Tomáš Halík: A kereszténység betegség idején (I. rész)

Beteg a világunk. Nemcsak a koronavírus következtében kitört világjárványra gondolok, hanem civilizációnk általános állapotára is. A koronajárvány globális jelensége egyértelműen rámutat erre. Bibliai kifejezéssel élve: az idők egyik jelével állunk szemben.

E rendhagyó nagyböjt elején sokan úgy gondoltuk, hogy a járvány átmenetileg ugyanis felfüggeszti a dolgokat, megzavarja a bevett társadalmi folyamatok zajlását, de valahogyan majd túlleszünk az egészen, s hamarosan minden visszatérhet a régi kerékvágásba. De nem így lesz. És hiba is lenne, ha erre törekednénk.

E világméretű tapasztalat után a világ nem lesz többé ugyanolyan, mint korábban – és nyilvánvaló, hogy nem is szabad ugyanolyannak lennie.

Egészen természetes, hogy katasztrófa idején legelőször az életben maradáshoz szükséges anyagi dolgokkal foglalkozunk. Ám ennyi nem elég: „nemcsak kenyérrel él az ember”. Ideje megvizsgálnunk korábbi biztonságunk mai megrendülésének mélyebb összefüggéseit. A globalizáció elkerülhetetlen folyamata szemlátomást csúcspontjára jutott: ezen a ponton pedig megmutatkozik a globalizált világ sebezhetősége.

Az Egyház: tábori kórház

Milyen kihívások elé állítja a mostani helyzet a kereszténységet, az Egyházat (vagyis az egyik legfontosabb „globális játékost”) – és a teológiát?

Az Egyház most csak az lehet, aminek Ferenc pápa szeretné látni: „tábori kórház”. A tábori kórház képével a pápa azt akarja mondani, hogy

az Egyház nem különülhet el többé előkelően és kényelmesen a világtól, hanem át kell lépnie határait, és segítségére kell sietnie azoknak, akik testi, pszichés, szociális és lelki sebeket szenvedtek.

Ily módon azért is vezekelhet, hogy képviselői még a közelmúltban is sokak megsebződését elnézték, még a legvédtelenebbekét is. De próbáljuk továbbgondolni a képet, s próbáljuk még mélyebben kapcsolatba hozni az élettel.

Ha az Egyház valóban „tábori kórház”, mindenképpen egészségügyi, szociális és karitatív szolgáltatásokat kell nyújtania, ahogyan történetének kezdetétől fogva nyújtott is. Jó kórház módjára azonban további feladatokat is el kell látnia: diagnózist kell felállítania (fel kell ismernie az „idők jeleit”), megelőzésre kell törekednie (védekezésre kell felkészítenie azokat a társadalmakat, amelyeket megfertőzött a félelem, a gyűlölet és a nacionalizmus kártékony vírusa), s hozzá kell járulnia a felépüléshez (a megbocsátás révén fel kell oldania a múltban szerzett traumákat).

Az üres templomok: felkiáltójelek

Tavaly húsvét előtt lángba borult a párizsi Notre Dame székesegyház. Idén nagyböjtben számos földrészen százezerszám maradnak üresek a templomok (zsinagógákkal és mecsetekkel együtt), nem folyik bennük liturgia. Papi és teológusi minőségemben elgondolkodom az üres és bezárt templomokon. Úgy vélem, az üres templomokkal jelet ad nekünk Isten, s felszólítást is intéz hozzánk.

Ahhoz, hogy megértsük, mit mond Isten világunk eseményein keresztül, a szellemek megkülönböztetésének művészetére van szükségünk, ehhez pedig az szükséges, hogy kontemplatív távolságot tudjunk venni felfokozott érzelmeinktől és előítéleteinktől, mindattól, ami félelmeinkből és vágyainkból fakad. Katasztrófák idején felébrednek „a rosszindulatú, bosszúszomjas Isten alvó ügynökei”; félelmet keltenek az emberekben, s azon vannak, hogy vallási tökét kovácsoljanak a kialakult helyzetből. Szemléletmódjuk évszázadok óta hajtja a vizet az ateizmus malmára.

Katasztrófák idején én nem olyan Istent keresek, aki dühös rendező gyanánt húzódik meg világunk színpada mögött.

Istent ilyenkor olyan erőforrásnak látom, aki azokban fejti ki hatását, akik a nehéz helyzetben szolidáris és önfeláldozó szeretetről tesznek tanúbizonyságot – azokban is, akik nem vallási megfontolásból tesznek jót másokkal. Isten ugyanis alázatos és tapintatos szeretet.

Ugyanakkor nem tudok szabadulni attól a kérdéstől, hogy az üres és bezárt templomok ideje nem mutat-e előre figyelmeztető jel gyanánt a viszonylag közeli jövőre: könnyen lehet, hogy a világ nagy részén néhány év múlva pontosan ez a látvány fogad majd minket. Nem figyelmeztettek-e már kellőképpen az olyan országokban zajló folyamatok, ahol fokozatosan kiürültek és bezártak a templomok, a kolostorok és a papi szemináriumok? Miért követtük el azt a hibát, hogy ezekért a folyamatokért csak külső tényezőket tettünk felelőssé („a szekularizáció szökőárját”), és nem vettük tudomásul, hogy véget ér a kereszténység történetének egy konkrét fejezete, s ezért elkerülhetetlen, hogy felkészüljünk a következőre?

Lehet, hogy az üres templomok ideje szimbolikus erővel arra figyelmeztet, milyen jövő vár az Egyházra és az egyházakra, ha nem tesznek erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a kereszténység egészen más formáját mutassák fel a világ számára. Túlságosan nagymértékben foglalkoztatott minket az, hogy meg kell térnie a „világnak” (mindig csak a többieknek), és a saját „megtérésünknek” már nem szenteltünk figyelmet – mert nemcsak az a fontos, hogy „jobbak” legyünk, hanem az is, hogy megkövesedett kereszténységünket hátrahagyva egyre inkább valódi keresztények próbáljunk lenni. […]

Megújulásra szólító felhívás

A szentmisék és az egyházi élet mostani „böjti” időszakában talán pozitív értelmet is találhatunk: talán felfedezhetjük, hogy alkalmat kínál az elcsendesedésre, arra, hogy alaposan elgondolkodjunk Istenről és Istennel együtt gondoljuk át a dolgainkat. Meggyőződésem szerint eljött az ideje, hogy átgondoljuk, miként folytathatjuk az Egyház megújulását, amelyet Ferenc pápa oly fontosnak tart:

nem szabad visszatérnünk egy olyan világba, amely már nem létezik, de a struktúrák pusztán külsődleges megreformálásába sem szabad helyeznünk bizalmunkat, hanem az evangélium belső középpontja felé kell fordulnunk, a „mélyre kell eveznünk”.

Tényleg azt hittük, hogy az európai paphiányt meg tudjuk oldani a látszólag kimeríthetetlen lengyel, ázsiai és afrikai raktárakból importált „pótalkatrészekkel”, s ily módon biztosíthatjuk az Egyház életének zavartalan folyását? Kétségkívül komolyan kell vennünk az Amazonas-szinódus kezdeményezéseit, ugyanakkor nagyobb teret kell nyitnunk a laikusok egyházi szolgálatának; ne feledjük, hogy az Egyház számos területen évszázadokig életben maradt papok nélkül.

Ez a „rendkívüli állapot” talán csak arra hívja fel a figyelmet, hogy az Egyház új formájára van szükségünk, bár olyanra, amelynek már voltak előzményei a történelemben. Meggyőződésem, hogy keresztény közösségeinknek, plébániáinknak, kollégiumainknak, egyházi mozgalmainknak és szerzetesi közösségeinknek közelebb kell kerülniük ahhoz az eszményhez, amelyből kialakultak az európai egyetemek: tanítványok és tanárok közösségévé kell válniuk, a bölcsesség iskoláivá, ahol élénk viták és elmélyült szemlélődés révén keresik az igazságot. A lelkiség és a párbeszéd ilyen szigetei gyógyító erő forrásává válhatnak a beteg világ számára.

Egy nappal pápává választása előtt Bergoglio bíboros a Jelenések könyvének egyik versét idézte: „Krisztus az ajtónál áll és kopogtat”. A bíboros hozzáfűzte:

„ma azonban Krisztus belülről kopogtat az Egyház ajtaján, és ki akar menni”. Talán éppen most lépett ki az ajtón.

Az írás második részét holnap publikáljuk.

Fordította: Görföl Tibor

Fotó: Merényi Zita (archív)

Magyar Kurír