Világpremier a budapesti Szent István-bazilikában: bemutatták a Le Devleske lovari nyelvű misét

A négytételes mise a Belvárosi Ferences Kántorátus; a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kamarazenekara, a Grazioso; Farkas Rózsa cimbalomművész, valamint két énekes szólista, Szőke Nikoletta és Takács Nikolas előadásában, Alpaslan Ertüngealp törökországi görög származású, Magyarországon élő karmester, zongoraművész vezényletével hangzott el.

A Le Devleske (Az Istennek) bemutatójának jelentőségét az eseményre érkező egyházi és közjogi méltóságok várt-elvárt megjelenésén túl már az „érintettekből”, érdeklődő hívőkből, kíváncsi zenebarátokból és a spontán betérők sokaságából kialakult teltház is jelezte, majd a mű őszinte, lelkes ünneplése igazolta. Erdő Péter bíboros, prímás nemcsak a közelgő kongresszusra érkezők vezetőjeként, házigazdájaként vett részt ezen az esten, hanem úgy is, mint e roma mise kezdeményezője és fő propagátora. Az előadást Áder János köztársasági elnök és felesége, Herczegh Anita; Gérald Lacroix kanadai és John Onaiyekan nigériai bíboros, valamint Karácsony Gergely budapesti főpolgármester is meghallgatta.

A koncertet három rövid beszéd előzte meg. Oláh Patrik Gergő – aki éppen azon a napon vehette át a Zeneakadémia legtehetségesebb zeneszerző szakos hallgatóinak szánt, évente odaítélt Neszlényi Andor-díjat – a megtisztelő felkérésről szólt. Szerinte

a mű és ez az ünnepi alkalom egyfajta új kiindulási pontot is jelent a cigányságnak.

E békehirdető mise megírása közben fő inspirátora a cigány himnusz volt, különösen annak két sora: „Isten, könyörülj meg nékünk, / Ne szenvedjen tovább népünk”.

Felidézte, hogy tizenhárom évesen a salgótarjáni zenekar hegedűseként játszhatott a bazilikában; most egy álma vált valóra azzal, hogy tíz év elteltével immár zeneszerzőként lehet itt. Reményét fejezte ki, hogy művével lelki hidat építhet ember és ember között.

A projekt művészeti vezetője, Lakatos György „előszavában” ugyancsak a történelmi pillanatot emelte ki: a Biblia lovári nyelvre fordításával és e mise megszületésével egy hányattatott sorsú nép kapott lehetőséget, hogy ily módon is bemutathassa kulturális értékeit.

Ez a kezdeményezés több mint egy misszió, amelyet nemcsak a romák, hanem az egész emberiség iránt megnyilvánuló felelősségérzet hat át.

A zeneszerzők azt remélik, hogy az alkotásaik nem egy napra szólnak, hanem az örökkévalóságnak.

A zene az egyetlen közvetítőeszköz, amely nem ismer határokat: szívtől szívig hatol.

E gondolatot folytatta a „mérföldkőnek” tekintett premier török-görög származású karmestere, a Magyarországon élő Alpaslan Ertüngealp is, aki számára a „musza”, a múzsák művészete, a zene a mindenen átívelő, mindent összekötő és ötvöző harmónia.

A mindössze negyedórás Le Devleske visszaigazolta azt, amit a szerző és e zenei úttörés méltatói elmondtak; nincs kétség: egy öröknek szóló, fontos alkotás született. A bemutató előtti napokban Oláh Patrik a következőképpen láttatta művét a vele készült interjúban: „A Le Devleske négytételes. Az első a Kyrie. Talán ez a legklasszikusabb felfogású tétel. Ahogy Bartók írta: többféleképpen fel lehet dolgozni a népdalokból ismert motívumokat. A Kyriében ezt tettem: lényegében a cigányzenéből vett picike motívumokból állítottam össze. A második tétel: a Gloria. Ez egy gyorsabb rész, az európai cigányság zenéit mutatja be, főleg a magyar és balkáni változatait. A Sanctus a harmadik tétel, amelyet egy érdekes vonatkozással, az orosz cigányzenével kötöttem össze. A »Szent vagy« üzenetéhez szerintem ez nagyon illett. Kíváncsi leszek, hogy a hallgatók majd mit gondolnak róla. Az utolsó – az előzőeknél lassabb, nagyobb volumenű – tétel az Agnus Dei; ebben közreműködik a két énekes szólista: Szőke Nikoletta és Takács Nikolas. Remélem, hogy sikerül igazi katarzisélményt adni. A cimbalom mindegyik tételben megjelenik, hol hangsúlyosabb szerepet kapva, hol pedig kíséretként, a háttérben maradva. Az Agnus Deiben az egyházi jelleget, a cigányzenét és a saját, egyéni hangot, ezt az egész mixet igyekeztem úgy vegyíteni, hogy illeszkedjen a szólisták által képviselt műfajhoz, stílushoz. Arra törekedtem, hogy az egész mise a szó legnemesebb értelmében populáris legyen.”

Azonnal meglep a tartott, fegyelmezett, méltóságteljes indítás, a Kyrie kórustétel klasszikus oratorikus műveket idéző, tiszta emelkedettsége. A fölvett, bedolgozott cigány motívumok abszolút természetességgel sorakoznak, formálódnak, és valamiféle magasabb, éteri harmóniában olvadnak össze. Föl sem tűnik a nyelv, a lovári különlegessége, az, hogy itt valami nagyon más lenne. Magától értetődően szép. Mintha latinul szólna a mise; vagy akármilyen más nyelven, amelyet az énekszó, a zene – rendje szerint – megemel.

A misében végig „csak” kísérőhangszer a cimbalom: finomsága különleges színt, tónust ad, „akusztikusan” a couleur locale része. A Gloria, majd a Sanctus könnyed, táncos hangvétele sem hígítja a kompozíciót. Ez a fajta virtuozitás, „populáris jelleg” Brahms magyar táncait, Liszt rapszódiáit juttathatja eszünkbe, aztán némi „klezmerközelséget” is sejtet. A mise ritmikai, hangulati kontrasztokban megnyilvánuló játékossága Orff Carmina Buranájára emlékeztet, de a szent és a profán határvidékén úgy egyensúlyoz a szerző, hogy még a „tánc és mulatozás” közben sem botlunk át a teljesen világiba.

Ahogy a Kyrie megrendítő, úgy a záró Agnus Dei is az, de másképpen: előbbi „hagyományos” spiritualitásával, utóbbi hatásos felépítésével, már-már filmzenei érzelmességével. A két szólista által külön-külön, majd együtt, végül a kórussal énekelt mélabús, fájdalmasan szép, bravúrosan variált dallammal a találkozás reményét élteti, az egymással és az Istennel való megbékélés katarzisát előlegezi meg.

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír