Ösvények, amelyeket a személyesség tapos ki – Gájer László a pápa és az imám találkozásáról

Ferenc pápa szeptember 2-án eddigi leghosszabb apostoli útjára indult, amely Ázsia és Óceánia vidékét érinti. 45. újának első állomása Indonézia volt. Az Indonéz Köztársaság 275 millió lakosával a föld negyedik legnagyobb országa, lendületes gazdasági fejlődéssel, mégis ritkán hangos tőle a világsajtó. Ázsia déli szélén található, a vele szomszédos Pápua Új-Guinea pedig már Óceániához tartozik. Indonézia tehát a déli félteke egy darabja Ázsiában, mely kontinens többi része a bolygó északi felén terül el. A déli félteke pedig jelentős üzenetet hordoz a harmadik évezred elején.

A világ történelmét eddig alapvetően az északi országok határozták meg, és ez jellemző volt a kereszténység történetére is. Ferenc pápa idejére azonban helyet kért magának a globális dél.

A keresztények száma itt növekszik dinamikusan, elsősorban a Szubszaharai Afrikában, és erről már a hetvenes évek óta értekeznek a teológusok. (Gondolok itt főleg Walbert Bühlmann The Coming of the Third Church: An Analysis of the Present and Future of the Church című könyvére.)

Indonézia nemcsak dél-ázsiai ország, hanem a világ legnagyobb muszlim többségű állama is. Muszlim, de nem arab ország, az iszlám civilizáció keleti szélén. Lakosságának 87 százaléka követi az iszlámot, mely hívők alapvetően szunniták. A keresztények az ország 10 százalékát teszik ki, akik közül mindössze 3 százalék, 8,5 millió fő katolikus.

A déli féltekén és a Katolikus Egyház perifériáján vagyunk tehát. Ezek a tényezők pedig a jelen összefüggésben kevéssé geopolitikai, mint inkább teológiai, spirituális jelentőséggel bírnak. Kereszténység délen? Kereszténység a periférián? „A mi helyünk ott van, ahol nincs semmiféle határ, a peremen, mert tudjuk, ott születnek az új dolgok, ahol más terek és más remények nyílnak: itt keletkezik az új valóság, itt történik a történelem” (Marta Margotti).

Az ember nem feltétlenül azért megy oda, hogy térítsen, hanem hogy megtérjen.

Jakarta érseke, Ignatius Suharyo Hardjoatmodja, aki büszke arra, hogy országában az iszlám közösséggel harmonikus kapcsolatban élnek a keresztények, 2019-ben bíborosi kalapot kapott. Mert ezen a vidéken, ezen a déli periférián szükség van az evangélium hangsúlyos jelenlétére. Az Egyház a világ szellemi, egzisztenciális és kulturális perifériáin ismét és mélyebben talál rá az evangélium Jézusára.

Indonézia fiatal ország. 1945-ben vált függetlenné Hollandiától, és csak a közelmúltban vált demokráciává. Emlékezetes maradt Abdurrahman Wahid neve, aki az ország negyedik elnökeként 2001-ben két év után mondott le a hivataláról. Wahid mélyen hívő muszlim volt, aki például összetett kapcsolatokat alakított ki Izraellel. Következetesen kiállt amellett, hogy a vallásoknak a békét kell szolgálniuk, és hogy az iszlám nem erőszakos vallás.

Óva intett attól, hogy a dzsihádot egyesek fegyveres beavatkozásként értelmezzék, mert meggyőződése volt, hogy az alapvetően hit átadására vonatkozik.

Egy ilyen háttér ismeretében gazdagabban bontakozik ki előttünk az a vallásközi találkozó, amelyre a jakartai Istiqlal mecsetben került sor, és amelynek keretében Nasaruddin Umar főimám fogadta Ferenc pápát.

Aki csak a friss híreket lapozta át a napokban, az is felfigyelhetett arra a közvetlen légkörre, amely a két vallási vezető között kibontakozott. Miután meglátogatták az úgynevezett Barátság Alagútját, amely a hatalmas mecsetet a csupán néhány méterre lévő Nagyboldogasszony-székesegyházzal köti össze, aláírták az Istiqlal 2024 közös nyilatkozatot, melyben elutasították a vallások közötti megosztottságot, és elköteleződtek a béke mellett. Az imám abbéli örömét is kifejezte, hogy a pápa fontosnak tartotta, hogy meglátogassa a világ legnagyobb iszlám többségű országát, és mindketten elutasították a vallások nevében elkövetett erőszakot.

A találkozó szokatlanul gazdag volt a fizikai érintésekben, gesztusokban. A Szentatya érkezésekor az imám segített a kerekesszékből való kiszállásban, majd pedig a kézfogás után az imám átkarolta a pápát, majd miután az megcsókolta az iszlám vezető kezét, az imám csókot adott a pápa fejére. Kivételesen közvetlen és személyes jelenet tanúja lehetett a világ.

E két vallási vezető bizonyságot tett arról, hogy a párbeszéd nem valami jóakaratú, ám üres frázis.

Nem is a hitbeli meggyőződésünk könnyed feladása, hiszen dialógusra csak az képes, akinek van szilárd identitása. A párbeszéd ott kezdődik, ahol megpróbálunk sokrétű viszonyt, a kapcsolatok rendszerét létrehozni a másikkal (vö. Andrea Riccardi). Mindez, a találkozás kockázatot jelent. Ki kell lépnem, oda kell lépnem a másikhoz. A peremen, a periférián szükségszerűen ez történik.

Ebben a pillanatban pedig egy szimbolikus nyilatkozat nagyon is sokat jelent. De legalább ennyit jelent a kétoldalú figyelem, a személyes bizalom kialakítása. Ferenc pápa és a kairói nagyimám, Ahmed et-Tajjeb abu dzabi-i találkozását 2019-ben ilyen személyes és sokrétű kapcsolatok szövete készítette elő, és a kibontakozó kölcsönös bizalom nem maradt folytatás nélkül.

A gesztusok, a tekintetek, vagyis a személyesség megnyilvánulásai legalább annyit jelentenek ebben a pillanatban, mint a jól előkészített diplomáciai események.

Az ország, Indonézia, a maga történetével és habitusával alkalmasnak mutatkozott arra, hogy ott a szimbolikus eseményre sor kerüljön. A két vezető, két ember, akiknek abban a pillanatban volt személyes megélésük, amelyet a gesztusok mélyen befolyásoltak és egyben ki is fejeztek, szóval ez a két ember nyitottnak és késznek mutatkozott új terek megnyitására a másikhoz való személyes kapcsolódásban is.

Az pedig már a jövőbe vetett bizalom asztalára tartozik, hogy ez a mostani nyilatkozat, amelyet ilyen bizalmas találkozás kísért, milyen utakat vág majd a kiengesztelődés és a vallások közös béketörekvései előtt emelkedő falakba.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír