Középkori magyar zarándokok nyomában – Zarándoklatok és Székesfehérvár (2.)

Csukovits Enikő neve nem ismeretlen a magyar történelem, s különösen a középkor iránt érdeklődők számára, hiszen azon túl, hogy a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, ő a Magyar Történelmi Társulat főtitkára, valamint annak tematikus folyóirata, a Századok egyik szerkesztője is; érdeklődése és munkássága középpontjában az elmúlt évtizedekben az Anjou-kor állt, így ennek az időszaknak az egyik legkiemelkedőbb hazai kutatóját és képviselőjét köszönthetjük – mutatta be a Zarándoklatok és Székesfehérvár előadás-sorozat második meghívott vendégét Smohay András, a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum igazgatója, aki egyúttal köszöntötte az érdeklődőket is.

A zarándokok történetei mindig foglalkoztatták az embereket. Míg Fedeles Tamás a sorozat első előadásában (Jeruzsálemtől az El Caminóig – Szentek, kegyhelyek, zarándoklatok a középkorban) általánosságban mutatta be a zarándoklatok és zarándokok jellemzőit, Csukovits Enikő közelebbi vizsgálatra hívta a jelenlévőket.

A történész előadása kezdetén leszögezte: nagyon csekély számú adat maradt fent a korabeli magyar zarándokokról, a kevés fellelhető forrás azonban mind arról tanúskodik, hogy létszámukat tekintve legalábbis „sokan” lehettek. Példaként említette az egyik legkorábbi, Krakkót célpontként megjelölő európai zarándokeseményt, amelyről feljegyzés emlékezik meg, és amely Szent Szaniszló ereklyéjének 1254-ben végrehajtott elevációjához kapcsolódik. Egy lengyel krónikás jóvoltából erről az eseményről többek között azt olvashatjuk, hogy akkor nemcsak Lengyelország minden vidékéről, de Magyarországról is „mindkét nembeli nép nagy sokasága gyűlt össze”. Érdekesség, hogy a lengyel zarándokok mellett a feljegyző csak a magyarokat említette meg. Noha a későbbi években lengyelországi kegyhelyek kapcsán nem nagyon találunk – vagy nem is írtak le – adatokat magyar zarándokokra és létszámukra vonatkozóan – ezen kívül egyedül Częstochowa (sziléziai vajdaság) kerül említésre a középkor végén –, annyi mindenesetre ebből is kiderül, hogy már a 13. században nagy létszámban vettek részt a Szent Szaniszló-ereklye felemeléséhez köthető eseményen magyar zarándokok.

Szent Szaniszló ikon 1490 körül, Krakkó (Fotó: Wikimedia Commons)

A következő tudósításra, amely magyar zarándokokat említ, majd’ egy évszázadot kell várni. 1350-ben Rómában szentévet ünnepeltek. Ekkor számol be Matteo Villani – a kortárs firenzei ghibellin Dino Compagni mellett a guelf érzelmű Villaniak krónikája az egyik legfontosabb forrás Firenze korai reneszánsz történetéről – krónikájában arról, hogy a húsvéti időben Róma felé tartó zarándokok olyannyira sokan voltak, hogy a városfalon belül nem is találtak maguknak szállást, ezért „a tömegekben csapatokban érkező németek és magyarok a hideg miatt sűrűn összetolongva nagy tüzekkel segítve magukon a mezőn töltötték az éjt”.

Ezt követően újabb száz esztendő telik el a következő hitelt érdemlő feljegyzésig: 1445-ben Gilles Le Bouvier, VIII. Károly francia király egyik udvari embere tartja fontosnak megörökíteni a magyar zarándokok kapcsán, hogy „az emberek mind nagy szakállt hordanak; igen csúf emberek”. – Ez persze, csak a francia nézőpont, akik éppoly csúnyának találták a spanyolokat és az olaszokat is – tette hozzá az előadó, jelezve, hogy nem kell nagyon zokon venni a középkori meglátást, amelyet egyébként azzal egészít ki ezen a helyen a krónikás, hogy „a magyarok gyakran járnak zarándoklatra Rómába, többen, mint a világ bármely más országából, s oda vezető útjukon igen sok lovat adnak el Velence, Bologna és Toszkána vidékén”. A 13-15. századi Európában a magyar zarándokok tehát bizonyosan nem voltak kevesen, ha erre vonatkozóan mégoly kevés forrásunk is maradt fenn.

