szúrt el a Katolikus Egyház, hogy mások ezt másképp gondolják, akik szintén kereszténynek tartják magukat? – tette föl a provokatív kérdést a moderátor. Török Csaba hangsúlyozta, a másképp gondolás nem feltétlen jelez elszúrást, lehet, hogy csak másképp látjuk a dolgot; amellett pedig „nem feltétlen arról szól a meccs, hogy nekem 100 százalékig van igazam…”

Gyorgyovich Miklós válaszában elsősorban a hit elvesztésére fókuszált, rámutatva, hogy a történetek, amelyekkel a szociológusok találkoznak, narratívák. Mindenesetre gyakori elem ezekben a történetekben, hogy az Egyház távol került a hétköznapi embertől; a sebek, amelyeket egyházi emberektől kapott valaki; az időhiány; a vád, hogy nem hagyja az Egyház érvényesülni a fiatalokat; hogy nem releváns az Egyház az életükben, vagy pont hogy túlságosan is belelátott valaki az Egyház belső dolgaiba és ez elriasztotta; hogy nem vállalja föl az Egyház a vitákat. Ugyanakkor a szociológus hangsúlyozta: a fiatalok szeretnének biztos fogódzókat találni.

Süveges Gergő többek között rákérdezett: igaz-e, hogy egyre többen vannak azok, akik „a maguk módján” vallásosak? A szociológus szerint az így gondolkodók száma nem növekszik szignifikánsan – viszont az élet minden területén megjelenik ez a „magam módján” mentalitás. Erre reagál is az Egyház: kiválaszthatjuk a nekünk tetsző szertartásokat; mehetünk gitáros misére, gregoriánra, régi rítusúra... Sokan nem szeretnek elköteleződni – ezt megszenvedik az egyházi mozgalmak is mostanában –, afféle „farzseb-kapcsolat” a jellemző, vagyis bármikor lecserélhető a közösség, az Egyház, ha jön valaki, aki jobbat kínál, aki szimpatikusabb.

Süveges Gergő felvetette, hogy ez csapda is lehet, hiszen az Egyház elkezd futni a hívek után, szolgáltató egyházzá válik, „konfettit szór”, hogy vonzóbb legyen. Gyorgyevich Miklós hangsúlyozta, hogy ne az értékrendet változtassuk meg, például a fiatalok kedvéért; Török Csaba pedig utalt az értékek kommunikálásának problémáira: hogyan kommunikáljam úgy, hogy az ne legyen agresszív, ne legyen elijesztő?

Fontos szempont az is, folytatta Török Csaba, hogy hova is hívjuk az új embereket, van-e egyáltalán egy befogadó, szeretetteljes közösség; akarjuk-e, hogy ezek az emberek valóban a testvéreink legyenek. Ellentétbe lehet állítani az Apostolok cselekedeteiben leírt „rózsaszínű” képet Pál apostol leveleivel, aki folyton inti a híveket, hogy osztozzanak egymással, ne az legyen, hogy a gazdagabbak ülnek a piknikkosarukkal, a szegények meg addig várnak valahol. „Egy szív, egy lélek” – csak nem egy piknikkosár – fűzte hozzá a moderátor.

A szociológus utalt rá, milyen nehéz mérni a hitet: „hányas a te vallásosságod?” „Nyolcas.” Mégis, sok kutatás megpróbálkozott már a feladattal; legismertebb nálunk Tomka Miklós szociológus vizsgálata, Gyorgyevich Miklós is ezt folytatja munkatársaival, további kérdésekkel kiegészítve. Ez szubjektív önbevalláson alapul, amelynek állításai gyakran megkérdőjelezhetők; sokszor nincsenek összhangban a különböző kérdésekre adott válaszok. Mindenesetre az kiderült, hogy roppant sokféleképpen hiszünk; több mint 10 ezer verziót lehet elkülöníteni csak az ő kutatásaik alapján. Melyekből az is kiviláglik, hogy a fiatalokban is ott él az igény a transzcendenciára.

Mit kellene tehát tennünk? – tette fel a beszélgetést lezáró kérdést Süveges Gergő. Gyorgyovich Miklós válaszában azt emelte ki: nem elítélve, nem ledorongolva kommunikálni; megvizsgálni, hogy a „képlékenyeket” mivel lehetne megfogni – hiszen az emberek többsége fogódzókat keres.

Török Csaba azt tartja, először nekünk, vallásosaknak kellene magunkkal valamit kezdeni; „játékba adnia magát annak, aki hívőnek tartja magát”; belülről építkezni. Kérdés, hogy aki hívőnek tartja magát, akar-e bármit is átadni? Amellett: sérültek és töredékesek vagyunk a hitünkben is – tükröznünk kellene, hogy Jézus gyógyít. Ha a templomba járástól még sérültebbek leszünk, az nem jó tanúságtétel.

Valójában nem a statisztika számít; lásd Jézus történetét, aki a csodálatos kenyérszaporítástól kezdve „dinamikus statisztikai összeomlásban” volt, és a végére csak néhányan maradtak körülötte...

Hogyan lehet személyessé tenni valamit, ami ennyire intézményes? – hangzott a hallgatóság egyik kérdése. A szociológus felidézte: ha nagy dolgokat akarsz behozni, először alkoss kicsi köröket – vagyis a kisközösségek jelenthetnek megoldást. Ezt támogatta a teológus is, hangsúlyozva, hogy mihelyt megszületik egy új csoport, rögtön feladatot is kell nekik adni a plébánia életében, „egy darabkát az Egyházból, hogy az övék legyen…”

A beszélgetés végén invitálták a közönséget a Részigazság Klub következő alkalmára, amely március 22-én a szokott helyen, a Semmelweis utcában lesz, s a médiát tűzték ki témájául.

Fotó: Lambert Attila

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír