Táplálékot adni a léleknek – Bráda Tibor emlékkiállítása a B32 Galéria és Kultúrtérben

Bráda Tibor derűs világképét, a szó legjobb értelmében vett festőiségét remekül kifejezi ez a Késő délután című pasztellkép. Ha csak a zöldek sokféle árnyalatát nézzük, nincs két egyforma tónus; a sárgászöldtől a mélyebb árnyalatokig szinte minden megtalálható itt a pasztellkréta sűrű szövedékében. A pasztell és az akvarell igazi mestere volt Bráda Tibor, s ugyanígy a klasszikus ólompántos üvegablak-művészeté is, amelyet manapság már csak kevesen művelnek. A Munkácsy-díjas festőművész sajnos két évvel ezelőtt, 2022. szeptember 8-án elhunyt. 2019-ben a Bartók 1. Galériában még találkozhattam vele akkori kiállításának megnyitóján. A róla írott nekrológunkat a Mértékadó hasábjain és a Magyar Kurír honlapján olvashatták.   

A sokoldalú festőművésznek most a Bartók Béla úti B32 Galériában nyílt emlékkiállítása, amelyen jelen voltak családtagjai: felesége, Deák Ilona és két lánya. A most kiállított alkotásokat elnézve Bráda Tibor „igazi” festőművész volt. Képeit valóban festette, és nem másfajta, sokszor oda nem illő technikákat, anyagokat használt. Akvarelljeit természet után készítette, nem fényképről dolgozott otthon, a műtermében, pusztán emlékezetből. Pasztelljein, olajfestményein és szénrajzain a hagyományos képzőművészet jelenik meg. Bráda kerüli az egymásra maszatolt vegyes technikát, amit manapság oly sokan alkalmaznak a kortársak közül, sokszor elfedve ezzel a tudást, a megismerés folyamatát. Egry József írja: „A látottakat ismertté, az ismerteket tudottá, a tudottakat élménnyé, az élményeket magasztossá kell tennünk, hogy művészetet hozhassunk létre.” 

Bráda Tibor 1941. szeptember 18-án született Karcagon, két bátyja után harmadikként. 2019-ben született önéletrajzában a következőket írja: „Anyám szépen akvarellező tanítónő volt. Apám matematika-, fizikatanár a karcagi gimnáziumban, és egyben a gimnázium zenekarának vezetője is volt, hegedűn játszott. Hegedűjátékát már nem hallhattam, mert 1944-ben SAS- behívóval küldték a németországi vágóhídra. A világháború ellenére jó dolgok is történtek velünk. A páprádi nagyszülők és a holland református egyház gyámolítását élvezhettük, és a menekülésekről azt hittem, hogy kirándulunk. Albertirsa volt általános iskoláim helyszíne, ahol egy képzőművészeti akadémiát végzett apáca tanárnő, Puruczky Mária fedezte föl jó rajzkészségemet. Kitűnő tanáraim, Ujváry Lajos festőművész a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, Szentiványi Lajos festőművész pedig a Képzőművészti Főiskolán segítette tanulmányaimat. Az ő segítségükkel jutottam el addig, ahol most vagyok. Harmincnyolc évig tanítottam a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, majd Egyetemen, miközben számtalan egyéni és csoportos kiállításom volt itthon és külföldön, de legszívesebben feleségemmel, Deák Ilona festőművésszel és leányainkkal, Bráda Judit bőrműves és Bráda Enikő keramikus iparművészekkel szeretek kiállítani. Az olaj és pasztell táblaképek mellett az akvarell egész életemet elkíséri. Gyerekkorom óta űzöm ezt a csodálatos műfajt. 

A murális műfajok, különösen a figurális ólmozott üvegképek tervezése, készítése foglalja el az időm nagy részét. Jelentősebb munkáim? Kőbányai Szent László-templom, Róth Miksa ólmozott üvegképeinek rekonstrukciója (110 négyzetméter); Magyarok Nagyasszonya-templom, Tiszaújváros (35 négyzetméter); a kőbányai idősek otthonának kápolnája (15 négyzetméter); Krisztus Király-templom, Dunaújváros (270 négyzetméter) és a sárospataki bazilika minor (150 négyzetméter) jelenleg készül. 

A Munkácsy Mihály-díj, a Köztársasági Arany Érdemkereszt, valamint a Supka Manna-díj tulajdonosa vagyok, egyéb jelentős kitüntetések mellett. 

Az Isten társadalmi munkásnak teremtett, így a különböző szakmai szervezetek vezérkaraiban való részvétel után az utóbbi évtizedekben a Magyar Festészet Napja Alapítvány elnökeként tevékenykedtem. A Szent Lukács-napi ünnep kitalálója vagyok, de már a szervezés dandárját átadtam a fiatalabb generációnak. Köszöntöm mindazokat, akik értőn és elfogultság nélkül tudják élvezni azokat az örömöket, amelyeket csak a festészet tud nyújtani.”

Ahogyan a képeket nézzük a mostani kiállításon, jól látszik, hogy amerre csak járt, Bráda minden alkalmat megragadott a gyakorlásra, a helyszíni munkára. Az akvarell kitűnően alkalmas a látvány rögzítésére. Üde színekkel, hol mélyebben, hol lazúrosan rögtön papírra vetni az első benyomást nem éppen könnyű dolog. Javítani gyakorlatilag nem lehet, a vízzel festés nem teszi lehetővé a változtatást. Más a tempera, és más a fedőfesték alkalmazása vagy a gouache, pláne az olaj, de még az akril is másképpen kerül a papírra vagy a vászonra, fatáblára. 

A Vihar közeleg című képe igazi lazúros akvarell. Gyülekeznek a sötét felhők a romantikus, dimbes-dombos táj fölött. Az Adria címet viselő képén csodás panoráma tárul elénk, a tenger mélykékje és a fehér sziklák remek ellentéthatást keltenek. A Vén almafák pedig csodálatosan üde vízfestmény, könnyed sárgászöldek, pirosló almák, kék égbolt – az egész kép a boldogság sugallata.

A pasztell szintén spontán műfaj, de ez már műteremben is folytatható, és némi fantáziával kiegészíthető. Ilyen mű Bráda Tibortól a Labirintus című alkotás, amelyen egy fekete macska ül a kép előterében, farkarszemet nézve az őt szemlélővel. A háttérben körkörös formában kialakított, növényfalakból álló labirintus várja a vállalkozó szelleműeket. 

A győztes jutalma című pasztell ironikus mű: teltkarcsú balerina pózol nagy büszkén egy virágokkal díszített torta tetején, s a lába alatt a világot jelentő deszkák helyett földgömb látható. A háttérben megint csak ciprusokkal övezett labirintus, némi szimbolikus utalásként. Bráda Tibor komolyan veszi művészi programját, küldetését, ám képeit emellett sok humorral és iróniával fűszerezve mutatja be a közönségnek. Ilyen, jókedvre derítő alkotás az Asztal című pasztellje is. A bőségesen megterített asztalon még egy fácán is helyet foglal, mégpedig egy vidám kutyus és egy, az asztal alá szorult ember társaságában. Igaznak bizonyul itt a közismert a mondás, mely szerint „A mérték a vödör, tartózkodás az asztal alatt”.

Verebes György festőművész személyességével megható, figyelemre méltó beszédében a következőket mondta a kiállítás megnyitóján: „Amikor Bráda Tibor műterme felé visz az utam, mindig összeszorul a szívem. Számomra Bráda Tibor a festő. Nyilvánvalóan nem egyedül birtokolja ezt a jelzőt, de mindenképpen a legfontosabbak közé tartozik. Amit úgy hívunk, hogy szakmaiság, az nála hivatássá nemesült. Bráda Tibor megszállottja volt a festészetnek és a színnek. Akiket a művészettörténetből tisztelt és sokra becsült, azok mind kiváló koloristák voltak. Sokat beszélt arról, hogy mit jelent ma a színélmény. Mert azt tudjuk, hogy mit jelentett a 19. században, amikor megjelentek azok a festők, akik frissen festve, lazúrozás nélkül képesek voltak tapasztalható teret létrehozni a festővásznon, úgy, hogy belenyúltak az ecsettel a festékbe, majd fölhúztak a vászonra egy olyan tónust, amivel térbeli átmenetet hoztak létre, anélkül, hogy később változtatni kellett volna rajta. Képesek voltak egyetlen mozdulattal megteremteni azt a mikrouniverzumot, ami a teremtésnek majdnem tökéletes mása lett. Ezt a tudást hihetetlen módon tisztelte bennük Bráda Tibor.   

Amikor az ember színeket visz föl a vászonra, s ezzel egy látható formát idéz vissza, akkor tulajdonképpen nem festéket és színeket használ, hanem fényt fest, és ezen túl még hangokat, illatokat, hőmérsékletet is. Ez a festészet lényege: túlemelkedni az anyagon. Bráda Tibor képein ékes bizonyítékát láthatjuk ennek. Mi olyan korban élünk, amikor megyünk az autópályán, bekapcsoljuk a rádiót, fölhúzzuk az ablakokat, egy fémkalitkában utazunk A és B pont között, s gyakorlatilag kizárjuk az életünkből a külvilágot. Tulajdonképpen ugyanezt tesszük a lakásainkban is… Hogy miért alakult így, annak nyilván megvannak az okai. Én amikor csak tehetem, letérek az autópályáról, és falvakon át, lehúzott ablakkal utazom, hallgatom a harangok zúgását, szaglászom a beszűrődő illatokat, lehet az akár trágyaszag vagy az éppen bimbózó orgonabokrok illata, mert ez az élet teljessége. 

Bráda Tibor az életöröm festője volt. Képeiből sugárzik a derűs gyönyörködés, hogy van körülöttem világ, és így néz ki. Nem gondolkodom azon, ki rendelte ezt így, de ha mégis, akkor segítségül hívom a hitet, a hagyományt, a vallást. Megpróbálom megérteni a vallás szimbólumrendszerét. Erre való utalásokat láthatunk a galéria alsó termében, ahol Bráda Tibor szakrális munkáiból találunk válogatást. 

Tibor mindig azt mondta, hogy akik ólomüveggel dolgoznak, azoknak tudniuk kell rajzolni. Ólomüveg ablakain remekül látszik magas szintű rajztudása. A kiállítás második felében, ahol templomablak-terveit állították ki, megsejthetjük, hogyan is készül az ólompántos üvegablak. Ehhez a művészeti ághoz hosszas stúdiumokon és stádiumokon, a rajzon, a színvázlaton és matematikai számításokon keresztül vezet az út. Egészen addig tart a tervezés, kivitelezés, amíg aztán olyan csodás üvegablakok nem születnek, mint például a dunaújvárosi templomban vagy a sárospataki bazilika minorban, hogy csak ezt a két helyet említsük. 

Bráda Tibor egész életművét a komolyság és a derű jellemezte – elég csak megnéznünk ezt a kiállítást. Aki kicsit is ismerte őt, az tudja, hogy mennyi kedvesség, beleélés és energia sugárzott belőle, amit át tudott adni a környezetében élő embereknek, és ez pótolhatatlan. Egy igazán tisztességes, meleg szívű ember életpályájáról beszélhetünk, aki az életben, a létezésben való önfeledt, derűs gyönyörködés útját mutatta meg nekünk, amire oly nagy szükségünk van manapság. 

Amikor egyszer Kínában jártam, az ottani fesztivál szervezői elmondták, hogy miért vagyunk ilyen keserűek mi, európaiak, és a művészetünk miért ilyen bizarr. Megnézték a kiállítási anyagot, amit kivittünk, és a művészeti fesztivál vezetője azt kérdezte: »A művészetnek nem az lenne a lényege, hogy harmóniát és szépséget közvetítsen, és táplálékot adjon a léleknek?« Ez elgondolkodtató volt számunkra. Nyilván más a kultúrkör, más a mentalitás, a történelem és minden, persze, hogy ti ott nem értitek, hogy mi itt, nyugaton miért így alkotunk… De láttam, milyen mélységes tisztelet övezi a kínai társadalomban a művészeket, akiknek az a dolguk, hogy szépet alkossanak. Mi egymást büntetjük a szakmában: ha valaki merészen szépet alkot, abban a pillanatban rásütjük, hogy az valami avítt, akadémikus giccs vagy ilyesmi. Nálunk nem lehet kijelentő mondatot mondani anélkül, hogy hozzá ne tennénk: szerintem, én úgy gondolom. Ma itt, a nyugati civilizációban, szűkebben a kulturális életben, a művészetben nem lehet állításokat megfogalmazni, ha nincs mögöttük kérdőjel. Tőlünk sok ezer kilométerre ezt könnyűszerrel megteszik, és boldogan élnek vele. Nem azt mondom, hogy ez a mi utunk is. De mindenesetre tanulságként szolgál számunkra. Bráda Tibor művészete az élő példa arra, hogy lehet hihetetlenül hatásos, minőségi és elementáris művészetet létrehozni a különféle trendek, divatok figyelembevétele nélkül.  

Az a fajta művészet, amit Bráda Tibor munkásságán keresztül láthatunk, legimitációt nyer, mert szükség van rá. Nem kell, hogy a morbiditás, a bizarr és a flegmatikus uralkodjon el a képzőművészetben. Természetesen szükség van társadalmi reflexiókra, kritikus szemléletre is. De ne irtsuk ki a szépség és a beleérzés iránti éhségünket, az empátiát! Ne száműzzük a pátoszt, azt, ami Bráda Tibort egész élete során jellemezte! A pátosz az érintettséget, a megszenvedett, a mélységesen átélt valóságot jelenti. Nem patetizmusról, szentimentalizmusról, ömlengésről van szó, hanem arról, hogy az átélésnek van egy mélysége, ahová eljutva az ember nem szégyelli, hogy megkönnyez egy filmet, vagy megáll egy festmény előtt és elérzékenyül a látottakon. Tibor a művein keresztül képes volt erre. Azt tanultam tőle, hogy ne szégyelld az érintettségedet. A hétköznapi életbe is hozzuk vissza ezt, ne engedjük el az embernek azt a képességét, ami lehetővé teszi ezt számunkra. Legyünk érintettek, és vállaljuk fel az érintettségünket, küzdjünk meg vele, használjuk! És tegyük tudatossá, »tudomássá« az érzelmeinket, mint ahogyan a festő teszi, amikor belenyúl ecsetjével a színekbe, a festékekbe.

Élt valamikor egy ember és a környezetében sokan mások – mint mi is –, akik képesek voltak felvállalni, hogy gyönyörködnek, és meghatódnak attól, amit a körülöttük lévő világban látnak. Előfordul, hogy rácsodálkozunk egy apró emberi mozdulatra, és van olyan, hogy egyszer csak képesek vagyunk mindezt magunk mögött hagyni, ahogyan a legelegánsabban Bráda Tibor tette ezt.”

Talán kissé szokatlanul hosszan idéztem most a Bráda Tibor baráti köréhez tartozó Verebes György festőművész megnyitóbeszédéből. De úgy éreztem, mindaz, amit mondott, nagyon figyelemre méltó. S nemcsak a kiállításon látottakhoz kapcsolódó szavai, hanem az is, amit általánosságban fogalmazott meg a művészettel kapcsolatban.

Bráda Tibor emlékkiállítása a Bartók Béla út 32. szám alatt található B32 Galéria és Kultúrtérben tekinthető meg 2025. január 13-ától január 30-áig, hétköznapokon 10 és 18 óra között, a rendezvényekhez igazodva.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. január 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.