Atlanti térkép, Vesconte 1325-ben készült atlaszából (Fotó: Lovagok.hu)

Ismét eltelik pár év, s már 1500-nál járunk: ekkor Marino Sanuto velencei krónikás erősíti meg, hogy „közismert dolog, hogy a jubileumok idején a németek és a magyarok nagyon nagy számban jöttek Rómába”. Az emlékíró tehát itt is ezt a két népet emeli ki a nagyobb létszámú közösségek említésekor.

Róma mellett kiemelt zarándokcélpont volt ebben az időben Aachen is – mondta el Csukovits Enikő. A mai Németország nyugati szélén, a Maas folyótól nem messze fekvő város a koraközépkorban a Frank Birodalom székvárosa, Nagy Károly kedvelt tartózkodási helye volt. A városban 7 évente szerveztek zarándoklatot (mely hagyományt egyébként a mai napig őrzik: a soron következő aacheni búcsú 2023-ban esedékes). 1517-ben Aragóniai Lajos bíboros (1474–1519), Lecce püspöke (Aragóniai Henrik geracei őrgróf fia és I. Ferdinánd nápolyi király természetes ági unokája) ugyancsak a frank központban tartózkodott. A bíboros feljegyzései szerint ezekre a hétévenkénti ünnepségekre a magyarok mindig olyan tömegben érkeznek, hogy „a levegő már mérföldekre bűzlött tőlük”.  – Természetesen ezt sem kell nagyon a lelkünkre venni – figyelmeztetett ismét az előadó, aki a hallgatóság derültségére azt a háttérinformációt is megosztotta, hogy a megállapítás apropója feltehetőleg az útmenti zarándokházak által kínált legjellemzőbb korabeli koszt lehetett, amely legtöbbször hagymából és babból állt, hiszen ezt tudták nagyobb mennyiségben felkínálni a szálláskérők számára. A lényeges elem mindebben természetesen az, hogy valóban hatalmas tömegekkel, közöttük magyarokkal lehetett esetenként találkozni a legnépszerűbb európai zarándokútvonalakon. A források név szerint is említenek magyar zarándokokat, közöttük már a 12. század első felében két asszony neve is szerepel.

Velence egy középkori ábrázoláson (Fotó: Múlt-Kor)

Az előadás következő részében a kegyhelyek közönségvonzó adottságait vette górcső alá Csukovits Enikő. A történész úgy véli, már első szent királyunk, István kiváló – mai kifejezéssel élve – PR-érzékkel fogott hozzá ahhoz, hogy a magyarországi kegyhelyeket kialakítsa, majd bekapcsolja őket Európa szellemi véráramába: létrehozta ugyanis a Szentföldre vezető zarándokút magyarországi állomásait, az úticéloknál pedig zarándokházakat alapított; így téve lehetővé egyrészt a hazai kegyhelylátogatás kultuszainak kialakulását és megerősödését, másrészt a kontinenst átszelő zarándokutak még sűrűbb összekötését.  S ha ez nem lett volna elég, a hazai forgalmat fellendítendő, uralkodóként az egyik legszívélyesebb vendéglátónak is bizonyult. Így Magyarországra érve még a magányos utazó sem érezte magát veszélyben, a kedves fogadtatás hírét magával vitte, amerre járt, a magyar király viszont cserébe naprakész információkkal gazdagodhatott vendégei révén azt illetően, melyek a legfontosabb aktualitások és trendek a szomszédos birodalmakban. Szent István halála után az általa beindított folyamatok tovább erősödtek, a kegyhelyek népszerűségi listáján a hazai vonatkozású szentek ereklyéit őrző helyszínek – pl. Székesfehérvár Szent István és Imre herceg, Nagyvárad Szent László, illetve a Margitsziget a később szentté avatott, de már a halálát követően is szentként tisztelt Árpád-házi Margit révén, majd a 15. században Kapisztrán Szent János sírhelye Újlakon, vagy akár Budaszentlőrinc, ahová 1523-ban került Remete Szent Pál fejereklyéje – is sorra megjelentek.

A felkereshető kegyhelyek száma a 11-12. századtól kezdve Európa-szerte egyre gyarapodott, a 14. századra pedig már 440 kiemelt kegyhelyet tartottak számon (ekkor hazai vonatkozású egyedül Nagyvárad volt), de ennél jóval több látogatható kegyhellyel számolhatunk a történész szerint.

Középkori zarándokok (Fotó: Múlt-Kor)

Csukovits Enikő arról is beszélt, hogy kegyhelylátogatást és zarándoklatot esetenként büntetésként is kiróttak: erőszaktevőket, gyilkosokat kényszerítettek a fizikai és lelki értelemben is nehéz út megtételére, attól remélve bűnbánatukat, vezeklésüket és megtérésüket. Csak a 14 –15. századból közel félszáz adat őrzi hasonló körülmények között útnak indított bűnelkövető zarándokok történeteit.

A középkorban – ahogyan arról már Fedeles Tamás részletesen beszélt előadásában – is az uralkodói házak és családtagjaik, rokonaik és baráti körük, udvartartásuk is lelkes zarándokoknak bizonyultak, az előadó szavai szerint az Anjouk pedig egyenesen mesteri szintre fejlesztették a zarándoklást: Nagy Lajos például koronázása után közvetlenül Nagyváradra zarándokolt, nápolyi hadjáratai során is számos kegyhelyet felkeresett, illetve még egy római zarándoklatot is beiktatott. Nagy a valószínűsége annak is, hogy az aacheni magyar kápolna alapításához is köze van a magyarországi Anjou-ház zarándoklatainak, ugyanis Erzsébet királyné IV. Károly német-római császárral járt az aacheni zarándokúton.

Az aacheni magyar kápolna a dóm előterében (Fotó: Wikimedia Commons)

Az Oszmán Birodalom hódító törekvései, a törökök egyre gyakoribb portyái a zarándoklási kedvet értelemszerűen némileg visszavetették, ezzel párhuzamosan azonban a belső kegyhelyekre irányuló hálaadó utak megszaporodtak. Aki megtehette, a 16. században már fegyveres kísérettel indult útnak, akiknek pedig erre nem volt lehetőségük, azok nagyobb társaságokba tömörültek.

Csukovits Enikő előadása végén hangsúlyozta, a zarándoklatok ezekben az évszázadokban sok esetben valójában életveszélyes vállalkozások voltak, ám ezzel együtt hazánkból is sokan útnak indultak, hogy keresztekkel, zászlókkal, pénzérmékkel díszített gyertyákkal – ez kifejezetten magyar sajátosság volt – felszerelkezve egy-egy szent ereklyéjét őrző kegyhely meglátogatásával bűnbocsánatot, reménységet, s végül üdvösséget nyerjenek.

A 16. század végére a zarándoklatok népszerűségét végül aztán mégsem az út egyre veszélyesebb volta vetette vissza, sokkal inkább a reformáció egyre intenzívebb terjedése gyakorolt hatást rá, hogy később az ellenreformáció térnyerésével egy újabb szemléletű ereklye- és zarándokkultusz bontakozhasson ki Európa-szerte – de ez már egy másik előadás témája lehetne – zárta szavait az MTA Történelemtudományi Intézetének kutatója.

*

Május 24-én 17 órai kezdettel ismét szeretettel várnak minden érdeklődőt a Székesfehérvári Egyházmegyei Látogatóközpontba, ahol a sorozat harmadik vendége Ribi András történész lesz A jeruzsálemi zarándokúttól a szent királyok sírjáig – Zarándokok a középkori Fehérváron című előadásával.

A soron következő előadásokról a Magyar Szent Család nyomában zarándokút honlapján tájékozódhatnak.

Forrás: Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum

Fotó: Székesfehérvári Egyházmegye

Magyar Kurír