Veres András: Sokkal több az istenhívő, mint a vallásgyakorló

A közelgő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus apropóján készített interjút az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

– Az eucharisztikus kongresszus évében mit lát a legnagyobb kihívásnak a magyar egyház számára?

– Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a hit továbbadása a legnagyobb feladat Magyarországon és valószínűleg Európában, de a világban is. Hazánkban hosszú ateista évtizedek után napjainkra olyan szekularizált világ köszöntött ránk, ami szintén az elvallástalanodás felé tereli a fiatalokat. Hála Istennek, voltak családok, amelyek a legnehezebb évtizedekben is gondoskodtak a hit továbbadásáról, ugyanakkor a kommunizmus után az egyház ismét működtethet oktatási intézményeket, ahol az értékrend továbbadható.

Erre szükség van, hiszen a gyerek a családon kívül a legtöbb időt az iskolában tölti. Halkan merem csak megemlíteni, hogy

az egyházi iskolák iránti érdeklődés egyre növekszik, ez a jó színvonal mellett bizonyára annak köszönhető, hogy a nevelésben érvényesülő értékrend még a nem vallásos szülők számára is vonzó.

– Hogyan látja: a világegyházban is a hit továbbadása a fő kihívás?

– Igen, de ott kiegészül még a nem keresztény vallásokkal történő együttélés kihívásával is. A fejlett világban emellett szükség van a család értékének megvédésére is, hiszen enélkül identitását veszti mind az egyén, mind a társadalom. Megítélésem szerint Magyarország pillanatnyilag jó úton halad e téren, mert nemcsak a családok anyagi támogatására van szükség, hanem a család mint alapvető emberi közösség megerősítésére is.

– Az eucharisztikus kongresszuson ránk fog figyelni az egész világ. Mi az, amit leginkább érdemes lenne megmutatni a magyar kereszténység ezer évéből?

– Sokan azt sem tudják a világban, hogy Magyarország létezik, ezért nagyszerű, hogy száz éven belül másodszor van itt az eucharisztikus világkongresszus. Amit én talán a legértékesebbnek tartok a magyar kereszténységben az az, hogy

a saját példáján bizonyítja az egyház erejét, isteni eredetét, amely minden nehézségen felül tud emelkedni.

Jézus úgy fogalmazta ezt meg: „ne féljetek, a pokol kapui sem vesznek erőt rajta”. Mi, keresztény magyarok ezt a saját életpéldánkon be tudjuk mutatni, hiszen Szent István óta az egyház sokszor került rendkívüli krízisbe. Halálra szántak, mégis itt vagyunk, és mint Magyar Katolikus Egyház szolgálni tudjuk népünket.

– Mondhatjuk azt, hogy a túlélés, a túlélési stratégiák jellemzik a magyar egyházat?

– Nem stratégiának, inkább túlélési csodának nevezném, mert sokszor nem a mi emberi erőnkből fakadt. Az isteni segítség mentett és erősített meg bennünket a viszontagságok között, és ez a jézusi ígéret beteljesedése. Ennek üzenetértéke van bárhol a világban.

– A Győri Egyházmegyéből mit mutatna meg legszívesebben?

– A püspökség idén ezerhúsz éves. A püspökvár udvarán van egy obeliszk, rajta a tatárjárás és a mohácsi csata dátumával. Mindkettőben életét áldozta egy-egy elődöm. Nemrégen fölvésettem rá még egy nevet, Apor Vilmos vértanú püspökét. Az előző gondolatmenetet folytatva azt hiszem, ez jól mutatja a Magyar Katolikus Egyház és a Győri Egyházmegye értékeit is. De persze ha kincsekről van szó, akkor Szent László hermáját, az Írországból származó, vérrel könnyező Szűzanya képét is említeném, hiszen az ezekhez kötődő búcsúk és közösségi alkalmak az egyházmegye lelki életének meghatározó elemei.

– Milyennek látja most a hazai vallásosságot?

– A legnagyobb ereje talán abban áll, hogy sokkal több az Istenben hívő magyar, mint a vallásgyakorló. Bár tudom, ez egyszerre erő és gyengeség: nyilvánvalóan ez gyengesége is a mi papi működésünknek, ha nem tudjuk a hívő embereket meghívni a templomi, közösségi ünnepeinkre.

– Mi lehet ennek az oka?

– Keresem, keressük az okokat. Talán abból a kormentalitásból fakad, hogy még a kommunizmusban ostobának és tanulatlannak tartották a vallásos embereket, és ez mind a mai napig nem kopott ki, holott a kommunista ideológia eltűnt. Pedig több gondolkodó, tudós is éppen akkor jutott el az istenismeretre és istenszeretetre, amikor elkezdett választ keresni a kérdéseire. Lehet, hogy nekünk, papoknak kellene több lehetőséget kínálnunk a hit ébresztésére.

A hitetlenségből a mély istenszeretetbe tartó utat csak egyénileg lehet bejárni, talán ebben kellene több segítséget adnunk.

– Milyen közegben tennék?

– A társadalom, amelyben élünk, nem segít. Nagyon nem segít ebben. A vallásosságban megmutatkozó istenszeretet és az értelmiségi kérdésfeltevéseken át elért vallásosság nem zárja ki egymást, sőt, egyik a másikat feltételezi. Egészen biztos, hogy nem lesz vallásos az ember személyes istenkapcsolat nélkül, ezért az istenszeretet a fontosabb. De azt is hiszem, hogy szükség van az értelemre is. Egy vallásos közösség világi tanúságtevői között a kereső lélek közösségre és otthonra találhat. Abban nem vagyok biztos, hogy a mai vallási közösségeink mindig alkalmasak erre.

– Mit hiányol?

– Nincs meg bennünk a kellő missziós erő. Ferenc pápa fogalmazta meg, hogy korunkban minden plébániai közösségnek a családok családjává kellene válnia. Ez az igazi kihívás a mai egyház számára. Azt gondolom, hogy ebben kell hívőknek, papoknak egymást is erősítve, egymást segítve az eddigieknél sokkal többet tenni.

– Én azért ebben egy kicsit érzem a világiaknak a felelősségét is, hiszen egy vidéki plébánosnak néha négy-öt vagy több faluja is van, lehetetlen mindenhol egyforma erővel közösséget építeni.

– Ez így van, ezért is indítottunk képzést világiak számára. Lelkipásztori segítők lesznek egy kis teológiai, lelkipásztori, liturgikus ismerettel. Őket a plébánosok jelölik ki erre, kivétel nélkül olyanok, akik addig is közösségi húzóerőnek számítottak, és most ezzel megbízást, felhatalmazást is kapnak, hogy a plébánossal szorosan összefogva a saját közösségükben legyenek a vallásos, közösségi élet animátorai.

– Van nemi megkötés?

– Nincs, férfiak és nők vegyesen. És foglalkozásbeli megkötés sincs: tanárok, hitoktatók, kétkezi munkások, esetleg egyetemi tanárok. Mindenféle ember van köztük. Idén huszonkét diplomát osztottunk ki.

– Több, mint az újmisés pap.

– De ha arra gondolok, hogy hány plébániánk és településünk van, akkor elég kevés. Nem az a cél, hogy a lelkipásztori segítők is egyik helyről a másikra szaladva pont olyan űzötté váljanak, mint a papjaink. Úgy ideális, ha helyben a pap keze alá dolgoznak, és amikor a pap megérkezik, ő tényleg a papi feladataival tud foglalkozni.

– Mit vár az eucharisztikus kong­resszustól?

– Nincs prófétai tehetségem, inkább a reményeimet fogalmazom meg. Bízom benne, hogy a résztvevők megerősítést fognak kapni abban, ami számunkra, katolikusok számára a legfontosabb: az Eucharisztia egyszerre csúcs és forrás, meghatározza keresztény identitásunkat.

Bízom benne, hogy az emberek rádöbbennek arra is, hogy Krisztusban minden ember egyenlő lett, tehát az anyagiakért folyó versenynek nincs értelme, viszont nagyobb tisztelettel kell lennünk egymás iránt.

Napjainkban az emberek nem társat látnak egymásban – legfeljebb vetélytársat –, és sokan a saját érdekükért vagy céljaikért gátlástalanul átgázolnak másokon. Istenképmások vagyunk: Istenhez közelítünk a másik emberhez közelítve, ezt tudatosítanunk kell nap mint nap. Nagyon várnám a kongresszustól, hogy legalább a hívő emberekben szintet lépjen és cselekedetekké váljon az Isten és ember iránti szeretet, mert csak a szeretet civilizációjában boldogulhatunk itt, a földi életben is. Ez építi Isten örök országát.

– A szeretet civilizációjába beleférnek a homoszexuálisok?

– Szent Ágoston megfogalmazásával tudok válaszolni a kérdésére, aki azt mondta, hogy szeresd a bűnöst, de utáld a bűnt. Az, hogy valaki másként gondolkodik, érez, nem jelenti azt, hogy nem fogadom el őt. Jó lenne, ha ő is elfogadna engem, ha én másképpen gondolkodom és érzek… Számomra, keresztény ember számára soha nem okozott gondot, hogy más felfogású embert elfogadjak, tiszteljek, adj, uram, még szeressek is, de ez nem jelenti azt, hogy a rossz cselekedetét is el kell fogadnom.

Az egyház sem utasítja el őket, azokat a cselekedeteket utasítja el, amelyek ellentmondanak a természet törvényének.

– Meg lehet őrizni ezt a különbségtételt akkor, ha a közbeszédet e téren az tematizálja, hogy politikai oldalak az egyházi tanítást pro vagy kontra érvként használják?

– A homoszexualitás témájában a kereszténységnek kétezer éve változatlan az álláspontja, de egyébként a kereszténységet megelőző zsidóságnak is ugyanez volt a tanítása. Nem jobb, nem baloldali vélemény, hanem a természetes erkölcsi törvényeken nyugvó álláspont. Az egyház stabilan ezen az úton halad, mindenféle provokáció ellenére is. A politikai irányok esetleg közelebb jönnek vagy eltávolodnak ettől az értékrendtől – ez az ő joguk, nem tehetünk ellene, legfeljebb felemeljük a hangunkat, amikor a vallást próbálják átpolitizálni.

– Miért?

– A vallás, a kereszténység nem a politikai hovatartozás függvénye. Bár kétségtelen, hogy minden politikai pártnak számot kell vetnie azzal, hogy számíthat-e a keresztényekre, ha bizonyos vallási értéket elfogad vagy elutasít. A hitükben erős katolikus emberek viszont sohasem pártszimpátia alapján fognak értéket képviselni: a krisztusi értékrend számukra a stabilitás és az alap.

Az egyház nem hajlik ide vagy oda, az értékrendje nem igényel politikai megerősítést vagy rehabilitációt, nem szorul rá magyarázatokra.

– Defenzív magatartásba sem szorul?

– Valószínűleg tudatos, hogy a média szinte mindig csak akkor keres meg bennünket, amikor valami értékkonfliktusról, bennünket érintő bűnről vagy gyengeségről van szó. Ezt nyilván viselni kell, mert mi vontuk magunkra. De máskor nem érdekli őket a véleményünk.

– A vitát hiányolja?

– Vita még csak szóba sem kerül. Amikor néhány évvel ezelőtt magzatvédelmi témában felkapták egy mondatomat, és az uborkaszezon közepén egy egész lejárató kampányt kreáltak ellenem, az sem a vita vagy az objektív értékítélet kialakítása érdekében történt. Egy egyszerű támadás volt, egyházellenes indíttatásból. Párbeszédet lehet folytatni, a vitákba bele lehet állni, de ezek puszta támadások. Állni kell, ilyesmi nem térít le bennünket a krisztusi útról.

– Ha már magzatvédelem: most hasonlóan forró téma a gyermekvédelmi törvény. Azzal egyetért, hogy a gyerekek szexuális nevelése családon belüli privilégium?

– Kizárólagosan. Kedves témám, mert kezdő pap koromtól foglalkoztam családokkal, ők a megmondhatói annak, hogy évtizedek óta hangoztatom: az iskolában nem lenne helye semmiféle szexuális felvilágosításnak, mert nem minden gyerek érik egyformán.

Nem lehet intézményesíteni a szexuális felvilágosítást, a gyereknek nagyon könnyen alakulhatnak ki komplexusai emiatt.

– Mit tanácsol a szülőknek?

– Mindenekelőtt azt, hogy ha a gyerek kérdez, akkor mindig válaszoljanak, és mindig a legőszintébben. És figyeljenek, hogy annyit mondjanak, amennyit a gyerek kérdezett. Ha nem elég, úgyis tovább kérdez, újra kérdez. Legyenek partnerek, tartsák meg a bizalmat.

– Ha a szülő habitusa mégsem ilyen, akkor a gyerek tud fordulni egyháziakhoz a kérdéseivel?

– Az intézményeink készek erre, de nem tudják teljesen átvenni a szülők feladatát. A papok egyébként a gyóntatószékben elég sok mindennel találkoznak – csak erről természetesen nem beszélnek –, így aligha van olyan téma, amihez ne tudnának az egyházi álláspont szerint hozzászólni, ha valaki segítséget, tanácsot kér tőlük.

Forrás: Vitéz Anita/Magyar Hírlap/Győri Egyházmegye

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír