Minden úgy van jól, ahogy a Jóisten akarja – Beszélgetés Molnár Imre történésszel Esterházy Jánosról

– A nyolcvanas évek végétől kutatja Esterházy János életét. Hogyan, milyen körülmények között került kapcsolatba vele, hiszen akkoriban szinte semmit nem tudtunk róla? 

– Mondhatjuk, hogy Esterházy Jánost kitörölték az élet könyvéből. A csehszlovákiai mírovi börtönben 1957-ben bekövetkezett halálakor még a holttestét sem adták ki a családjának. Hozzátartozói emigrációba kényszerültek vagy hazaköltöztek Lengyelországba, így azt sem tudták, hol vannak szerettük földi maradványai. Nem róhatták le a kegyeletüket halottjuk előtt, még titokban sem gyújthattak gyertyát a sírjánál. Én a felvidéki Ipolyságban születtem, az egyetemet Pozsonyban kezdtem el, majd a hetvenes években átjöttem az anyaországba, és Szegeden folytattam, végül Budapesten, az ELTE-n diplomáztam.

Sem a középiskolai, sem az egyetemi tanulmányaim során nem találkoztam Esterházy János nevével. Otthon a nagyapán mesélt róla, nagy elismeréssel.

Istennek hála, 1988-ban a Magyarságkutató Intézetbe kerültem, amely új intézményként az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK) kezdte meg működését. A feladatom a csehszlovákiai magyarság múltjának kutatása volt. A két háború közötti régi felvidéki lapokat nézegetve feltűnt, hogy szinte minden újság első vagy második oldalán találkozom a nevével. Ekkor döbbentem rá, hogy egy olyan emberről van szó, aki egész életében a nemzetét és az Egyházát szolgálta, miközben arra törekedett, hogy békesség legyen a különböző nemzetiségek között. Politikai munkásságát a rabság tizenkét esztendeje követte, élete utolsó szakaszában kommunista börtönökben kellett szenvednie. Erről évtizedeken keresztül csak az emigráns lapokból szerezhetett tudomást az ember. Mivel az OSZK-ban dolgoztam, hozzáférhettem ezekhez is, így ismertem meg a bebörtönzésének körülményeit.

– Esterházy János mindössze négyesztendős volt, amikor magyar származású édesapja meghalt. A fiához intézett utolsó kívánsága az volt, hogy legyen jó hazafi és jó keresztény. A három gyermeket, Jánost, a nővérét, Lujzát és a húgát, Máriát ezután az édesanyjuk nevelte, akinek közismert volt a szociális érzékenysége. Mindez alapvetően meghatározhatta Esterházy életútját.

– Hogy egészen pontosak legyünk, édesapja utolsó mondata, amely egész életét végigkíséri mementóként a szívébe írva, így hangzik:

Legyél, fiam, mindig jó magyar!” Ehhez teszi hozzá az édesanyja a Lengyelországból hozott értéktartományt: „Legyél mindig jó keresztény!”

Esterházy politikai pályafutásában ez a két pillér, a kereszténység és a magyarság az irányadó. Híres idézete: „Egyet kérek tőletek: szívünk-lelkünk nagy kincsét, nemzeti öntudatunkat és Krisztus Urunkba vetett hitünket ne tévesszük szem elől, egy pillanatra sem. Ápoljuk, őrizzük ezt, mert ez az egyetlen pozitív érték, amelyet senki el nem vehet, s amelynek varázslatos ereje átsegít a legnehezebb megpróbáltatásokon is.” Ez a szülői örökség tehát program nála, másrészt zsinórmérce, amitől soha nem tért el. Mondhatjuk, hogy az Esterházyak történelmi hagyományát viszi tovább, de mindaz, amit Esterházy Jánosban tisztelünk, a lengyel édesanyja oltotta a szívébe-lelkébe.

– Mire gondol?

– Az édesanyja harmincéves, amikor megözvegyül. A férje halála után nem költözik vissza Lengyelországba. Itt, idegen földön neveli fel a három félárva gyermekét, előbb a történelmi Magyarországon, majd Csehszlovákiában, ahol csak rosszat tapasztal a hatalom részéről. Esterházy János a lengyel és a magyar nemzet legnemesebb értékeit és örökségét éli meg és viszi tovább élete során.

– A három testvér mindig összetartott, számíthattak egymásra. Esterházy János nővére, Lujza 1946-ban Párizsba menekült, és mindent elkövetett, hogy felhívja a Nyugat figyelmét öccse tragikus sorsára. Mária a bebörtönzött fivére közelében maradt, noha lengyel férje révén Lengyelországba távozhatott volna. Mindvégig látogatta a testvérét, kérvényeket írt a hivatalos szervekhez a kiszabadulása érdekében.

– Egy lengyel író a modern Antigonénak nevezte Máriát. Lujza az első tizenkét évben segítette János politikai tevékenységét. Rendkívül művelt nő volt, a kortárs katolikus publicisztika igazából máig fel nem fedezett, kiemelkedő alakja. A 2006-ban boldoggá avatott Salkaházi Sárával együtt építette a katolikus nőmozgalmat, szociális intézményeket hoznak létre a Felvidéken. Később Salkaházi Sára átjön az anyaországba, Lujza marad, és támogatja az Országos Keresztényszocialista Párt nőtagozatát, szociális programokat hajtanak végre a háború idején is. Emellett segíti a tanácsaival a pártelnök és parlamenti képviselő öccsét, Jánost, időnként ő fogalmazza a beszédeit is. Védőangyalként áll mellette. Lujzát 1945-ben deportálják, s amikor a táborból szabadul, rövidesen elhagyja Csehszlovákiát. A háború alatt Esterházy János üldözött zsidók, csehek, szlovákok, lengyelek százainak segít a szökésben. A Gestapo körözi, a nyilasok letartóztatják. A szovjet csapatok bevonulását követően internálják, de rövid idő után szabadon engedik. Ekkor tárgyalásra bejelentkezik a belügyi kormánybiztoshoz, Gustáv Husákhoz, és szóvá teszi a magyarok üldözését. Husák átadja őt a szovjet állambiztonságiaknak, akik a Szovjetunióba hurcolják. Ott elítélik, és a Gulagra kerül. Ezzel megkezdődik szenvedésének tizenkét esztendeje. Ekkor áll mellé a húga, Mária, aki olyan, mint a bibliai Veronika: nem csupán segíti, hanem vele együtt szenved, compassio zajlik a szemünk előtt. Mária szenvedését az is tetézi, hogy bár mindent megtesz a bátyja kiszabadításáért, büntetése enyhítéséért, teljesen tehetetlen a kommunista hatalommal szemben.

– Mivel magyarázható, hogy Esterházy Jánost, aki egész életében nemcsak hirdette, de meg is élte a krisztusi szeretetet, és soha nem tett különbséget magyar, szlovák és zsidó között, sem Szlovákiában, sem Csehországban nem rehabilitálták még?

– Jogi és politikai akadálya is van ennek. Esterházyt a népbíróság 1947-ben nyilvánította háborús bűnösnek és ítélte el. Csehszlovákiában 1945 és 1947 között működtek a népbíróságok, amelyek a háborús bűnösök elítélésére jöttek létre az úgynevezett retribúciós törvények alapján, a nürnbergi törvényszék utasítására. Csehszlovákiában, s így a mai Szlovákiában is törvény mondja ki, hogy az 1945 és 1947 között a népbíróságok által hozott ítéletekkel szemben nem lehet fellebbezni. A rendszerváltozás után a rehabilitációs felülvizsgálatokat így csak 1948 februárjától, a kommunista hatalomátvételtől rendelték el, csupán ettől az időponttól kezdve lehet felülvizsgálni a pereket. Ennek a törvénynek a megváltoztatásához politikai akaratra lenne szükség, a parlamentnek kétharmados többséggel kellene megsemmisítenie egy alkotmányos törvényt. Ez a politikai akarat sajnos ma hiányzik Szlovákiában. Csehországban pedig azt mondják, a Szlovák Nemzeti Bíróság ítélte el Esterházy Jánost, a törvény megváltoztatása tehát az ő dolguk.

– Meggyőződése, hogy Krisztus nélkül nem lehet értelmezni Esterházy sorsát.

– Nehéz behatárolni Esterházy János személyét, tevékenységét. Nevezhetnénk őt a kisebbségi politika bajnokának, a hazaszeretet példaképének, a visegrádi négyek előfutárának, hiszen kezdettől fogva a közép-európai népek közötti nagy megbékélés szószólója volt. Nevezhetnénk a népe bűneiért vezeklő politikusnak, de a szülőföldhöz való hűség és ragaszkodás mintaképének is, hiszen háromszor is elmenekülhetett volna, ám egyszer sem tette meg. Maradt, vállalva a sorsát.

Igazából azonban akkor kezdjük megérteni őt, amikor az egyik levelében ezt olvassuk: „imádkozni kezdtem azért, hogy a Jóisten engedje meg, hogy szenvedések és nélkülözések árán méltóvá váljak arra, hogy őt megtisztulva követhessem”.

Krisztus-követő ember akar lenni, ez a vágy él a szívében már politikusként, közéleti szereplőként is. Krisztus útjára akar lépni, és ez a krisztusi út a második tizenkét évében olyan kézzelfogható módon van jelen, hogy sorsában szinte azonosul Krisztussal, az ő kálváriáját járja. 1945-ben, amikor felismeri, hogy nem folytathatja korábbi útját, barátai, rokonai kérlelik, hogy szökjön Nyugatra, de ő nem megy, mert úgy érzi, ott elveszítené önmagát. Megtehetné azt is, hogy átmenekül az anyaországba, de inkább marad.  Ebben a létkereszteződésben olyan utat választ, ami felfelé vezet, Isten felé. Ezen az úton történnek meg vele azok a csodák és kegyelmek, melyek révén Krisztussal azonosuló, Krisztust hordozó emberré válik. Édesanyja egyik feljegyzéséből tudjuk, hogy a fia a hét minden napján felajánlja imáit és szenvedéseit valakiért, vasárnap, az Úr napján pedig jótevőiért és ellenségeiért imádkozik, azokért, akik ilyen helyzetbe juttatták. Csókay András professzor fogalmazott úgy egy előadásában, hogy ez a kereszténység csúcsa. Halála előtt, a Golgotán Krisztus is imádkozik ellenségeiért. Korábban parancsba adja, hogy szeressétek ellenségeiteket, a kereszten pedig azt kéri: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Ugyanez a mozzanat ott van Esterházy János életében is. Mariska, a húga egyszer megkérdezi tőle, nem érez-e gyűlöletet vagy bosszúvágyat azok iránt, akik ezt tették vele. János így válaszol: „Miért? Minden úgy van jól, ahogy a Jóisten akarja. Ha ő jónak tartotta ezt, az nekem is jó.” Majd hozzáteszi, hogy szánakozik rajtuk, mert Istent bántják meg a gonoszságukkal. Tehát nem őt, hanem Istent. Nincs tudomásom arról, hogy lenne magyar politikus, akinek az életében ennyire szemmel láthatóan, nyilvánvalóan megmutatkozik az önmagát a közösségért feláldozó ember. Esterházy nem áll meg azon a ponton, ahol számára befejeződik a közélet, hanem szolgálatát folytatva teljesen átadja magát Krisztusnak. Áldozatként vezekel a népéért és azért a világért, ami körülveszi.

– Közeleg karácsony ünnepe. A Megváltó Szeretet-Isten, Krisztus születésének fényében hogyan látja Esterházy János életpályáját?

– Érdekes, hogy éppen itt beszélgetünk, a Párbeszéd Házában. János szívéhez nagyon közel állt a jezsuita lelkiség. A börtönben is magánál tartotta Kempis Tamás Krisztus követése című lelki kalauzát, és rendszeresen kérte Kaszap István közbenjárását. Amíg szabadon élt, minden évben karácsonykor és húsvétkor manrézai magányba vonult, lelkigyakorlatra. Az egyik, karácsony táján írt levelében az áll: ha kiszabadulna a börtönből, akkor manrézai életet választana magának, csak Istennek szeretne élni.

A szívében megszületett a Megváltó, és a szemünk előtt bontakozik ki, ahogyan ez az életszentség útján járó és a szenvedés tüzében megtisztuló ember közbenjáróként, boldoggá avatottként is segíteni akar minket.

Folytatni akarja alter Christus útját. Ennek egyértelmű jelei vannak, hatalmas a vonzereje. Aki találkozik vele, és közelebbről megismeri, azt mágnesként vonzza magához Esterházy János hitben való hűsége, lelkisége, életszentsége. Mindezt a most zajló Esterházy-emlékévben is megtapasztalhattuk. Említhetem Rubold Ödönt, aki a Nemzeti Színházban megrendezte az Esterházy János életéről szóló, Hazatérés című drámát, vagy Csányi János producert és Zsigmond Dezső filmrendezőt, a Triptichon, avagy Esterházy János élete és öröksége című háromrészes dokumentumfilm-sorozat alkotóit. Számos új emlékhelyet avattak, és egy emlékmise is született róla ebben az évben. Dávid Zsuzsanna festőművész vándorkiállítással, Lencsés Zsolt freskófestő pedig templomi freskóval állított emléket a mártír gróf életművének. Esterházy János, akit nemlétre kárhoztattak, áttöri a hallgatás és a bezártság falait, s szinte robbanásszerűen tör elő a fényre. Talán azért, mert életpéldájának tanítása egyre aktuálisabb, és minden eddiginél nagyobb szükségünk van rá.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. november 28-i számában jelent meg.