A versből vett, a könyv címéül választott idézetet Kormos István költészetünk legfontosabb verssorának nevezte. A szakrális művészetről szóló fejezetben Cs. Varga István idézi többek között Pierre Emmanuel francia költőt: „Minden olyan művészet, amely hozzájárul a szeretet megismeréséhez és a szeretet általi megismeréshez, az emberi szívben lévő Abszolút tiszteletéhez, megérdemli a szent (sacré, szakrális) jelzőt.” A kötet írója hozzáteszi: a művészi alkotás értelme és célja a teremtő Isten arcának keresése. A 27. zsoltár így fogalmaz: „Szívem ezt sugallta: »Keresd tekintetét!« Uram, a te arcodat akarom keresni. Ne rejtsd el előlem arcodat, ne taszítsd el szolgádat haraggal! Te vagy oltalmazóm, ne utasíts vissza, Istenem, megmentőm, ne hagyj el végképp!” (Zsolt 27,8–9)
Cs. Varga István távlatos, lélekerősítő útmutatásnak minősíti Szent II. János Pál Levél a művészeknek című írását, amely a hit, a művészek és a művészet bensőséges kapcsolatát tudatosítja: „A művész a teremtő Isten képmása. Senki nem képes jobban megérezni valamit abból a pátoszból, mellyel Isten a teremtés kezdetén nézte kezének alkotásait, mint ti, Művészek, akik a Szépség alkotó mesterei vagytok. (…) észlelitek benne a Teremtés titkát, melyben Isten, mindenek egyedüli Teremtője bizonyos módon részesít benneteket.”
Cs. Varga István megállapítja: a magyar szakrális-spirituális irodalom, a „literatura sacra hungarica” évszázadokon át gyakran volt a nemzeti önismeret „iránytűje, emberség és magyarság megtartója, a nemzetstratégia szellemi-lelki forrása”. Íróink és költőink gyakran túltekintettek a szűken értelmezett irodalom látókörén. Remekműveikben a kegyelem táplálta tehetség megteremtette a szeretet Jézus-eszményének visszfényét.
A Himnusz írója, Kölcsey Ferenc tizenkét éves korára elveszíti a szüleit és az egyik szeme világát. Amikor Ádám nevű öccse 1827-ben meghal, fiának, Kálmánnak a költő lesz a gyámja, és az elárvult család gondviselőjeként kénytelen Csekén maradni. Kölcsey korának egyik legműveltebb írástudója, gondolkodója; csekei otthonában a látogatói mindig könyvvel a kezében találtak rá – hangsúlyozza a kötet szerzője.
Kölcsey jellemző életérzése a sorsérzés: követi a saját sorsát és az emberi sorsot. Az 1810-es évek második felében „iszonyú” hányódásban végletes állapotokat élt át. Válságos időszakában a Jelenések könyvét lapozgatta. Rátalált a számára legmegfelelőbb igére: „Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet, és megnyisd annak pecsétjét, mert megölettél és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből.” (Jel 5,9). 1821 és 1823 között részleges munkaképtelenséggel küzdött, testi és lelki betegségek gyötörték. Szomorú szerelmi helyzete is elkedvetlenítette. Szenvedése azonban lelki fejlődését, éretté válását, költői termékenységét segítette elő. Cs. Varga István szerint Kölcsey „súlyos élethelyzetében megnyilatkozó, kivételes és különös kegyelmi pillanat eredménye” a Himnusz, amelyet 1823. január 22-én írt. Önmagát, testi gyengeségeit győzte le, betegségein lett úrrá, hogy alkothasson, és a közösség hasznos tagja lehessen. „Szomorú, magányos, falusi élete ellenére másokért csodálatos közéleti, társadalmi, politikusi tevékenységet vállalt. Kiteljesítette önmagát, tehetségét és a költészetét is.”
Cs. Varga István kifejti: a Himnusz költője az istendicséret hangján szól, amint Szent Ágoston is a Vallomásokban. „A magyarság öntudatának, önismeretének tiszta forrása: első számú közbenjáró nemzeti imádságunk. A legismertebb és legszentebb magyar költemény óriási hatással volt és van nemzeti történelemszemléletünkre, etikai beállítottságunkra is.” Elemzésében a szerző kiemeli: a Himnuszban nemcsak az értelmi és érzelmi megértés a fontos, hanem a transzcendens is. „Szakrális-spirituális dimenziója nem lezárja, hanem föld és ég között hidat képez, lélektől lélekig húzódó, történelmi távlatot nyit. (…) A Himnuszt szívből éneklőkben a katartikus szépségű textus és dallam erősíti az összetartozást, a szellemi-lelki egységtudat érzését. Sajátos emberi-nemzeti összetartozást és összetartást tudatosít. Növeli a teljes közösség erejét, örömét, hogy egymással szellemi-lelki communióban vagyunk.”
Cs. Varga István szerint a költő „tudja, nincs helye semmiféle követelésnek, a szenvedésen kívül más érdem megnevezésének”. Éppen ezért a jövő magyarságáért fohászkodik, az Úr segítségéért könyörög a veszedelemben, a megmaradásért folytatott küzdelemben. Isten szánalmát, kegyelmét kéri, hogy a múlt vészterhes időszaka után („Kit vészek hányának”) és a jelen szenvedései múltán („Tengerén kínjának”) fordítsa felé orcáját, fogadja kegyelmébe. Kölcsey a megpróbáltatásai közepette is őrzi a hitét, tudja, hogy a szenvedésben óriási megtisztító erő rejlik. A költő a bibliai Jób erős és mélységes szavainak értelmében hisz, a nemzetért mondott fohász erejében: „Tudom jól, él ügyem szószólója.” (Jób 19,25)
A kötet szerzője leszögezi: „a hit erejében, a remény bátorságában, a szeretet tetteiben valósul meg az igazi szabadság mint nekünk ajándékozott szabadság, mint kegyelem. A Hit, a Remény és a Szeretet segít megtapasztalni, valóra váltani az isteni kegyelmet. Népének veszedelme idején Kölcsey a Sors urához, a hittel és erényekkel megengesztelhető Istenhez fordul kegyelemért.”
Cs. Varga István bámulatos tudással, de közérthetően megírt, gyönyörű könyvében a különböző korokban élt költők – Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Ady, Kosztolányi és mások – egy-egy verssorát hasonlítja össze, megvilágítva a rejtett, transzcendens összefüggéseket. Egyértelműen kiderül ezekből, hogy költészetünk legnagyobbjai számára alapvetően fontos volt a nemzet, a magyarság sorsa, és ezzel kapcsolatban egyetemes gondolatokat fogalmaztak meg. Néhány versükben pedig rávilágítottak Ég és Föld egymástól elválaszthatatlan, szerves összetartozására.
(Cs. Varga Istvánnal készült interjúnk ITT olvasható.)
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata a 2020. október 4-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria