Teremtésvédelmi kalendárium – Enyészet hava

„…Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.”

(Berzsenyi Dániel: A közelítő tél)

Ezekben a szép csöndes, ködös novemberi napokban egyre több jelét látjuk a természetben a lassan közelítő télnek. De mekkora ajándék, hogy itt van nekünk a csodálatos magyar irodalom kincsestára, és ha Berzsenyi sorait felidézve tekintünk a hervadó ligetekre, a didergő vizekre, még az enyészet hava is megszépül!

De miféle szárnyas idő hirtelen tovatűnését siratja a költő? A kairosz, a minőségi idő, melyet a görögök bölcsen megkülönböztettek a kronosztól, a perceket egykedvűen számoló, „kronologikus” időfogalomtól, sokszor gyorsan rohanó, szárnyas ifjúként tűnt fel az egykori ábrázolásokon. Az év körforgásában egymás után feltűnő, majd elenyésző jelenségek, a színek hirtelen felragyogó pompája, a csöndes lombhullás is talán éppen azért olyan varázslatosan szépek, mert csak órákig, napokig tartanak, nem lehet őket megragadni, tartóztatni.

Érett komposzt

Igaz, az ember csak azt nézi, ami a szeme előtt van, az avar lassan elbarnul, a levelekből már csak az erek pókhálója marad meg tél végére, de ez a bánatos „enyészet” valójában egy csodálatos átalakulás kezdete, az összehúzódás, befelé fordulás, a tavasszal, nyáron át kifejlődött, majd megszilárdult formák lebontásának ideje. Igen,

az élők világában lassú, de folyamatos a felépítés, lebontás ritmusa, itt minden életjelenség a maga rendelt idejében mutatkozik meg, és ez csak akkor tűnik zavaros káosznak, felbomlásnak, szomorú enyészetnek, ha a történések rendjéből kiemeljük, megszakítjuk a természetes folyamatokat.

Ahol a föld felszínét beton, aszfalt zárja le, ott az odahullott falevél hamarosan valóban csúszós, nyálkás szemétté válik a járdán, a „zöld” zsákba gyömöszölt, levágott fű pedig napok alatt bűzös erjedésnek indul, ha nem jár elég gyakran a gyűjtőjárat.

De ahol ez a lebomlás a saját ritmusában, háborítatlanul mehet végbe, ott valójában a talajt éltető humusz titokzatos újjászületését csodálhatjuk meg, ha beletúrunk a vastag, illatos erdei avarba, és ha folyamatosan, gondosan komposztáljuk a kertben, a konyhában keletkező szerves hulladékot.

Két évbe is beletelik, mire a paradicsomszárakból, tökindákból, a pázsitról legereblyézett falevelekből, gyökerestől kitépett gyomokból morzsalékos, fekete, humuszos föld képződik,

ezért aztán érdemes ősszel átforgatni a kupacot, és még egy évig hagyni tovább érlelődni. Ilyenkor lehet rácsodálkozni a mindent átszövő gombafonalakra, a millió féregre, bogárra, gilisztára, akik kevergetik, aprítják, bontogatják a sokféle szerves anyagot, és ezek még csak a szabad szemmel is észrevehető komposztlakók… Következő ősszel, amikor szinte már alig felismerhetők benne a fás részek, gyökérmaradványok, az illatos humusszá érett anyagot szét lehet teríteni a zöldségesben, a szamócaágyásokban, tavasszal átrostálva pedig már palántát is nevelhetünk benne. Így aztán mindig legalább két komposzthalom bújik meg egymás mellett a kert sarkában, a bokrok takarásában.

Komposzt féléretten

Az érlelődés folyamatát szemlélve az évek során arra is rácsodálkozhatunk, hogy egy kis vödör érett komposzthoz kiindulásképpen legalább egy jó púposra rakott talicska nyers szerves hulladékra van szükség.

Az a termőföld, amit most megművelünk, évmilliók alatt képződött, növények, állatok, apró talajlakó lények munkálkodása révén. Ezer éve tart és táplál minket is itt a Kárpát-medencében, és csoda, hogy mára ennyi is megmaradt ősi termő erejéből.

A múlt század nyolcvanas éveiben Füleky György így írt termőtalajaink állapotának és nemzeti történelmünknek különös összefüggéseiről: „A sok háború és az időnkénti elnéptelenedések mellett sokat köszönhet a termőtalajok minősége annak, hogy sokáig legeltető gazdálkodás folyt az ország jelentős részén, és ezt csak fokozatosan és lassan – sohasem teljes mértékben – szorította vissza a kalászos kultúra. A talajromboló hatások pedig csak mintegy háromszáz éve hódítanak. A Tessedik Sámuel tevékenységének köszönhető pillangóstakarmány (lucerna)-termesztés fellendülése pedig kimondottan jó hatással volt a talajok termékenységére.

Mint láthattuk,

a kedvező természeti viszonyok és a történelem vérzivataros évszázadai következtében termékeny talajokat örököltünk elődeinktől. Ez azt a kötelességet rója ránk, hogy a termőföldet ugyanilyen minőségben, esetleg még termékenyebb állapotban adjuk tovább gyermekeinknek és unokáinknak.

A fejlett technika évszázadában ez megvalósítható feladatnak tűnik. Ahhoz azonban, hogy teljesíteni tudjuk, tökéletesen tisztában kell lennünk az előttünk álló nehézségekkel, és főként tudatosítani kell, hogy a termőtalaj hazánk legfontosabb természeti kincse és nemzeti vagyonunk legféltettebb darabja.” (Füleky György: A talaj. Gondolat zsebkönyvek, 1988)

A könyvecske záró gondolata mintha egyenesen a ma gazdálkodóinak szólna: „Új szemléletmód kialakítására, újszerű, környezetkímélő mezőgazdasági termelésre és termőtalaj-gazdálkodásra van szükség ahhoz, hogy megakadályozzuk talajaink termékenységének továbbcsökkenését, és lehetővé tegyük termékenységük visszaállítását.”

Érdekes, hogy éppen akkortájt, amikor ezek a felismerések megszülettek, a nyolcvanas évek elején alakult meg a Biokultúra Egyesület, és az itt azóta összegyűjtött rengeteg tudás, tapasztalat révén ma már kész módszertana van Magyarországon is a biogazdálkodásnak. Az extenzív, legeltetéses állattartás, a pillangós növények kötelező beillesztése a vetésforgóba, a szerves hulladék komposztálása a biogazdálkodásban ma is működő gyakorlat. De ami eddig csak néhány, a környezeti problémákra különösen érzékeny gazdálkodó szenvedélyes meggyőződése volt, az mára a mezőgazdaság, a vízgazdálkodás, az erdészet számára a jövőben követendő példa lehet, ha újra meg kell tanulnunk kevesebb külső energia felhasználásával az egyre gyorsuló mértékben változó klimatikus viszonyok között gazdálkodni.

Talán most nyílik meg az időben egy különleges esély a változtatásra, és éppen a kényszerítő körülmények hatására hozzuk meg azokat a döntéseket, amelyek hosszú távon lehetővé teszik a környezetrombolás megállítását és az elmozdulást a fenntarthatóság felé?

Kairosz, a szárnyas idő hirtelen, visszahozhatatlanul elrepül mellettünk, ha nincs bátorságunk az irányváltásra…

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír