Keresztény könnyűzenéről tudományosan – Povedák Kinga: Gitáros apostolok

Van, aki rajong a keresztény könnyűzenei dicsőítésért, azt látja az egyetlen és üdvözítő templomi zeneszolgálatnak, más a hagyományos orgonazenével vagy harmóniummal kísért éneklés híve, és olyan gyülekezet is akad, ahol történelmi jelentőségű kiegyezés jött létre: a fekete énekeskönyvet is használják, és a gitáros dicsőítő énekek is helyet kapnak a liturgiában.

Povedák Kinga tavaly év végén megjelent Gitáros apostolok – A keresztény könnyűzene vallástudományi elemzése című monográfiája remek példa arra, hogy egy ilyen megosztó jelenségről is lehet higgadtan, tudományos alapossággal és objektív szemlélettel beszélni. Vállalkozása komolyságát mi sem tükrözi jobban, mint az, hogy magyar nyelven elsőként igyekszik bemutatni a vallási könnyűzene Pintér Béla, Pajor Tamás és a Hillsong nevével fémjelzett univerzumán túli csillagrendszereit, kialakulásának folyamatát, a keresztény könnyűzene irányzatait, valamint e sajátos szubkultúra hazai kultúrtörténetét.

Az MTA–SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport A vallási kultúrakutatás könyvei című sorozata 46. köteteként megjelent, bő kétszáz oldalas monográfia zeneantropológiai megközelítéssel vizsgálja a keresztény könnyűzene kultúra- és közösségformáló szerepét. Kitér a szocializmus éveinek jellegzetességeire, felhasználja a titkosrendőrségi megfigyelések dokumentumait, és bemutatja a kortárs vallási zenei tendenciákat, a pünkösdizálódás folyamatát is.

„A kutatónak egy olyan hihetetlenül tarka és gazdag zenei világ rejtjeleit kellett megfejtenie és összeolvasnia, amelyben egymás mellett élnek és egymással ötvöződnek az egy szál gitárral a tábortűz melletti összejöveteleken előadott dalok és a pünkösdi istentiszteleteken megszólaló professzionális liturgikus dalok, amelyek más esetben már stadionokban rendezett dicsőítő koncerten fordulnak elő” – írja ajánlójában Kamarás István OJD, majd így folytatja: „Ahhoz, hogy a szerző megragadhassa a keresztény könnyűzenét mint a társadalmi változásokra adott, és az Egyházban zajló nyelvújítást felgyorsító választ, valamint az erre érkező világi és egyházi válaszokat, komplex vallástudományi (csak a legfontosabb elemeit említve: vallástörténeti, vallásantropológiai, művészet- és vallásszociológiai) kutatások eredményeire támaszkodó, több szólamban olvasható könyvet kellett írnia, egyaránt megfelelve a tudományosságnak és a »laikus« érdeklődők olvasmányigényeinek.”

A személyes indíttatásból – a szerző édesapja, Szűcs László, „Sali” egykori „gitáros apostol” emlékére – fogant kutatás Povedák Kingának eddig egy évtizedes aprólékos munkáját jelentette. A szerző doktori kutatását is magában foglaló szöveg jól egyensúlyoz a tudományosság követelményei és a szélesebb körű befogadhatóság között. Olvashatunk a fogalmi mező pontosításáról (azaz arról, hogy mit tekinthetünk keresztény könnyűzenének, és mit nem), valamint a kutatásmódszertan kijelöléséről éppen úgy, mint a katolicizmus modernizációjáról, a keresztény könnyűzene történetéről és nemzetközi megítéléséről.

A kötet talán legizgalmasabb része azonban egyértelműen a magyarországi közelmúlt világába kalauzolja el az olvasót. Az 1968 húsvétján a budapesti Mátyás-templomban bemutatott beatmisétől a gitáros apostolok révén mozgalommá vált keresztény könnyűzene olyan történéseibe enged bepillantást, amelyekről a legtöbben még csak nem is hallottunk, vagy ha igen, akkor legfeljebb csak a beatkorszak világi eseményei kapcsán. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött dokumentumok rosszallóan szólnak a keresztény könnyűzenéről, egy jelentés például „nacionalista és pornográf »templom disconak«” minősíti. A helyi papság azonban ennek ellenére bátran kiállt mellette, és segítette a térnyerését. Ennek bemutatása ma is kifejezetten fontos, hiszen rávilágít a folyamatok kétoldalúságára és arra, hogy az eredmények eléréséhez nélkülözhetetlen az együttműködés.

„Első ránézésre úgy tűnik, hogy napjaink felé közeledve a keresztény könnyűzene egyre inkább könnyűvé, felszínessé és divatossá válik. Olyan jelenséggé, amely elvesztette egykori lényegét, alternatív lelkiségi jellegét, és sokkal inkább feloldódni látszik a világi szórakoztató kultúrában. Ha azonban mélyebben a jelenség mögé nézünk, ennél lényegesen összetettebb képet kapunk” – olvashatjuk a könyv kortárs tendenciákról szóló utolsó fejezetének elején. A szerző több oldalról és alapos vizsgálattal járja körül a kérdést. Szekularizáció, elzárkózó Egyház, átalakuló ifjúsági vallásosság, funkcionális közösség- és mítoszhiány, szinkretizmus, felekezetköztiség, karizmatikusság, szent és profán keveredése, posztmodern töredezettség egyaránt előkerülnek elemzésében.

A Szikra-díj közönségszavazása idején otthoni vagy szakmai olvasmánynak egyaránt jó szívvel ajánlható könyv epilógusának zárósorait olvashatjuk az elmúlt évek történéseinek reflexiójaként is, ám nem lehet nem észrevenni benne a reménység hangját. Ahogyan Povedák Kinga fogalmaz: „A diktatúra éveiben tapasztalt vallási kontroll ellenére a zene segítségével (is) maradtak vallásosak az ateista kultúrpolitikában felnövő fiatalok tömegei, a keresztény könnyűzene meg nem újulása a rendszerváltás után párban járt az ifjúsági vallásosság csökkenésével, és gyanítom, hogy ha az állami támogatás ellenére érdektelen maradna a keresztény könnyűzene, az is e tendencia markere lesz majd. Persze, ha érdektelen marad. Az is lehet, hogy nem. Csodák e téren is előfordulhatnak. Bízzunk benne.”

Fotó: PxHere.com

Körösvölgyi Zoltán

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. március 29-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.