Stílus vagy zenei nyelv?

Az egyházzene általános kategóriáit nehéz kortól függetlenül kiterjeszteni több egymással ugyan funkcionálisan összefüggő, műfaj szempontjából viszont elkülönülten kezelt alkalmazásrétegre. Ma gyakran a stílus kifejezést használjuk a populáris keresztény istentiszteleti dicsőítő- és élményzenére, a gregorián repertoárra, a népénekekre, valamint a paraliturgikus fórumon keletkezett egyházi énekekre és variánsaikra egyaránt.

Eredetileg a művek előadásmódját jelentette ez a kifejezés a 17. század legelején, leginkább bizonyos zeneszerzői és előadói technikákra történő utalással, tehát a szinte kortalan, de mindenesetre évezredet meghaladó zenetörténeti rétegből táplálkozó gregoriánum egészére nem képes azt a tartalomkijelölést fenntartani a stílus szó, ami a kifejezés mögötti szándékban gyakran megfogalmazódik. A középkori zene ebben az értelemben nem stiláris megjelenés alapján, hanem funkció szerint különítette el a műfajokat egy 1280-ból származó forrás alapján (Grocheo) az egyházzenére a liturgikus egyszólamú repertoár jelöléseként a musica ecclesiastica terminust alkalmazták. Ez nem jelentett előadásmódot, ízlést, technikát, formaalkalmazást, zeneszerzői módszertant; tehát sem az akkori, sem a mai szóhasználat alapján nem tartották stílusnak, hanem azt a zenei nyelvet tekintették a halmazt tartalmazó egyszólamú (gregorián hátterű forrásokból származó) zenei rétegnek, ami a szent liturgiában elhangzik; míg a többszólamú egyházzenét musica mensuratának nevezték, sőt arra utalva, hogy ennek már ismerjük a lejegyzőjét, összeállítóját, szerzőjét, a musica composita fogalmat is alkalmazták erre a csoportra. A nem szent, tehát nem liturgikus, templomi, istentiszteleti zenét összefoglaló néven musica vulgarisnak nevezték. Ma ezek a zenei nyelvek szabadon keverednek, hatnak egymásra és nem zárja ki az alkalmazásból egyik a másikat; sőt fenntartva az egyházi előírásokban megfogalmazott műfaji precedenciát, elképzelhető bizonyos értelemben használt egyenértékűség is, de ezek nem stílusok.

Az első, egyházzenében ismert szerző és teoretikus, aki a szent zenével kapcsolatban említi a stílus fogalmat, Christoph Bernhard (1628–1692) volt. A Tractatus compositionis augmentatus című 1661-ben kiadott művében megkülönbözteti a contrapunctust a stylus gravisként körülírt stylus acapella ecclesiasticustól. Ő volt az első jelentős zeneszerző, aki stíluselmélettel foglalkozott. Tanítványai nyomán az egyházzenében sokáig elsősorban nem kizárólag előadástechnikai módszertant értettek a stílus terminológiája alatt, hanem a szigorú és szabad szerkezet megkülönböztetésére használták (stylus luxurians, modernus stb.). A 19. század nagy paradigmaváltása volt, hogy a zenetudományi terminológiában megjelent a „zenei múlt”, és volt olyan jelentős zenetudós is, aki a stílusok történetével azonosította a teljes zenetörténetet, de ez a felfogás ma már meghaladottá vált. A forma- és összhangzattani összefüggések alapján megállapított általános kategóriákból épül a ma alkalmazott stílus terminológia, amely a szerkezet mellett kitér a hangkép viszonyokra és a formatörténeti előzményekre is. Ebben az értelmezésben következetesebb és pontosabb az a fogalomalkalmazási metódus, amely az egyházzenei alapformákat és műfajokat nem stílusként, hanem önálló zenei nyelvként értékeli.

Szerző: Maróti Gábor

Forrás: Győri Egyházmegye

Illusztrációk: www.europeana.eu

Magyar Kurír