Ravasi bíboros az Umberto Ecóhoz fűződő barátságáról

– Milyen szálak mentén bontakozott ki a barátságuk?

– Az első szál természetesen a Biblia volt. Eco szenvedélyesen tanulmányozta a Bibliát, még ha azt állította is, hogy a gyakorlatban nem tudja megélni. Tudjuk róla, hogy nem értette, miért kell a gyerekeknek az iskolában mindent tudniuk Homérosz hőseiről, miközben szinte semmit nem kell tudniuk Mózesről; miért kell mindent tudniuk az Isteni színjátékról, miközben nem kell ismerniük az Énekek énekét és más bibliai szövegeket, amelyek ezek palimpszesztjei (olyan pergamen, amelyről az első írást levakarták, majd elsimították, hogy újra használható legyen – a szerk.). Mivel tudta rólam, hogy foglalkozom egzegézissel, mindig kész volt beszélgetni velem. Az egyik legvonzóbb rész a Prédikátor könyve volt a számára.

– És milyen szálak voltak még?

– A második szál a középkori irodalom volt. Mindenki ismeri A rózsa nevét – ez a regény még azelőtt íródott, hogy 1990-ben elkezdődtek a találkozásaink az Ambrosianában –, de Ecónak valójában két igazi szenvedélye volt. Az első természetesen Aquinói Szent Tamás, akinek esztétikájából a szakdolgozatát írta. Emlékszem, mennyire meghatódott, amikor megmutattam neki a szent egy eredeti, kézírásos szövegét, amely szinte kivehetetlen volt és sötét… Talán kevéssé ismert, hogy érdekelte Raimundus Lullus életműve is, amelyből az Ambrosiana egy tekintélyes kódexgyűjteményt őriz. Érthető volt ez az érdeklődése, hiszen Lullus olyan ember volt, aki képes volt kommunikációs hidakat teremteni még az iszlámmal is: tudott arabul, érdekelte a párbeszéd… Ráadásul a katalán filozófus kíváncsi volt. Megírta a Liber de gentili et tribus sapientibus című értekezést, amelyben egy pogány ember beszélget három bölccsel, a három nagy monoteista vallásról faggatja őket. Éppen ilyen széles spektrumra irányult Eco kiváncsisága is.

– Végül ott volt közös vonásként a könyvek iránti szeretet…

– Ez volt a barátságunk harmadik szála. Amikor találkozóra hívtam, szerettem faggatni azokról a kódexekről, amelyeket egyébként csak a kutatók ismernek. Eco annyira szerette az Ambrosianát, hogy mindig olyankor ment, amikor zárva volt, így szabadon járkálhatott a termekben.

– Jelentett valami akadályt a kapcsolatukban, hogy Ön egyházi személy?

– Éppen ellenkezőleg, ez a szál erősítette a kapcsolatunkat. Neki volt fiatalkori vallásos tapasztalata, egy olyan bölcső, amelyről világi lelkülete ellenére sem feledkezett meg soha. Érdekelte az is, hogyan lehet megélni a hitet és közben nem lemondani a kulturális kíváncsiságról. Mindig nagy tisztelettel beszélt teológiai, spirituális témákról. Emlékszem, egyszer a bolognai egyetemről hazafelé – ahol Ivano Dionigi rektor meghívására az Énekek énekéről beszélgettünk  – újra elővette, ízlelgette, hogyan kerül elő a szerelem témája az Énekek énekében és a misztikus hagyományban.

– Ha össze kellene foglalnia, mire tanított Umberto Eco, milyen szót használna?

– Kétségtelenül a kíváncsiságra. Bár megvolt a maga szakterülete, meg volt győződve arról, hogy a valóság összetett dolog és mindig túl akart látni a saját határain. A curiositas egyébként a szó etimológiáját tekintve gondoskodás, szenvedély, aggodalom valami iránt: nem egyszerűen azt jelenti, hogy repkedünk a valóság körül, mint egy pillangó, hanem azt, hogy igyekszünk részt venni benne. Ahogyan Rousseau írta az Emil, avagy a nevelésről című művében: az ember olyan mértékben kíváncsi, amilyen mértékben művelt.

– Manapság nem divat ez a fajta igényesség…

– A mai világban sokakban tombol a vágy, hogy beszéljenek csak azért, mert meg akarják mutatni, milyen sok mindent tudnak. El kell kerülni a két végletet: ne legyünk túlságosan egy dologra szakosodva, de kerüljük a túlzott általánosítást is, mindkettő veszélyes.

Szeretném egy személyes élménnyel zárni a beszélgetést. Egy délután elvittem Ecót Martini bíboroshoz, velünk jöttek Beniamino Placido és Aldo Grasso is, hogy tanácsokat adjanak az érseknek híres lelkipásztori levelével kapcsolatban, amely az egyház és a média találkozásáról szólt. Eco, aki nagy mesélő volt, hosszan beszélt, vitázott, a délután az estébe nyúlt, és végül az utolsó javaslata az volt: „Sajnálom, de én nem tudok tanácsokat adni egy lelkipásztori levél megírásához. Viszont szívesen megírnám…”

Forrás: Avvenire.it; MTI

Fotó: Temi.Repubblica.it; Miopapa.it

Magyar Kurír
(tzs)