Elevenné tenni a múltat – Interjú Soós Viktor Attilával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagjával

– Ateizmusa mellett, vagy azon túl, miért tekintett ellenségként az ideológia vezérelte kommunista diktatúra az egyházakra?

– A második világháború után az egyházak voltak a legnagyobb társadalmi beágyazottságú szervezetek. A kommunisták mindvégig igyekeztek csökkenteni ezt a befolyást. A társadalom egészének tekintetében hittek abban, hogy az embereket át lehet formálni, olyannyira – ahogyan azt a Rákosi-érában szerették volna –, hogy akár meg is szűnnek az egyházak. A kádári politika annyiban módosított ezen, hogy az ellenségesnek vélt egyháziakkal szemben felléptek, ám a lojális egyházi szereplőket hagyták működni. De még a hatvanas években is problémát jelentett a hatalomnak, hogy sok esetben a párttagok is részt vettek egyházi rendezvényeken – esküvőn, keresztelőn vagy temetésen. Azt ők is érezték, hogy ezt nem lehet megtiltani, ám igyekeztek minimalizálni ezek számát.

– Mik voltak az egyházüldözés szakaszai?

– A második világháború után elsősorban azokkal szemben léptek fel, akik valami módon összetűzésbe kerültek a szovjet katonákkal. Az első lépés az anyagi bázis, a földtulajdon elvétele volt. A koalíciós időszakban viszont már szintet lépnek. Ezt jelezte, amikor Rajk László kommunista belügyminiszter ’46 nyarán betiltotta az egyházi egyesületeket. Amikor 1948-ban az egyházi iskolákat elvették, már zajlottak az egyháziak elleni perek: a Mihalovics Zsigmond, az Actio Catholica vezetője és kulturális titkára, illetve a Lénárd Ödön piarista szerzetes elleni eljárás. Ettől kezdve beindult a gépezet. 1949-ben Mindszenty József bíborost ítélték el, 1950-ben betiltották a szerzetesrendek nagy részét, és meg kell említenünk a Grősz József kalocsai érsek elleni, általában kevésbé emlegetett pert is – erre 1951-ben került sor –, hiszen ez több mint kétszáz embert érintett, ráadásul közülük tizenhetet halálra ítéltek.

De egészen a hetvenes évek elejéig szinte nincs is olyan év, amikor ne marasztalnának el valakit egyházzal összefüggő tevékenységért. Az én olvasatomban éppen ezért nincs különbség a Rákosi- vagy a Kádár-féle egyházüldözés között.

– Rákosiék inkább az alsópapságot vették célba, míg később elsősorban az egyházi vezetésre összpontosított a hatalom. A módszerben mintha mégis lenne eltérés.

– A Kádár-korszakban van egy határ, valamikor a hatvanas években: a ’61-es nagy egyházi perek után már a püspökökkel állíttatják félre azokat a papokat, akik nem tetszenek a rendszernek. A békepapok szerepe is erre az időre kristályosodik ki. Fontos mérföldkő, amikor a magyar állam részleges megállapodást köt a Szentszékkel 1964-ben, ám a szerzetesek elleni perek csak ezután indultak. Kádárék egy idő után egyfajta kompromisszumra törekedtek az egyházakkal kapcsolatban, részben azért, mert elfogytak a püspökök. Az állami hozzájárulást ezt követően csak olyan püspökök kinevezéséhez adták meg, akik nem álltak szemben az állammal.

– Kádár Jánosnak sokrétű ismerete volt arról, hogyan kell alkalmazni az egyházakkal szembeni elnyomó politikát. Miként használta ki ezt akkor, amikor már minden hatalom az ő kezében volt?

– Kádár János belügyminiszterként már szerzett tapasztalatokat ezen a téren. Pócspetribe (1948 júniusa) maga is elment Péter Gáborral, az ÁVO vezetőjével együtt kivizsgálni a történteket. De Kádárt amúgy is érdekelte ez a terület, igyekezett személyes kapcsolatokat kiépíteni egyes egyháziakkal. Emellett a káderpolitikája is sikeres volt, megtalálta azokat a személyeket, akik az egyházakkal szemben a legjobban tudták érvényesíteni a párt és az ő akaratát. Érdekes eset volt, amikor a „felszabadulás” huszonötödik évfordulóján Pénzes Balduin főszerkesztő vezércikke megjelent az Új Emberben. Kádár személyesen írt egy levelet az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnökének, amelyből kiderül, hogy bár lát még ellentéteket a saját és a cikkíró megközelítése között, talált közös pontokat is, vagyis az irányt jónak tartja. Látszik, hogy figyelt a területre, tájékozott volt az egyházakkal kapcsolatos kérdésekben. Sokan, így a papok sem a diktátort látták benne, hanem azt, akihez különféle ügyekben fordulni lehet.

Kádár nagyon ügyesen használta ki ezt a helyzetet. Az első időben még „golyószóróval” ment volna az egyházak ellen, ám később a húzd meg, ereszd meg taktikára váltott.

Ne feledjük, hogy egészen 1989-ig listázták a papokat – ki a lojális, ki az ellenséges vagy semleges –, figyelték, hogy melyik egyházi személy milyen sajtóterméket kap külföldről.

– Ha már szóba került, az Új Ember archívumában őrzött, a hatvanas években keletkezett dokumentumok szerint a főszerkesztőnek minden részletkérdéssel kapcsolatban be kellett számolnia az ÁEH-nak: be kellett jelentenie néhány napos gyógykezelését, engedélyt kellett kérnie a falinaptár példányszámának növeléséhez…

– Az 1951-ben szovjet mintára létrehozott ÁEH minden területen ellenőrizte az egyházak működését, így természetesen a sajtóra is fokozottan figyeltek. A hatvanas években született egy jelentés, amely a katolikus sajtótermékeket vizsgálta. Ebben utalnak az előzetes cenzúra megszüntetésére.

Képzeljünk el egy hetilapot, amely úgy jelenik meg, hogy minden egyes cikket – már nyomdakész állapotban – be kell mutatni a hivatalnak…

– Ez nagy gondot okozott, hiszen a kihúzott cikk helyére mást kellett keresni.

– Igen, ráadásul a példányszámot is meghatározták, de az újranyomáshoz is engedélyt kellett kérni. Egy papi jubileumi szentkép, egy kegytárgy forgalomba kerüléséhez is hozzájárulásra volt szükség.

– Az ÁEH és a Belügyminisztérium (BM) egyházi tevékenységgel foglalkozó osztályai között milyen együttműködés volt?

– Minden megye- és püspöki székhelyen volt egyházügyi megbízott, akinek az volt a feladata, hogy a területén felügyelje az egyházak működését. Ugyanakkor az ÁEH és a BM – a III/III-as Csoportfőnökségen belül külön osztály foglalkozott az egyházakkal – minden információt megosztott egymással. Még olyan is előfordult, hogy 1966-76 között Győrben ugyanaz a személy, Kovács István volt az ÁEH és a BM megbízottja. Zalaegerszegen Kodela József ÁEH-megbízott odaadta az irodáját az állambiztonságnak azért, hogy ott hálózati személyekkel találkozhassanak. A Világosság rezidentúra idején (ezt a szervezetet az ÁEH fedése alatt állambiztonsági tisztek részvételével hozták létre 1968-ban; feladata a Vatikán elleni hírszerző tevékenység volt) négy belügyest is betelepítettek az Állami Egyházügyi Hivatalba. Az ÁEH éves értekezletein mindig ott voltak az egyházakat felügyelő belügyi tisztviselők.

– Más állami, párt- és társadalmi szervek miként vették ki a részüket az egyházak elleni tevékenységből?

– Egy pártállamban

az egyházak elleni tevékenység nem egyetlen szinten folyt. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat is nagy szerepet vállalt ebben, mint ahogyan a művészeti oktatásban is tetten érhetjük a vallásos világnézettel szembeni harcot.

A hetvenes években például készült olyan vizsgafilm, amelynek vezérmotívuma egy pap lejáratása volt. Nem csak a Népszabadságban tettek közzé egyháziakat lejárató cikkeket. A Ludas Matyiban számtalan, a vallásosságot kifigurázó karikatúra jelent meg, de még a Nők Lapjában is találunk olyan írást – például mélyinterjút Miklós Imre ÁEH-vezetővel –, amelyben az egyházellenes propaganda kapott teret.

– Mi volt a békepapok valódi hatása az Egyház működésére?

– A békepapi mozgalom 1950-ben jött létre, pártállami nyomásra. Ma még nincs lezárva ennek a története, sok a tisztázatlan kérdés. A békepapok – vagyis a rendszerhez lojális egyházi személyek – nagyon sokat ártottak az Egyháznak, hiszen azok kerültek magasabb beosztásba, azokat helyezték a központi helyen lévő plébániákra, akik a papi békemozgalom tagjai voltak. A Hazafias Népfront jelöltjeiként még a parlamentbe is bekerültek. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a legtöbbjük nem mindenekfelett szolgálta a rendszert. Olofsson Placid bencés szerzetes pap például a hetvenes években egy békepap, Horváth Richárd közvetítésével jutott útlevélhez. Horváth a Népköztársaság Elnöki Tanácsának is tagja volt. Szabó Gézáról, a békapapi mozgalom lapjának, a Katolikus Szónak a felelős szerkesztőjéről számtalan olyan történetet lehetett hallani, amelyből kiderült, hogy igazi lelkipásztor volt. 

– Egy értekezleten, 1989 júniusában Horváth József, a BM III/III. Csoportfőnökségének vezetője úgy fogalmazott: „lényegében az egyházak elsorvasztásán munkálkodtunk”. Ám egy kimutatás szerint az egyházi vonalon foglalkoztatott hálózati személyek aránya nemhogy csökkent, de növekedett az évtizedek alatt. Milyen valós eredményt értek el a kommunisták? Változott az egyházak társadalmi beágyazottsága?

– Ha pusztán a statisztikát nézzük, akkor azt látjuk, hogy

kevesebben voltak a vallásos emberek, mint közvetlenül a háború után. Ám ennek a nagyfokú társadalmi mobilitás is oka, hiszen sokan költöztek a városba, az elvilágiasodás pedig minden európai társadalomra jellemző volt.

Ugyanakkor egy ilyen fokú, sokáig működtetett egyházüldözés sem maradhatott hatástalan. A hálózati személyek létszámát a bázisközösségek, a Regnum Marianum, az ifjúsággal foglalkozó papok megfigyelése miatt a késő kádári rendszerben sem lehetett csökkenteni. A hetvenes, nyolcvanas évektől nagyszámú könyv áramlott külföldről Magyarországra, majd innen tovább a Felvidékre, Erdélybe, a Délvidékre. A pártállam ezt nyomon követte, ehhez pedig emberekre volt szüksége. Azt is érdemes megjegyezni, hogy sok beszervezett személyben maguk a tartótisztek sem bíztak meg.

– A pannonhalmi főapát megválasztása is azt mutatja, hogy nem volt olyan egyházi terület, amibe ne szólt volna bele az Állambiztonság.

– Miután Legányi Norbert pannonhalmi főapát 1969-ben lemondott, a konvent 1972-ben Jáki Zénót választotta meg, ám állami nyomásra végül Szennay András lett a főapát. De az állam minden egyházi kinevezésbe beleszólt. Egy tartótiszt mondta nekem egyszer, hogy

elsősorban a fiatalokat igyekeztek beszervezni, mert ha valakit a rendszer segít magas állásba, az örökké hálás lesz érte.

Az biztos, hogy mindenhova elért a pártapparátus keze. A diktatúra működtetői számára nem volt mindegy, hogy ki a főapát, kiből lesz püspök, ki hol végzi az egyházi tevékenységét.

– A NEB tízéves fennállásának alkalmából megrendezett konferencián is felmerült a felelősségre vonások elmaradásának kérdése. Találtam olyan forrást, amely szerint az ÁEH tisztségviselőit a rendszerváltás után szívesen alkalmazták a civil szférában, elsősorban az egyházakkal kapcsolatban szerzett tapasztalataik miatt.

– Abból a szempontból valóban elmaradt a múlttal való szembenézés, hogy a diktatúra működtetőit soha nem számoltatták el. A legtöbbjük nevét ismerjük, magam is háromszázötven olyan személy életrajzát írtam meg, akik az egyházakkal foglalkoztak. Az, hogy valaki megyei egyházügyi megbízott volt, komoly pozíciót jelentett, hiszen a párt irányvonalát követve minden, egyházzal kapcsolatos ügybe beleszólt. De nem mindegy, hogy mire és hogyan emlékezünk. Bács-Kiskun vármegyében Fekete Jánosnak, aki 1969-től 1983-ig a megyei egyházügyi megbízott volt, az egyik templom kertjében a mai napig emléktáblája van. Lehet, hogy kiváló tudományos munkát végzett, de az biztos, hogy nem kellene emléktáblát állítani neki. Tudjuk, hogy Győr-Moson-Sopron megyében tíz évig a BM SZT- (szigorúan titkos) tisztje volt az egyházügyi megbízott.

Valóban, az 1989-es fordulat a legtöbb, pártállamot szolgáló személy számára nem jelentett törést. A Komárom-Esztergom megyei megbízott a rendszerváltás után a megyei önkormányzat tisztségviselője lett, Pozsonyi László, az ÁEH egyik vezetője pedig 1990-ben az Igazságügyi Minisztériumba került. Sarkadi Nagy Barna, aki 1989-ben még az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese volt, a rendszerváltás után átnyergelt az üzleti szférába, egy ideig még az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Zrt. vezetésében is helyet foglalt.

Nekünk kötelességünk, hogy a nemzet történeti tudatának szempontjából legalább megőrizzük és a nyilvánosság elé tárjuk azoknak a nevét, akik a diktatúrát működtették.

– A Küzdelem a lelkekért megemlékezés-sorozat kiállítását középiskolákba is elvitték. Hogyan fogadták ezt a fiatalok?

– Ez a kiállítás azokat az ifjúsággal foglalkozó egyházi és világi személyeket mutatja be, akiket ebben az időben letartóztattak és elítéltek. Számomra a legdöbbenetesebb élmény az volt, amikor a Szent II. János Pál Iskolaközpontban megrendezett megnyitón a diákok felvetették: mi ez ahhoz képest, ami Ukrajnában történt. Sokszor nem is tudjuk elképzelni, hogy szüleink és nagyszüleink nemzedékének milyen megpróbáltatásokon kellett keresztülmenniük. A fiatalokat ugyanakkor érdekli a titkosrendőrség története, a lehallgatások technikai részletei, de nekünk azt is meg kell értetnünk velük, hogyan működött az ő világukhoz semmiben sem hasonító diktatúra.

A mai fiatalság sem tekint közömbösen a múltra, ám az is igaz, hogy meg kell találnunk azt a nyelvet, amit értenek. Olyan történetekre van szükség, amelyek számukra is befogadhatók.

Ilyen lehet például Brenner János élete vagy Lénárd Ödön és versei. A mai fiatalok számára is mond valamit, hogy Apor Vilmos kiállt a védtelen nőkért. A Küzdelem a lelkekért kiállítás mellé egy szerepjáték is társul, ennek segítségével pedig megélhetővé, elevenné tudjuk tenni azt a múltat, amire minden nemzedéknek, így a mai fiataloknak is emlékezniük kell.

Fotó: Merényi Zita

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 3-i számában olvasható.