Életreceptet találni a bölcsesség vonzásában – Szabadegyetem a Sapientián

A témába Baán Izsák OSB, a Szent Mauríciusz Monostor perjele tartott bevezetőt, ezt kerekasztal követte. A Kisnémet Fülöp OSB moderálta beszélgetésben részt vett Baán Izsák OSB, Guba András SP, a főiskola Innováció és Hálózatok Intézetének vezetője és Lukács János SJ, a Fáber Szent Péter jezsuita közösség elöljárója, a Jézus Társasága európai formációs delegátusa.

Motiválja-e mai fiatalt, a mai embert, hogy bölcs legyen? Tudjuk-e vonzóvá tenni számára a bölcsességet, amit a monasztikus hagyomány a mai napig fontosnak tart – indította bevezetőjét a bencés szerzetes. Az előadó megőrizte és felrázta a fogalom eredeti értelmét és kidomborította lényegi üzenetét; annak útját mutatta meg, hogyan szólíthatja meg az önsegítő pszichológiai irodalom bűvöletében élő embert a bölcsesség szeretete, az Istennel való élő kapcsolatból fakadó életmód követésének vágya, hogyan lesz a megküzdött belső szabadságból valódi látás a dolgok lényegéről és súlyáról, hogyan érti meg helyét a teremtett világban.

Baán Izsák rámutatott,

a bölcsesség mint olyan nem találkozik a mai korszellemmel, hiszen a felszínesség helyett a dolgok mélyére visz,

az aktivizmus helyett otiumot, gondolkodni való időt kér, az individualizmus helyett arra vezet el, hogyan élhetünk egymással erényesen.

Három ablakot nyitott közeledésül a bölcsesség fontosságának megértéséhez. A bölcsesség mint gyakorlat a jó élet receptjét adja az embernek. Ma mintha elfelejtettük volna – mutatott rá Baán Izsák –, hogy kereszténynek lenni életforma. Az átlag keresztény vasárnap elmegy misére, elmaradtak azonban életéből azok a gyakorlatok – böjt, zsolozsma, virrasztás, népi ájtatosságok –, melyek szükségesek ahhoz, hogy megtartsák a jó élet útján. Szükséges lenne számára újra felfedezni, miért van szükség ezekre a gyakorlatokra, és ennek alapján megválasztani ennek formáit. Így például a böjt célja az önkorlátozás, a vágyak, ösztönök visszafogása.

Baán Izsák szerint

az ételallergiák korszakában nem célravezető az ételböjt, olyan lemondásokat kell keresni a mai embernek, melyek valóban uralják vágyait, így kommunikációs és mobilitásböjtöt ajánl.

Mindennek az a célja, hogy belső szabadságot adjon. Ezzel kell párosulnia az önreflexiónak, ami gondolatok feletti őrködést eredményez. Ez munkás dolog – figyelmeztetett a szerzetes. Az ember lassan távolságot tud venni vágyaitól, kordában tartja önmagát. Kezd tisztábban látni, és kezdi észlelni a valóság igazi arcát, elkezd felfedezni összefüggéseket – ez már a bölcsességre nyitó második ablak, az, amelyikhez a szemlélődés vezet el.

Az ember ki tud szabadulni a pillanatba való bezártságból, mélyebb összefüggésben látja önmagát,

és kezdi felismerni Isten működését a világban, melyben Isten elültette bölcsessége magvait. A magát uralni képes embert ezek vezetik már az életben, és megtalálja a személyes kapcsolatot Istennel, a Bölcsességgel – Sophia, a bölcsesség megszemélyesített női arca –, s a vele való találkozás, a harmadik, misztikus ablak. Az ember szemléli Isten gondoskodó, elrendező szép arcát, ami titokzatos, mindig új, önmagát mindig csak mértékkel feltáró. Ehhez az úthoz kell a csend, amikor szabadok vagyunk magunktól, gondolatainktól, és képesek vagyunk érezni Isten jelenlétét. Ezen út bejárására buzdított a bencés szerzetes.

A bevezetőt követve Kisnémet Fülöp kérdéseire válaszolt a kerekasztal három résztvevője.

Elsőként azt fogalmazták meg, mi ragadta meg őket a bevezetőben, hogyan van jelen szerzetesi hagyományukban a bölcsesség szeretete. Lukács János azt élte meg hétéves dobogókői tartózkodása alatt, lelkigyakorlatok sokaságát vezetve, „csoda ott lenni, ahol a bölcsesség születik”; azt a folyamatot írta le, ami a lelkigyakorlatozó érkezése és távozása között van. „Végül mélység, bölcsesség van az emberben, ami fájhat, de igaz”. Guba András tanítórend tagjaként a tanítóra fejlesztőként tekint. Önmaga számára a legnagyobb korlátozás, ha a fejlesztő-fejlesztett kapcsolatban engedni tudja, hogy a fejlesztett a saját útját járja, s ő meghallgatással legyen ebben jelen. Őt magát három „mester” kísérte az életben: osztályfőnöke, Urbanek Rudolf SP, Mustó Péter SJ és Lénárd Ödön SP. „Mindhárman jelenlétükkel, az én dolgaimhoz való figyelmes hozzáállással vezettek, ezt szeretném én is utánozni” – mondta, átvezetve a következő kérdéshez, mit jelent ma mesternek lenni.

Guba András számára itt az a kérdés, fejlesztőként fel tudja-e vállalni a vezetést, bele tud-e állni azzal a bölcsességgel, amit tanult.

Baán Izsák arra mutatott rá,

mester-tanítvány kapcsolatban mostanság annyi visszaéléssel találkozunk, ami óvatosságra int magunkat mesterként aposztrofálni,

és engedelmességet elvárni. Sok minden megkérdőjeleződött. Elfogadással és irgalommal kísérni, talán ilyen mestert kíván korunk. Lukács János megerősítette: sok mester volt életében, azzal segítették, hogy ott voltak, jelen voltak.

A bölcsesség közösségiségére vonatkozó kérdés kapcsán Baán Izsák azt fogalmazta meg, a Lélek működése nem értelmezhető a test – az Egyház – nélkül. Fontos ma egyszerre maradni a forrásnál, és ellesni más közösségek jó gyakorlatait. Tanulhatunk egymástól, hozta fel példának a szinodalitás útját, mennyit adhat például nekünk itt, Európában megismerni az afrikai egyház életét.

Lukács János saját közössége jó gyakorlatát mutatta be: a megosztások a közösségben lassan „rögeszmecserévé” váltak, így bevezették, hogy egy-egy téma felvezetését követően egy órát imádkoztak, és így tette aztán hozzá mindenki a maga gondolatát a témához. „Az imában Istennel való találkozás egyszerre vitt le a mélyre és közelebb egymáshoz.” Guba András is egy jó gyakorlatot vázolt: közösségükben azok az elképzelések nem halványultak el, amelyek „sebekből” indultak ki.

A szerzetesek arra is ránéztek, mit adott nekik a világ, amire bölcsességként tekinthetnek. Guba András hangsúlyozta, mennyire fontos az a tudás, amit a személyes kíséréshez, fejlesztéshez adnak a világi módszerek. Lukács János annak a fontosságára mutatott rá, amit a gyermekvédelem területén „kényszerít rá” az Egyházra a világ: korábban a bűnbánat–megbocsátás–újrakezdés–tiszta lap útját tartotta követendőnek az Egyház, ma más logika vezeti.

Baán Izsák szerint mindent fel kell szednünk a világból, ami az üdvösséghez hasznos. Szabadság és alázat szükséges, nem szégyen a világtól tanulni, és beismerni, hogy nem tudunk mindent. Pédaként azt a légkört említette, amit egy multinál tapasztalt: mennyit tesznek azért, hogy a munkatárs egy jó közösség tagjának érezze magát. Milyen az Egyházban a munkahelyi kultúra, megadja-e az odatartozás tudatát? – tette fel a kérdést.

Végül a szemlélődés a természetben téma került szóba. Mindannyian megfogalmazták, mennyire sokat ad a belső összeszedettség megteremtésében a természetben való lét. Nem feledkeztek meg azonban a teremtést fenyegető veszélyekről, az ökológiai krízisről sem. Baán Izsák szerint fenyegető összeomlással nézünk szembe. Nem tudjuk, hogy mi és mikor történik, de azt igen, hogy milyen jelentést adunk neki. Részei vagyunk ennek a folyamatnak, és tudjuk, nem az Isten nélkül történik. 

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír