Lúzerség vagy szabadság – Baán Izsák OSB írása az alázatról

Érdemes megvizsgálnunk a témában a korai szerzetes atyák tanítását, amelyből a teljes belső szabadság útja rajzolódik ki előttünk, mely tartósan megmaradó békéhez és derűhöz vezet.

Néhány évvel ezelőtt fiataloknak tar­tottam lelkinapot, s alapvető erények­ről, szerzetesi értékekről kértek tőlem elmélkedéseket, interaktív foglalko­zásokat. Az egyik téma az alázatos­ság volt. Az alkalom elején megkér­tem a diákokat, hogy nagyon őszintén magukba nézve, csukott szemmel te­gyék fel a kezüket azok, akik úgy ér­zik, hogy szívesen növekednének az alázatban, akik számára vonzó hívó­szó az alázatosság. A társaságnak több mint a fele nem jelentkezett. Számolva azzal, hogy a jelentkezők egy részét is csak a megfelelési kényszer mozgatta, az eredmény elég lesújtó volt. Ekkor – mivel szerettem volna megérteni, miért nem lelkesednek – megkértem őket, hogy egy papírdarabra írjanak le olyan szavakat, amelyek az alázatossághoz kapcsolódnak a fejükben. A „jámborok” papírlapjain szerepelt az életszentség, a szelídség, legtöbben a szerénységre asszociáltak, ugyan­akkor feltűntek olyan szavak is, mint a képmutatás, az álszentség, a lúzerség, valaki pedig egészen odáig ment, hogy leírta a „nyomiság” szót.

Azon túl, hogy azt gondoltam, innen szép nyerni, rá kellett döbbennem, hogy a spiritualitáshoz, valláshoz kötődő szavaink milyen gyorsan kiüresed­nek, mennyire nehéz róluk beszélni, ha jelentésük egy-két nemzedék alatt teljesen más tartalmat nyert. S talán nem csak a fiatalok vannak bajban az alázattal. A mindennap­jainkat átszövő, egyházi berkekben is felbukkanó pozitív pszichológiai szemlélet hangsúlyozza az önérté­kelés, az önbecsülés, a határok, a he­lyes önszeretet fontosságát. Magun­kat másoknál kevesebbre tartani, mások kedvéért feladni a határain­kat, vagy mentálos szakzsargonnal élve „alámenni a másiknak” – ami­re egy kicsit a magyar alázat szó is asszociál – olyan magatartásformák, amelyeket lehet, hogy a múlt száza­di vagy korábbi spirituális irodalom mesterei ajánlottak a szentségre tö­rekvő lelkeknek, manapság azonban egy magára valamit is adó lelkive­zető az egészséges spiritualitás aka­dályainak tartja őket. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy klasszikus lelki írók közül többen az alázatban való növekedés legkiválóbb eszkö­zének a megaláztatások elviselését vagy akár tudatos keresését tartot­ták, akkor még inkább érezzük az alázat ilyetén értelmezésének „poli­tikai inkorrektségét” egy olyan kor­ban, amikor a megaláztatást min­denképp a visszaéléssel, az abúzussal kötjük össze.

Adott tehát az alázatosság dilemmá­ja: Az egyik oldalon ott van a Szent­írás és a keresztény hagyomány taní­tása, melyben az alázatosság a nagyon fontos alapértékek, alapmagatartások sorában szerepel. A zsoltáros szerint „az Úr az alázatosakat tanítja meg az ő útjaira” (Zsolt 25,9), Isten Mária alázatosságára tekintett le (ld. Lk 1,48), Jézus pedig arra buzdít, hogy tanul­junk tőle, mert szelíd és alázatos szí­vű (Mt 11,29). A másik oldalon pe­dig ott van a kultúra, amelyben élünk, a (közösségi) média világa, ahol az erő, a hírnév, a dicsőség, a másik fölé kerülés az abszolút érték, s ott vannak az általános pszichológiai alapmeggyőződéseink, melyek fényében önma­gunk lebecsülése, a védtelenség, kiszolgáltatottság, megaláztatás a valódi élet és boldogság útjában álló, kerülendő helyzetek.

Hogyan oldható fel ez a dilem­ma? Mi lenne, ha a keresztény ha­gyomány gazdag tárházából a korai szerzetes atyák nyomában járva az alázatosságnak egy olyan vonását domborítanánk ki, ha olyan oldal­ról közelítenénk hozzá, amely mindannyiunk számára ma is vonzó lehet? Eszerint az alázat a teljes belső szabadság útja, mely tartósan megmaradó békéhez és derűhöz vezet.

A teljes írás ITT olvasható.

Forrás: jezsuita.hu

Fotó:  facebook.com/BakonybelMonostor

Magyar Kurír