A fogságba esett pápa – Ideje a fordulatnak?

Nehéz dolog évfordulók kapcsán írásba bocsátkozni, mert az emlékezés pátosza vagy éppenséggel a jelen pillanat adottságai könnyen formálják az emlékező gondolkodását, és emiatt nem feltétlenül a kellő kiegyensúlyozottsággal ragadja meg a megtörtént esemény valódi súlyát és üzenetét. Én is így idézem most fel Ferenc pápa egy évvel ezelőtti csíksomlyói látogatását, tudva, hogy a mondataim elkerülhetetlenül szubjektívek lesznek.

A pápalátogatások szimbolikus ereje

A Rio de Janeiróban 2013-ban megrendezett Ifjúsági Világtalálkozó a gondviselés művévé vált: XVI. Benedek lemondása és a konklávé után a pápai repülőgép egy „szomszédot” röpített a katolikusok csaknem felének otthont adó szubkontinensre. Jorge Mario Bergoglio, azaz ekkor már Ferenc pápa áldásnak élte meg, hogy „a világ végéről jöttként” újra közel kerülhet a szülőföldjéhez, ráadásul ennyire gyorsan. A fiatalokkal való együttlét, a konvojból Rio utcáin kiszakadó kis pápamobil, a közvetlen (és a biztonságiakat alaposan megizzasztó) találkozás az egybegyűltek tömegeivel nyilvánvalóvá tette, hogy itt többről van szó, mint egy egyházi világeseményen való reprezentatív „fellépésről”.

Eltolódtak a hangsúlyok a világegyházon belül: nem csupán földrajzi, de sok más értelemben is. Róma most már ténylegesen nemcsak az európaiak, de mindenki hazája lett, és ettől egyre határozottabban változni kezd a katolicitás profilja is.

Ilyen „hangsúlyeltoló” utakra még sor került párszor. 2015-ös bolíviai látogatásakor például Evo Morales elnök egy sarló-kalapácsból megformált keresztet adott át Ferencnek. A képek persze hamar bejárták a világsajtót, ilyen-olyan reakciókat váltva ki. Mindez azonban jó alkalmat teremtett arra, hogy a pápa kifejtse a véleményét a marxizmus és a katolicizmus viszonyáról, és átvezesse ezt a problematikát abba a tágabb, antropológiai-szociális keretbe, amely mindannyiszor visszaköszön megnyilatkozásaiban.

Még ugyanebben az évben újfent a média figyelmének középpontjába került egy apostoli út: a pápa egy kis Fiat 500L-ben haladt végig Washington D. C.-n. Ahogy az egyik kommentátor megjegyezte: már-már vicces ez a „Mickey egér-autó” a hatalmas, fekete, páncélozott járművek menetoszlopában. Ám Ferenc nem pusztán az alázatot és a szerénységet hirdette meg így a világ egyik leggőgösebb, nagyzoló hatalmi centrumában, hanem rávilágított a világért viselt felelősségünk súlyára is. A benzinzabáló monstrumok között tényleg nevetséges volt a kis topolino (egérke). De pont ez a nevetségesség lenne képes megmenteni minket.

Amikor a pápa 2016-ban Mexikóba utazott, és a havannai reptér tranzitvárójában „futott össze” Kirill orosz pátriárkával, a helyszín, a körülmények prófétai színezetet öltöttek. A hatalom, a politika, a történelem csapdájába esett moszkvai-római kapcsolatok, a zarándokló és a szakadásokban vétkes kereszténység otthontalansága megannyi olvasati lehetőség, ami szimbólumszerűvé emeli a pillanatot. De ugyanígy spirituális-teológiai mélységet ölthet magára például az a kép is, amint 2015-ben Ferenc a Közép-afrikai Köztársaságban, egy börtönben nyitja meg az irgalmasság rendkívüli szentévének szent kapuját.

Emiatt érthető, hogy hatalmas várakozás szökkent szárba sokunk lelkében, amikor kiderült: 2019 májusában a pápa Romániába látogat, és útja során felkeresi majd a csíksomlyói kegyhelyet is.

Úton Románia felé

Papnövendékként éltem meg II. János Pál 1999-es romániai látogatását. Péter utóda ekkorra már elképesztő határozottsággal kereste az alkalmat, „a rést a falon”, a lehetőséget arra, hogy Bizánc után a többi autokefál egyház vezetőjével is találkozzon. Végül Bukarest mutatkozott készségesnek – tekinthetjük mindezt ügyes diplomáciának, mégsem tagadható: pár év leforgása alatt (a moszkvai kivételével) mindegyik pátriárka, illetve vezető metropolita fogadta a pápát.

Számunkra fájdalmas volt, hogy a katolicizmus és az ortodoxia közötti hidak felépítése akkor és ott fontosabb volt a mi magyar „sebzettségünknél”.

Ebből született egy elég negatív alaphang: ha a római pápa Romániába jön, akkor jöjjön Erdélybe, a hűséges katolikus magyarokhoz, ne csak a románokhoz! Ha nem ezt teszi, akkor hibát vét!

Azóta eltelt kereken húsz év, de sajnos nem sok minden változott. Román testvéreink tisztában voltak és vannak azzal, hogy egy ilyen „pápai ügy” érzékenyen érinti a magyarokat. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy az eredeti tervek szerint a gyulafehérvári unió centenáriumára, 2018 decemberére akarták meghívni Ferencet. Szerencsére jól működtek az Egyházon belüli információs csatornák, és elkerülték, hogy politikai manipuláció eszközévé tegyék a Katolikus Egyházat, amely egyébként küzd azért, hogy megtalálja a maga legitim helyét a román nemzet testében.

Kontextus

A kezdetektől fogva sejteni lehetett, hogy a román katolicizmus számára mennyire fontos a látogatás: a megerősítés, a társadalmi elfogadtatás komoly szerephez jutott itt. A felkészülési időszak internetes tartalmai egy kisebbségben lévő, mégis eleven, lendületes román katolicizmust mutattak meg sokak számára.

A magyar közösséget természetesen a saját sebei, a (jogos) félelmei kötötték le. Hiszen valóban sor került nem egy kicsinyes húzásra, ami úgymond paraván mögé szerette volna állítani a romániai katolikusok jelentős részének magyar identitását.

Ez nem volt stílusos, nem volt elegáns, és inkább válaszfalat épített, semmint krisztusian ledöntötte volna azt.

Mi pedig nemegyszer megelőlegezett kritikával, a részletekben is rosszindulattal kukacoskodó ellenvetések sorával, lefojtott (és néha felszínre törő) feszültséggel reagáltunk. Mindannyian, románok és magyarok, regáti és erdélyi katolikusok esélyt kaptunk valami nagyra, de hogy ennek lett-e, lesz-e gyümölcse, az már nem pusztán Rómán múlott és múlik. Nem volt ideális a kontextus, ez igaz. De ez még nem kell, hogy lehetetlenné tegye a kegyelem működését.

„A fogságba esett pápa”

Ez a furcsa képes gondolat fogalmazódott meg bennem a látogatás kapcsán. Amikor megpróbáltam tárgyilagosabban átolvasni a pápa beszédeit, az a benyomásom támadt, hogy patikamérlegen kimért, diplomáciailag a végsőkig kiegyensúlyozott megszólalásokról volt szó. Mindent kiszámítottak, a megállókat, az utazást, a találkozásokat, a megszólalásokat. Mindent aprólékosan mérlegeltek, talán még túl is gondoltak. A folyamatosan felhangzó ellenhangok és negatív vélemények mintha tudat alatt is visszahatottak volna a Szentszékre, azt váltva ki, hogy a máskor olyannyira spontán pápa most kissé fáradtnak, kevésbé lendületesnek tűnt, mintha nagyon is érezné: minden nemzeti érzékenységet maximálisan tiszteletben kell tartania.

Az a Ferenc, aki a világ legnagyobb vezetőivel is félelem nélkül szembe tud menni, aki a legrettenetesebb konfliktuszónákba is ellátogat, hogy ott a legmeredekebb kijelentéseket tegye, Romániában annyira szordínóval beszélt, hogy olykor már alig lehetett kihallani a saját, személyes tónusát a felolvasásokból.

Elmondott sok semleges mondatot, nem robbantott át gátakat, egyszerűen csak jött, jelen volt, visszafogottan szólt, majd elment. Felmerült bennem a kérdés: Lehetséges, hogy amikor Péter közénk érkezett, nem igazán találta a talajt a lába alatt? A mi sokszorosan megterhelt katolicizmusunkban nem érezné annyira otthon, befogadva magát? Sokan már az út előtt annyi ellenérzést árasztottak felé, hogy ezen talán nem is szabad csodálkoznunk.

Ezért éreztem úgy, hogy a pápa fogságba esett. Hogy börtönének mik a rácsai (feldolgozatlan múlt, történelmi sérelmek, megkeseredett kereszténység, politika stb.), azt most, egy évvel később érdemes volna higgadtan elemeznünk, mert ezen a ponton már nem pusztán a romániai látogatásról, de a Kárpát-medencei katolicizmus aktuális állapotáról van szó. Szeretjük ugyan azt hinni, hogy nálunk a vallásosság mély, hagyományos és erős, de aki kicsit is figyel, az tudja, hogy mindez nem fedi a valóságot. A visszaemlékezés ezért módot adhat a mérlegelő számvetésre, egyfajta „közösségi önismeret” nehéz feltáró munkájára.

Csíksomlyó üzenete

A látogatás szombatjának délelőttjén az egész világegyház Csíksomlyóra figyelt: a Péter-utóddal együtt sajátosan ott dobogott ekkor a katolikus közösség szíve. Volt egy olyan része a szentbeszédnek, amely különösen hatott rám. Hadd idézzem ezt hosszabban:

„Zarándokolni nem más, mint érezni a meghívást és a késztetést, hogy járjunk együtt az úton, kérve az Úrtól a kegyelmet, hogy a régi és a mostani sérelmeinket és bizalmatlanságainkat változtassa új lehetőségekké a közösség érdekében. Azt jelenti: elszakadni a bizonyosságainktól és a kényelmünktől, egy új földi életnek a keresésében, amelyet az Úr nekünk akar ajándékozni.

A zarándoklat kihívás, hogy felfedezzük és továbbadjuk az együttélés lelkületét, és ne féljünk a kölcsönös érintkezéstől, találkozástól és segítségnyújtástól.

Zarándokolni azt jelenti, hogy belekerülünk abba a kissé kaotikus tengerárba, amely a testvériség igazi megtapasztalásává válhat. Így egy minden helyzetben szolidáris karavánná válunk a jövő építésének érdekében (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 87). Zarándoklatunk során ne azt kutassuk, hogy mi lehetett volna (és nem lett), hanem inkább azt, ami ránk vár és nem odázhatjuk el.”

2020-ban ezek a szavak új jelentőségre tesznek szert. Hiszen az egyéves évforduló egyszersmind centenárium is: az első világháború tragédiáját követte „a béke drámája”. Egy olyan szerződés megkötése, amelyről mindenki sejtette: legfeljebb fegyvernyugvást hozhat egy időre, de nem tudja megalapozni a tartós és megbékélt együtt létezést. Ebben a megközelítésben Erdély elvesztése nemcsak földrajzi tény volt, de egyszersmind annak a „Tündérkertnek” a szertefoszlása is, amely évszázadokon át képes volt a nyelvek, kultúrák, hagyományok sokféleségéből szőtt igen színes vászonként elénk varázsolni nemcsak Kolozsvárnak, de ennek az egész országnyi területnek a „kincses” mivoltát. Volt itt már módja annak, miként kell „együtt járni az úton”, ahogyan persze annak a receptjeit is megismerhettük, hogy miként tudunk bezárkózni „a testvériség igazi megtapasztalása” előtt.

Ma még erőteljesebbnek érzem az intést: „ne azt kutassuk, hogy mi lehetett volna (és nem lett), hanem inkább azt, ami ránk vár és nem odázhatjuk el”.

Nagyon sok, éppen ez idő tájt elhangzó megszólalás fájdalommal, dühvel vagy éppen elutasítással merül alá a „mi lehetett volna (és nem lett)” feneketlen kútjába, egyre zavarosabbá (s ezáltal ihatatlanabbá) téve a vizet. És túl kevesen beszélnek arról, „amit nem odázhatunk el”.

Amit ránk hagyott a pápa

Ferenc pápát kiváló történetmesélőnek ismertem meg. Teljesen mindegy, hogy egy latin-amerikai nyomortelepen beszél a vendégszeretet fontosságáról („Ha hirtelen jön egy vendég, lehet még vizet löttyinteni a levesbe, nem?”), vagy éppen papoknak számol be a saját gyóntatószéki élményeiről, esetleg a Szent Péter téren sok ezer emberrel osztja meg életének egyik-másik személyes, „kicsi” eseményét. Ilyenkor meghívja a hallgatóit a szabadság próbájára: elénk ad egy képet, egy érzést, egy gondolatot, amin rágódhatunk. Nem fogja helyettünk megadni a válaszokat. Ugyanakkor senki sem tud közömbös maradni iránta.

A romániai pápalátogatás egy igen elgondolkodtató, sok nehéz elemmel terhes, mégsem szomorú történetként marad meg az emlékezetemben.

Megvannak a maga szép és erőt adó, vidám pillanatai: a pápa jelenléte a bukaresti, felhőszakadásban ázó emberek körében vagy a jászvásári találkozás fiatalokkal, családosokkal. Úgy gondolom, ilyen lehetett a csíksomlyói találkozás is a Caritas-házánál a beteg, fogyatékossággal élő emberekkel. Az ezekről a pillanatokról szóló beszámolók egy eleven, bensőséges, rövidsége ellenére is mély együttlétet írnak le, amely erőforrássá vált megannyi jelenlévő életében. Igen, ez is pápalátogatás, még ha félig-meddig a kulisszák mögött zajlott is. Történet, amit érdemes továbbmesélni. Mindez pedig adott esetben segíthet „a nagy események” jobb befogadásában. Olyasmire ösztönözhet, aminek már régen itt van az ideje, amit nem lenne jó tovább halogatnunk.

Mit adott nekünk a pápalátogatás? Furcsamód van, akinek az volt a baja II. János Pállal, hogy nem ment el Csíksomlyóra, Ferenccel meg az a baja, hogy elment.

Itt legyen bárki okos! De ha higgadtan és csöndben végiggondoljuk nemcsak azt, ami történt, hanem azt is, amit a történés kiváltott, akkor bizony rádöbbenünk: nincs egyetlen érvényes olvasata Ferenc pápa útjának. Elénk áll a személyes szabadságunk játéktere. Úgy vélem, a(z ön)reflexió lényegi, hívő és emberi öntudatunkat érintő igazságokra világíthat rá.

Próbálom újraolvasni ezt a történetet, és előremutatót, „történelmet építőt” találni benne. Hiszen Péter, a „testvéreit hitükben megerősítő” (vö. Lk 22,32) jött el közénk, hogy felrázzon minket, és ebből egyesekhez sajnos csupán a zaklatottság jutott el. Kell, hogy megtaláljuk mindebben az üzenetet, amely magától Istentől érkezik, és elgondolkodjunk. A pápalátogatás bebizonyította: van miről…

Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI; Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. május 31-i számában jelent meg.