Robbie Young: Az elvilágiasodás kora és ami azon túl van

Richard Dawkins, Christopher Hitchens, Daniel Dennett és Sam Harris neves amerikai tudósok tollából a közelmúltban Isten létét tagadó, a vallást a képzelet szüleményének kijelentő, sőt maró éllel a vallást méregnek nevező könyvek sora jelent meg az Egyesült Államokban. Nem csak a kritika által egyaránt dicsért és elmarasztalt tartalmuk miatt kell szót ejteni ezekről a könyvekről, hanem önmagában azért, mert ilyen témával jönnek. Az emberiség történetére tekintve feltehetjük a kérdést, hogy alakult ki ez a szemléletmód? Miért törekszik a nyugati kultúra arra, hogy száműzze Istent és a vallást a politikából, gazdaságból, oktatásból, tudományból, technikából, művészetekből, az élet szinte minden színteréről?

Kezdjük az időutazást a Kr. u. 130-ban, amikor egy ismeretlen szerző Diognétoszhoz írt levelében ezt írja a kor keresztényeiről: „A keresztényeket nem különbözteti meg a többi embertől sem a táj, sem a nyelv, sem az életmód. Nem laknak ugyanis külön városokban, nem beszélnek valami szokatlan nyelven, nincs semmi különcködő életmódjuk. … Ott laknak a görögök és barbárok városaiban, ahogyan kinek-kinek a sorsa megszabta. Öltözködésben, táplálkozásban a lakosság szokásaihoz alkalmazkodnak, de más szempontból egy csodálatos és mindenki számára hihetetlennek látszó életmódot folytatnak. Saját szülőhazájukban úgy élnek, mint jövevények; mindenben részt vesznek, mint polgárok; mindent eltűrnek, mint idegenek; minden idegen táj a hazájuk, és minden haza idegen föld nekik. … Egyszóval: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban.  A lélek jelen van a test minden tagjában, a keresztények is ott vannak a világ városaiban. A lélek ott lakozik a testben, de mégsem a testből való; a keresztények is itt vannak a világban, de ők sem e világból valók.”

A 8. század végére a keresztények társadalmi helyzete mélyreható változáson ment keresztül. Míg születésük hajnalán saját hazájukban is idegenek, „a világban, de nem a világból” valók voltak, amikor III. Leó pápa 800-ban Nagy Károlyt a Német-római Birodalom császárává koronázta a régi Szent Péter-bazilikában, egy keresztény birodalom keresztény uralkodójának alattvalóivá váltak.

Ez a nagyívű történet egyszerre lenyűgöző, összetett és bizonyos szempontból csodával határosnak nevezhető, ám nem könnyű felismerni azokat a logikus lépéseket, amelyeknek következményeként alakult így a történet. Talán jogos a kérdés, hogy ez egy természetes fejlődés eredménye?

Része-e az Egyház küldetésének, hogy egy látható birodalmat hozzon létre ezen a világon, saját területtel, törvényekkel és polgárokkal, akik kifejezetten ragaszkodnak az Egyház tanításaihoz és küldetéséhez?

Megpróbálhatunk elméleti választ adni erre a kérdésre, de tanulhatunk valamit abból is, ami a történelemben történt. Az Egyház ma is létezik, bár nincs keresztény birodalma vagy császára. Ami történt, nem volt elkerülhetetlen, de jó okunk van azt feltételezni, hogy valószínűleg megjósolható volt. Elég csekély volt az esély arra, hogy az Egyháznak sikerül első kísérletre megmaradni „a világban, de nem a világból”. (...)

A teljes írás – amelyben a szerző néhány fontos szempontra is rámutat, ami miatt nehéz lehetett és lehet megmaradni a keresztény szeretet iránti elkötelezettség útján, s ahol további kérdéseket vet fel e kihívással kapcsolatban – IDE kattintva érhető el.

Forrás: ujvarosonline.hu

Fotó: Wikimedia Commons (Rafaello: III. Leó pápa császárrá koronázza Nagy Károlyt; Vatikáni Múzeum)

Magyar Kurír