Kinek a pokla ma Dante Pokla? – Kortárs művészek kiállítása a Pesti Vigadóban

A tárlaton, amely eredetileg 2021 őszén a Római Magyar Akadémia Dante halálának 700. évfordulóján szervezett országos olasz rendezvénysorozatának része volt, az MMA négy művészétől – Lovas Ilonától, Baksai Józseftől, Gaál Józseftől és Szurcsik Józseftől – láthatunk olyan műveket, amelyek a világirodalom talán legnagyobb műve, az Isteni színjáték Pokol színteréhez kapcsolódnak. Nem Dante-illusztrációkról, nem a költő teológiai poklát megjelenítő képekről van szó, hanem a 20–21. századi ember poklának művészi feldolgozásáról. A szervezők a kiállítást a 2021. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján elhunyt Lovas Ilona emlékének szentelték.

A megjelenteket Sulyok Miklós, az MMA levelező tagja, a kiállítás kurátora köszöntötte. A tárlatot Draskóczy Eszter irodalomtörténész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézete munkatársa nyitotta meg. Lovas Ilona 2003-as videóinstallációjáról kifejtette: több szempontból is kivételes a többi bemutatott mű között. Egyrészt az eltérő médium miatt, másrészt ő az egyetlen női művész, akinek az alkotása itt szerepel, és az övé az egyetlen nőközpontú, női nézőpontú mű, valamint azért, mert talán ez a legszemélyesebb alkotás, hiszen a művész maga jelenik meg a szimbolikus cselekvések alanyaként, végül pedig mert nem egy pokolbéli jelenetet ábrázol, hanem egy purgatóriumit.

A vezeklés aktusát látjuk, és az alázat attitűdjét – egyik sem a pokol régiójának a sajátja. Egyetlen részlet pokolszerű benne, a mozdulatsor végtelennek tűnő ismétlődése, amely egy „női Sziszüphoszt” idéz, ám tudjuk, csak a büntetés lehet vég nélküli, a vezeklés véges. Az alulról felfelé görgetett súlyok kijelölik az irányt, az Isten felé törekvést, mely egyaránt a középkori misztikus gondolkodóké, Dante túlvilági útjáé és minden keresztény léleké. A bemutatott rítus tehát egy itinerarium Dei is, amelyet a vezeklő, mint egy kegyhelyen, térden csúszva, mezítláb teljesít – mondta Draskóczy Eszter.

Az irodalomtörténész Szurcsik József Három hajlék című képét elemezve megvilágította: a mű békés tájba illesztve, látható emberi jelenlét nélkül ábrázolja a háborús pusztítást, a felgyújtott házakat és templomokat. Három egyforma ház ég egyformán gomolygó füsttel. A cím felidézi a bibliai gyökerű, az ókeresztény és középkori irodalomban is elterjedt fogalmat, a hajlékot mint a lélek túlvilági otthonát, mely lehet a boldogok „fénytől ragyogó hajléka” vagy a kárhozottak számára fenntartott ház, ahol egy hóhér aprítja az érkezőket. Szurcsik képén azonban nincs különbségtétel a jók és a rosszak házai között, a három színterű túlvilág helyett csupán egy színtér tükrözését látjuk. A folyó a Léthé is lehetne, ám ahelyett, hogy eredeti funkciója szerint az elkövetett bűnök elfelejtését tenné lehetővé, azáltal, hogy mindkét oldalán ugyanaz a rémkép látható, azt az üzenetet hordozza, hogy az emberi gonoszság nyomai eltörölhetetlenek.

A Tortura humana és a Titkok völgye diptichont a Szent Pál apostol látomása óta a túlvilágleírások toposzának tekinthető tűz-jég dichotómia jellemzi. A Tortura humana felhasított pokoli maszkjain a kereszt formájú hasadékok a száj és az agy hiányát tárják fel a pokoli táj és történés elmondhatatlanságára és elképzelhetetlenségére utalva, amelyekre az utazó Dantével együtt minden alászálló felhívja a figyelmet.

A Titkok völgye a Tortura humana ellentétpárja: a Tortura humanán három vörösen izzó férfifejet látunk, míg a Titkok völgyén három, a hidegtől zománcfehér szellemlénnyé vált női fejet kék égbolt előtt. A tüzes férfiak száj és agy nélküli mementók, míg a Titkok völgyén a nők szája a bibliai fenyegetést, a „fogcsikorgatást” mutatja; magas homlokuk és siratóasszonyok módjára feketével elkendőzött hajuk pedig titkokat őriz. A tüzes fém férfimaszkok ugyanakkor a dantei eretnekek – akik gondolatukkal és azok kimondásával vétkeztek – tüzes sírjaihoz hasonlatosak: ezeket a bűnfészkeket jelölik a vágott keresztek Szurcsik szenvedőin.

Gaál József alkotásaira rátérve az irodalomtörténész kifejtette: plasztikus óriásképei, a Vezeklések kora négy hibrid lényt ábrázolnak, egy másik idősík lakóit: nem tudjuk, egy archaikus pokol őrei-e, vagy éppen egy poszthumán világéi. E magánmitológia gyökerei az ókori Mezopotámia művészetéig nyúlnak vissza: a bikatestű, emberfejű kolosszuspár, Lamasszu és Sédu az ősei Gaál József lényeinek. Egy másik gyökér az archaikus görög kultúráig ér: a fekete alapon vörös alakos vázafestészet színei tartaroszi izzásig mélyülnek; formájában és anyagában pedig Perillosz kínzóeszköze, a rézbika is felidéződik, amit Dante „szicíliai ökörként” említ. Ez a Kr. e. 6. században feltalált eszköz úgy működött, hogy „az áldozatot egy üres, rézből készült bikába fektették, majd tüzet gyújtottak alatta”. A bikában egy bonyolult csőrendszer volt – ami a Gaál-képeken is látható – „és ez felerősítette az áldozat sikolyait, ami úgy hangzott, mint egy megvadult bika hangja”. A történet szerint az uralkodó zsarnokot, a kínzóeszköz megrendelőjét annyira felbőszítette a módszer kegyetlensége, hogy Perilloszt ültette bele első áldozatként. Gaál József képein nincs áldozat a fémszörnybe zárva, sőt a négy lény közül az első fémtestében egy emberi magzat növekszik, talán a vezeklés és szenvedés gyümölcseként.

Baksai József művei kapcsán Draskóczy Eszter kiemelte: két ember nagyságú Szent Kristóf-festménye (1992-ből, illetve 2021-ből) egymás komplementerei. A képek Michel Tournier A rémkirály című regényének inspirációjából születtek. A regény főszereplője két nagyon eltérő szimbolikus alak konnotációit hordozza: a Legenda aureából ismert Szent Kristófét és a német néphagyományból származó, Goethe által megénekelt beteg gyermeket elragadó Erlkönigét, a halál szimbólumáét.

Az előadó emlékeztetett rá: Szent Kristóf ókeresztény vértanú volt, egy óriás, aki zarándok utazókat vitt át egy folyón. Egy alkalommal egy kisgyermek kérte a segítségét, aki viszont egyre nehezebb és nehezebb lett az átkelés során, amitől Kristóf csaknem a víz alá merült. Mikor átértek, a kisfiú felfedte, hogy ő Krisztus, és hogy nemcsak az egész világ terhét cipelte a vállán, hanem azt is, aki a világot teremtette. Innen érthető Kristóf nevének etimológiája: görögül Krisztophorosz, azaz Krisztus-hordozó.

A Tournier-regény főhőse, Abel a Szent Kristóf-árvaházban nőtt fel, szeretet nélkül és kapcsolatokra képtelenül. A II. világháború során a németek fogságába esik, és birodalmi katonaiskola számára gyűjt be gyerekeket. Az elragadott fiúk számára ő a Rémkirály, egy szörny-óriás, míg a saját érzelmi fogalmai szerint ő a gyermekhordozó, ez a küldetése, és ebből fakad benne egyedül szeretet és szakralitás.

Baksai 1992-es Szent Kristófján a dantei leírás démoni jellege dominál, a kékesfekete bomló testű, borzalomtól tágra nyílt szájú ördög-Kristóf nem egy gyermek Krisztust látszik vinni, hanem egy vértől csöpögő kezű kárhozottat. A festmény a legendának azt a pontját jeleníti meg, amikor a hordozott súlya elviselhetetlenné válik, és Kristóf elveszíti a reményét, hogy átjuthatnak. Baksai képén (az eredeti történettel szemben) nem a víz magassága a veszély, hiszen csak térdig ér, hanem maga a kárhozat.

A 2021-es kép a korábbi antitézise és komplentere: a világos, tojásfehér háttér előtt egy testszínű, a mózesi szarvacskák ellenére emberforma Szent Kristófot látunk, aki az ókeresztény legendával összhangban az isteni lényeget viszi a vállán, vékony aranysávként megjelenítve. Ez az új Szent Kristóf mint az utazó Dante már az üdvösség felé halad: az üdvösség szó szakrális nyelven, latinul – salus – szerepel Kristóf jobb oldalán, az evező meghosszabbított vonalán, irányt mutatva.

Az irodalomtörténész ehhez kapcsolódva így zárta megnyitóbeszédét: „A salus szóval, mely egyszerre jelent üdvözletet és üdvösséget, szeretettel üdvözlöm a jelenlévőket, és kívánom, hogy sok örömet okozzon a kiállítás. Ám Dante és minden túlvilágleíró intését sem feledve azt is kívánom, hogy utunk a poklon keresztül végül üdvösségre vezessen.”

A kiállítás katalógusában megjelent tanulmányában Sturcz János művészettörténész így fogalmaz: „Míg Gaál József ikonográfiájának fókuszában az (állati-emberi) test és tűz, Szurcsik Józsefében a fal és a fej, az épületbe zárt, épülettel egybenőtt arcprofil embléma, újabban pedig a táj és a kurosz-kiber figura, Baksai Józsefében a testfragmentumok és a szimbolikus tárgyak állnak. Lovas Ilona videomunkájában a vizuális ima annak a belátását is hordozza, hogy szétesésen, a poklon, az örök kárhozaton felülemelkedni az ember önmagában képtelen, szüksége van Isten segítségére, s ez az, amit Lovas imájában kér. Lelki poklunk legmélyebb bugyraiba szállnak alá a kiállított művészek, pontosan azért, hogy a szellem fényével győzzék le az anyagit, a bűnt, az emberben ott lévő állatit, s a legsötétebb éjszakán átjutva jussanak el a fényhez. Ezért is kerülhettek egy Dante-emlékkiállításba.”

A tárlat április 24-ig látogatható.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír