Vajk Ádám: Szórványban megmaradni – A horvátzsidányi horvátság története és jelene

A ciszterciek birtoka maradt Felsőzsidány, a későbbi Horvátzsidány, míg a birtok másik fele Német-, illetve Kiszsidányként ismert.

A falu csaknem 400 évig volt a monostor birtokában. A szerzetesek telepítették ide a ma is híres gesztenyét, ők honosították meg a szőlő és gyümölcs termesztését. A monostor a 16. században elnéptelenedett, és világi kegyurak, úgynevezett kommendátorok kezelték adományként. Birtokadományként végül a Nádasdyak, utánuk pedig az Esterházyak hercegi illetve cseszneki és galántai grófi ága, a Révay és a Berchtold grófok birtokolták Horvátzsidányt, olykor a kőszegi uradalom, olykor más birtokigazgatási egység részeként.

Horvát betelepülés

Ezzel párhuzamosan a település népessége is kicserélődött. Kőszeg 1532. évi ostroma idején a környező lakosság elmenekült, helyükre a tengermellékről horvátokat telepítettek, akik a török háborúk elől már a 16. század elejétől Nyugat-Magyarországra kezdtek húzódni, a folyamat pedig igazán a mohácsi vereség és azt követő török hadjáratok után bontakozott ki. A Kőszeget és uradalmát – amelyhez ekkor még nem tartozott Horvátzsidány – 1533-tól birtokló kőszegi várkapitány, Jurisics Miklós tengermelléki birtokairól hozott telepeseket, ahogyan a Zrínyiek vagy a Batthyányak is tették.

Ennek azonban elkerülhetetlenül volt vallási vonatkozása is. Miközben a környező magyar és német lakosság protestáns hitre tért, a horvátság megtartotta katolikus hitét, és erős bázisa lett a Katolikus Egyháznak, számos papi hivatást adva a mai napig. Az áttelepülőket sokszor saját papjuk vezette, aki a helyi közösség legfőbb tényleges vezetője volt, és munkássága révén ő tartotta meg a közösségben a horvát nyelvet is. Ez több horvát faluban – ahová a földbirtokos kegyurak és a püspökök igyekeztek mindig horvát papot küldeni – a 20. századig hagyomány maradt. Ez által érthető meg Dumovits István plébános és számos elődje Horvátzsidányon betöltött szerepe.

A templom és az egyházközség

Nem csoda, hogy a helyiek rendszerint önállóan, kisebb adományok segítségével maguk építették fel templomaikat. A dombon épült templom titulusa régtől fogva Keresztelő Szent János volt; a torony még az 1727 és 1729 között, Szgodics András kanonok, mosoni főesperes, korábbi peresznyei plébános (Peresznyéhez 1802-ig tartozott az egyházközség) támogatásával épült istenházához tartozott. Mivel ez kicsinek bizonyult, lebontották, és a tornyot megtartva 1875-ben, részben Zalka János püspök anyagi segítségével készült el a mai egyhajós épület.

A horvátság megmaradása

A nyugati határ mentén élő horvát lakosság lélekszáma a 20. század elején megközelítette a 60 000 főt, azonban ennek csak bő negyede maradt Magyarországon a trianoni békediktátum, illetve az azt követő népszavazások után. A szórvány horvátság belső kapcsolatait azonban igazán a II. világháborút követő politikai átalakulás, a vasfüggöny 1949-es felhúzása és a mélységi határzár lehetetlenítette el, egészen 1990-ig.

Az összetartozás megélésére és az anyaországhoz való kötődés kifejezésére sosem látott alkalmat nyújtott a délszláv háború. 1992-től, a Jugoszlávia felbomlását kísérő háború idején 76 horvát diákot fogadtak be a horvátzsidányi családok; itt tartózkodásuk ideje alatt a helyi horvát nemzetiségi iskolába jártak.

A rendszerváltás óta civil szerveződések, egyesületek és különféle együttesek jöttek létre. A gazdag hagyománykincs megélése és az oktatásban a szabadabb nyelvhasználat révén ugyan jobb a helyzet a megmaradás terén, a betelepülők és elvándorlók nagy száma mégis kihívást jelent a horvátság megmaradására nézve.

A Peruska kegyhely története

Ezt a megmaradást a falu kegyhelye is elősegíti. Már a 19. század elején egy Kőszeg, Horvátzsidány, Kiszsidány és Peresznye község négyes határánál található öreg tölgyre állított Mária-képnél fogadta a földesúr jobbágyait Kisboldogasszony napján. Idővel megjelentek a horvát, magyar és német zarándokok nemzeti ünnepeiken.

1866-ban Berchtold Zsigmond gróf fia, Lipót (a későbbi külügyminiszter) háromévesen egy vadászaton elveszett, és a kegykép alatt találták meg egészségesen három nappal később. Ettől kezdve a gróf szentmisét is mondatott a szokott összejöveteleken, majd a horvátok, magyarok és németek is ide kezdtek zarándoklatokat vezetni nemzeti ünnepeiken. 1950-ben ezeket megtiltották, még a környező utakat is beszántották. A tölgyfát is többször kivágásra ítélték –  mégis megvan, immár csaknem 300 évesen.

1983-ban a horvátság fő ünnepére, Havas Boldogasszony napjára, augusztus 5-re szervezte Dumovits István plébános az első Peruska-zarándoklatot. A kezdeményezést ugyan eredetileg a szombathelyi egyházügyi előadó elvágta, de az egyik vadásztársasági tag, országgyűlési képviselő segítségével – a helyi vadásztársasággal együtt szervezve a programot – sikerült az engedély megszerzése. A vadásztársasági szervezés miatt persze Szent Hubertusz napjára, november 3-ra hívták a zarándokokat. Később a vadászok meghívták a határőröket, azok pedig a rendőröket – azóta rendszeres a fegyveres erők zarándoklata a katasztrófavédelemmel együtt, az utóbbi években július első vasárnapján.

Ehhez évről évre csatlakozott a hívek, a lovasok, betegek, valamint más csoportok zarándoklata, illetve az egyhetes horvát ifjúsági tábor. 1994-ben pedig megépült a kápolna Szűz Mária és Szent Hubertusz tiszteletére.

A Peruska-zarándoklatokkal párhuzamosan 1984 óta vezeti Dumovits atya a mariazelli gyalogos zarándoklatokat, amely példát adott több környező településnek, hogy maguk is indítsanak Mariazellbe hasonló gyalogos zarándoklatot.

A közösség intézményei a rendszerváltás után

A rendszerváltás alkalmat adott a közösség intézményeinek kiterjesztésére. 1990-ben megalakították a Horvát Katolikus Ifjúság Vallási és Kulturális Egyesületét, amely a helyi színjátszást, a tánccsoportot és az énekkart segítette a munkában, színesítve a falu közösségi életét, hiszen már volt színjátszó kör és énekkar is Horvátzsidányban. A szintén ekkor megalakult tamburazenekar rendszeresen szolgál az úgynevezett tamburás miséken.

Az identitás megőrzésének fontos és egyedülálló eszköze az a nemzetiségi gyűjtemény, ami Dumovits atya gyűjtőszenvedélyének köszönhető. A ’60-as évek felfutó házépítései során rengeteg padlásról került elő régiség, szobor, imakönyv, kegytárgy, egyéb szakrális emlék, néprajzi tárgy, amelyekkel gyakran megkeresték különböző állomáshelyein. A szakrális tárgyakat az emberek nem adták el a környéket járó neppereknek, nehogy Isten büntetését vonják a fejükre, a papi személynek viszont örömmel odaadták. Később hivatásos kereskedők is egyre gyakrabban megkeresték. Az évtizedek során összegyűjtött értékekből peresznyei szülőházában – a Miniszterelnöki Hivatal támogatásával – 2008-ban nyilvános gyűjteményt alapított Dumovits atya. Ez az Országos Horvát Önkormányzat kezelésében működő Magyarországi Horvátok Keresztény Gyűjteménye, amely a teljes nyugat-magyarországi horvátság első és eddig egyetlen ilyen intézménye.

Készült a GINOP-7.1.4-16-2016-00009. számú, „Konvent – Káptalandomb turisztikai attrakciófejlesztése” című projekt támogatásával.

Forrás és fotó: Győri Egyházmegye

Magyar Kurír