Ferenc pápa a bahreini vallásközi találkozón: Legyünk közösen az együttélés prófétái

Az alábbiakban közzétesszük a Szentatya zárórendezvényen mondott beszédét.

Felség, Királyi Fenségek, kedves Testvérem, Dr. et-Tajjeb, az Al-Azhar főimámja,
kedves Bartholomaiosz testvér, ökumenikus pátriárka, tisztelt vallási és polgári vezetők!
Hölgyeim és Uraim!

Szívélyesen üdvözlöm Önöket, hálás vagyok a fogadtatásért és azért, hogy megvalósult a párbeszédnek ez a fóruma, amelyet Őfelsége, a bahreini király védnöksége alatt rendeztek meg. Ez az ország a nevét a vizeiről kapta: a Bahrein szó ugyanis két tengerre utal. Gondoljunk a tenger vizére, amely kapcsolatba hozza a szárazföldeket, érintkezésbe hozza a nemzeteket, összekötve távoli népeket. „Amit a föld szétválaszt, azt a tenger egyesíti” – tartja egy ősi mondás. És bolygónk, a Föld a magasból tekintve egy hatalmas kék tengernek látszik, amely különböző partokat köt össze. Mintha arra emlékeztetne mindet az égből, hogy

egyetlen család vagyunk: nem szigetek, hanem egy nagy szigetvilág. A Magasságos ilyennek akar minket,

és ez az ország, amely egy több mint harminc szigetből álló szigetcsoport, jól tudja jelképezni ezt a vágyat.

Mégis olyan időket élünk, amikor az emberiség – amely soha nem volt még ennyire összekapcsolódva – sokkal inkább megosztott, mint egységes. A Bahrein név segíthet, hogy még tovább gondolkodjunk: a két tenger, amelyről beszél, a víz alatti források édesvizére és az öböl (Perzsa-öböl) sós vizére utal. Hasonlóképpen ma két ellentétes ízű tenger vesz körül minket: az egyik oldalon a közös együttélés nyugodt és szelíd tengere, a másik oldalon a közömbösség keserű, összecsapások sújtotta, háborús szelek által felkavart tengere a maga egyre viharosabban pusztító hullámaival, amelyek mindenkit magukkal sodorhatnak. És sajnos a Kelet és a Nyugat egyre inkább két egymással szemben álló tengerre hasonlít. Mi azonban azért vagyunk itt együtt, mert ugyanazon a tengeren akarunk hajózni, a találkozás útját választva, nem pedig az összecsapásét; a párbeszéd útját, amelyet ez a fórum kijelöl: „Kelet és Nyugat az emberi együttélésért”.

Két szörnyű világháború után, egy hidegháború után, amelyet évtizedeken át lélegzetvisszafojtva élt meg a világ, a földgolyó minden részét sújtó számos szörnyű konfliktus idején, vádaskodó, fenyegető, ítélkező hangok közepette még mindig egy törékeny egyensúly peremén állunk, és nem akarunk a mélybe süllyedni. Megdöbbentő a paradoxon, hogy miközben a világ népességének nagy részét ugyanazok a nehézségek egyesítik, súlyos élelmezési, ökológiai, a világjárványok okozta válság, valamint az egyre botrányosabb, az egész bolygóra kiterjedő igazságtalanság sújtja, addig néhány hatalommal bíró ember kitartó harcot folytat a saját részérdekeiért, újra életre keltve egy elavult nyelvezetet, újraírva a befolyási övezeteket és az egymással szemben álló blokkokat. Mintha egy drámai módon infantilis forgatókönyvnek lennénk tanúi: ahelyett, hogy együtt gondoznánk az emberiség kertjét, a tűzzel, rakétákkal és bombákkal játszanak, olyan fegyverekkel, melyek könnyeket fakasztanak és halált hoznak, hamuval és gyűlölettel borítják be közös otthonunkat.

Ezek a keserű következményei annak, ha az emberek továbbra is a szembenállást hangsúlyozzák anélkül, hogy újra rátalálnának egymás megértésére; ha kitartanak amellett, hogy erőszakosan ráerőltessék másokra saját modelljeiket, despotikus, imperialista, nacionalista és populista látásmódjukat; ha nem törődnek a másik kultúrájával; ha nem hallgatják meg a hétköznapi emberek kiáltását és a szegények hangját; ha nem hagynak fel azzal a merev megkülönböztetéssel, hogy ki a jó és ki a rossz; ha nem tesznek erőfeszítéseket egymás megértésére és az együttműködésre mindenki java érdekében. Ezek a döntések állnak előttünk. Mert egy globalizált világban csak akkor haladunk előre, ha együtt evezünk, ha pedig egyedül hajózunk, elsodródunk.

A konfliktusok viharos tengerében szem előtt tartjuk a Dokumentumot az emberi testvériségről a világbéke és a békés együttélés érdekében, amely a Kelet és a Nyugat gyümölcsöző találkozására hív, ami segít a betegségeik gyógyításában. Itt vagyunk, mi, akik hiszünk Istenben és a testvéreinkben, hogy elutasítsuk a „másokat elszigetelő gondolkodást”, a valóságnak azt a látásmódját, amely figyelmen kívül hagyja az emberiség egyetlen tengerét, hogy csak a saját áramlataira összpontosítson. Azt kívánjuk, hogy szűnjenek meg a Kelet és a Nyugat közti viták, mindenki java érdekében, anélkül, hogy ez elvonná a figyelmünket egy másik, folyamatosan és drámai módon növekvő megosztottságról, amely a világ északi és déli része között áll fenn.

A felmerülő konfliktusok mellett nem szabad szem elől téveszteni az emberiség rejtett tragédiáit,

mint például az egyenlőtlenség katasztrófáját, amelynek következtében az emberek többsége a földön példátlan igazságtalanságot él meg, megtapasztalja az éhezés szégyenletes sebét és az éghajlatváltozás csapását, amely a közös otthonunkról való gondoskodás hiányának jele.

A vallási vezetők, akik ezekben a napokban ezekről a kérdésekről beszélgetnek, nem mulaszthatják el, hogy elkötelezzék magukat és jó példát mutassanak. Különleges szerepünk van, és ez a fórum újabb lehetőséget kínál nekünk ebben az értelemben. Feladatunk, hogy bátorítsuk és segítsük az emberiséget – amely épp annyira kölcsönösen függ egymástól, mint amennyire nem kapcsolódik egymáshoz –, hogy együtt hajózzon a tengeren. Ezért szeretnék három kihívást felvázolni, amelyek az emberi testvériségről szóló dokumentumban és a Bahreini Királyság nyilatkozatában felmerülnek, és amelyekről az elmúlt napokban elgondolkodtunk. Az imára, a nevelésre és a cselekvésre vonatkoznak.

Mindenekelőtt az ima, amely megérinti az emberi szívet. Valójában az általunk elszenvedett drámák és megtapasztalt veszélyes szakadások, „az egyensúlyzavarok, melyektől a mai világ szenved, azzal az alapvetőbb egyensúlyzavarral függenek össze, mely az ember szívében gyökerezik” (Gaudium et spes 10). Ott van a gyökere. És így

a legnagyobb veszély nem a dolgokban, az anyagi valóságban, a szervezetekben van, hanem az embernek abban a hajlamában, hogy bezárkózzon saját egójának, saját csoportjának, saját kicsinyes érdekeinek világába.

Ez nem a mi korunk hibája, már azóta létezik, amióta ember az ember, és Isten segítségével orvosolható (vö. Fratelli tutti enciklika, 166). Ezért van az, hogy az ima, a szívünk megnyitása a Magasságos előtt, alapvető fontosságú ahhoz, hogy megtisztuljunk az önzéstől, a bezárkózástól, az öntörvényűségtől, a hamisságtól és az igazságtalanságtól.

Aki imádkozik, az megkapja a békét a szívében, és nem tehet mást, mint hogy tanúja és hírvivője lesz ennek a békének;

és arra hívja – elsősorban példamutatásával – a hozzá hasonló embertársait, hogy ne váljanak egy olyan pogányság túszaivá, amely az embert arra redukálja, amit elad, megvesz vagy amivel szórakoztatja magát, hanem fedezzék fel újra azt a végtelen méltóságot, amelyet mindenki magában hordoz. A vallásos ember, a béke embere az, aki – miközben a földön a többiekkel együtt jár az úton – kedvesen és tisztelettel arra hívja őket, hogy tekintetüket az égre emeljék. Minden ember fáradozását és megpróbáltatását az imájában hordozza, mint a Magasságoshoz felszálló tömjént (vö. Zsolt 141,2).

Ehhez azonban elengedhetetlen egy előfeltétel: a vallásszabadság. A Bahreini Királyság nyilatkozata kifejti, hogy „Isten a szabad döntés isteni ajándéka felé irányított bennünket” és ezért „a vallási kényszerítés semmilyen formája nem vezetheti el az embert az Istennel való jelentőségteljes kapcsolathoz”. Mindenfajta kényszerítés méltatlan tehát a Mindenhatóhoz, mivel ő nem rabszolgáknak, hanem szabad teremtményeknek adta át a világot, akiket teljes mértékben tisztel. Törekedjünk tehát arra, hogy a teremtmények szabadsága tükrözze a Teremtő magasabb rendű szabadságát, hogy mindig és mindenhol védelmezzék és tiszteljék az imádság helyeit, és az imádságot mindig segítsék, soha ne akadályozzák. De nem elég engedélyeket adni és elismerni az istentisztelet szabadságát, hanem el kell érni a valódi vallásszabadságot. És nemcsak minden társadalom, hanem minden hitvallás is ezt hivatott megvalósítani. Arra kapott meghívást, hogy feltegye magának a kérdést, hogy vajon kívülről kényszeríti vagy belülről szabadítja fel Isten teremtményeit; vajon segíti-e az embert abban, hogy elutasítsa a merevséget, a bezárkózást és az erőszakot; növeli-e a hívőkben az igazi szabadságot, ami nem az, hogy azt tesszük, amit akarunk, amihez kedvünk van, hanem hogy készen állunk betölteni azt a jót, amire teremtve lettünk.

Az ima kihívása a szív dolga, a második kihívás, a nevelés pedig lényegében az emberi elmére vonatkozik. A Bahreini Királyság nyilatkozata kimondja, hogy „a tudatlanság a béke ellensége”. Igaz, hogy ahol hiányoznak az oktatási lehetőségek, ott növekszik a szélsőségesség és gyökeret ereszt a fundamentalizmus. És míg a tudatlanság a béke ellensége, addig az oktatás a fejlődés barátja, amennyiben olyan nevelés, amely valóban méltó az emberhez, aki egy dinamikus és kapcsolatokban élő lény – tehát nem merev és monolitikus oktatás, hanem nyitott a kihívásokra és érzékeny a kulturális változásokra; nem öntörvényű és elszigetelő, hanem figyelmes mások történelme és kultúrája iránt; nem statikus, hanem érdeklődő, hogy magába fogadhassa a különböző és lényeges aspektusait az egyetlen emberiségnek, amelyhez tartozunk. Ez lehetővé teszi azt is, hogy a problémák középpontjába hatoljunk anélkül, hogy azt feltételeznénk, hogy rendelkezünk a megoldással, vagy hogy az összetett problémákat egyszerű módon meg tudjuk oldani – hanem oly módon, hogy készek vagyunk anélkül megélni a válságot, hogy engednénk a konfliktus logikájának. A konfliktus logikája mindig a pusztuláshoz vezet. A válság segít gondolkodni és érettebbé válni. Az emberi elméhez méltatlan dolog ugyanis azt hinni, hogy az erőszak indokai felülkerekednek az ész erején; a múlt módszereit használni a jelen kérdéseire; a technológia és a haszonszerzés sémáit alkalmazni az emberi történelemre és kultúrára.

El kell gondolkodni, válságba kell kerülni, és türelemmel, tisztelettel, a meghallgatás szellemében párbeszédet kell folytatni; meg kell ismerni mások történelmét és kultúráját. Így fejlődik az emberi elme, táplálva egymás kölcsönös megértését.

Mert nem elég azt mondani, hogy toleránsak vagyunk, valóban teret kell adnunk a másiknak, jogokat és lehetőségeket kell biztosítanunk számára. Ez egy olyan gondolkodásmód, amely a neveléssel kezdődik, és amelyet a vallásoknak támogatniuk kell.

Konkrétan három sürgős nevelési kérdést szeretnék kiemelni. Először is a nők elismerését a közszférában: „az oktatásban, a munkában, a társadalmi és politikai jogok gyakorlásában” (vö. Dokumentum az emberi testvériségről). Ezen a téren, akárcsak más területeken, a nevelés az emancipáció útja, hogy felszabaduljunk a történelmi és társadalmi örökségek alól, amelyek ellentétesek a testvéri szolidaritás szellemével, amelynek jellemeznie kell azokat, akik imádják Istent és szeretik felebarátjukat.

Másodszor „a gyermekek alapvető jogainak védelmét” (ibid.), hogy tanítsák őket, gondoskodjanak róluk, mellettük álljanak növekedésük idején, ne éhezve és az erőszak szorításában kelljen élniük. Neveljük őket, és neveljük magunkat arra, hogy a válságokat, a problémákat, a háborúkat a gyermekek szemével nézzük: ez nem naiv jóság, hanem messzire tekintő bölcsesség, mert csak rájuk gondolva érhető el, hogy a fejlődés ne a profitban, hanem az ártatlanságban tükröződjön vissza, és hozzájáruljon egy emberi léptékű jövő építéséhez.

A nevelés, amely a családi berkekben kezdődik, a közösség, a falu vagy a város keretein belül folytatódik. Ezért hangsúlyoznám harmadszor az állampolgárságra, az együttélésre, a tiszteletre és a törvényességre való nevelést. És különösen hangsúlyozom az „állampolgárság fogalmának” fontosságát, amely „a jogok és kötelességek egyenlőségén alapul”. Elkötelezetten kell munkálkodnunk ezért, hogy „társadalmainkban megszilárdítsuk a teljes jogú állampolgárság fogalmát, és viszautasítsuk a kisebbségek kifejezés diszkriminatív használatát, amely az elszigeteltség és a kisebbrendűségi érzés csíráját hordozza magában; az ellenségeskedésnek és viszálykodásnak készít helyet, és egyes állampolgárokat diszkriminálva megvonja tőlük az elért vívmányokat, vallási és polgári jogokat” (ibid.).

Eljutottunk a három kihívás közül az utolsóhoz, amely a cselekvésre, mondhatnánk, az emberi erőkre vonatkozik. A Bahreini Királyság nyilatkozata szerint „aki gyűlöletet, erőszakot és viszályt hirdet, az meggyalázza Isten nevét”. Aki vallásos, elutasítja ezt, anélkül, hogy kifogásokat keresne. Határozottan nemet mond a háború blaszfémiájára és az erőszak használatára. És ezt a „nem”-et következetesen átülteti a gyakorlatba. Mert nem elég azt mondani, hogy egy vallás békés, el kell ítélni és el kell szigetelni az erőszakos embereket, akik visszaélnek a vallás nevével. Nem elég elhatárolódni az intoleranciától és a szélsőségességtől, hanem azzal ellentétesen kell cselekedni. „Ezért meg kell szüntetni a terrorista mozgalmak pénzzel, fegyverekkel, tervekkel, igazolásokkal, médiában való megjelenéssel való támogatását, és mindezt nemzetközi bűncselekményeknek kell tekinteni, amelyek veszélyeztetik a globális biztonságot és békét. Ezt a terrorizmust minden formájában és megnyilvánulásában el kell ítélni” (Dokumentum az emberi testvériségről). Az ideológiai terrorizmust is.

A vallásos ember, a béke embere ellenzi a fegyverkezési versenyt, a háborús üzelmeket, a halállal való kereskedést is. Nem a „valaki elleni szövetségeket” támogatja, hanem a mindenkivel való találkozás útjait: anélkül, hogy engedne a relativizmusnak vagy bármilyen szinkretizmusnak, egyetlen utat követ, a testvériség, a párbeszéd és a béke útját. Ezek az ő „igen”-jei. Kövessük ezt az utat, kedves barátaim: tágítsuk ki szívünket testvérünk felé, haladjunk előre a kölcsönös megismerés útján. Fogjuk szorosabbra a köztük lévő kötelékeket, kétszínűség és félelem nélkül, a Teremtő nevében, aki testvéreink védelmezőiként helyezett minket együtt a világba. És míg különböző befolyásos emberek érdekekről, pénzről és hatalmi stratégiákról tárgyalnak egymással, addig mi mutassuk meg, hogy lehetséges a találkozásnak egy másik módja is. Lehetséges és szükséges, mert az erő, a fegyverek és a pénz soha nem béke színével színezi ki a jövőt.

Találkozzunk hát egymással az ember java érdekében és annak nevében, aki szereti az embert, akinek a neve Béke.

Mozdítsunk elő konkrét kezdeményezéseket, hogy a nagy vallások útja egyre hatékonyabb és kitartóbb legyen, a béke lelkiismerete legyen a világ számára! És itt intézem szívből jövő felhívásomat mindenkihez, hogy vessenek véget az ukrajnai háborúnak, és kezdjenek komoly béketárgyalásokba.

A Teremtő cselekvésre hív bennünket, különösen azokért teremtményeiért – akik túl sokan vannak –, akik még mindig nem kapnak elég helyet a hatalmasok terveiben: a szegényekért, a születendő gyermekekért, az idősekért, a betegekért, a migránsokért... Ha mi, akik hiszünk az irgalmasság Istenében, nem hallgatjuk meg a nyomorultakat és nem adunk hangot a hangtalanoknak, akkor ki teszi ezt meg? Álljunk az ő oldalukra, dolgozzunk azon, hogy a megsebzett és megpróbáltatások által sújtott emberek segítségére siessünk! Ha így teszünk, a világra vonjuk a Magasságos áldását. Ő világosítsa meg lépteinket, és egyesítse szíveinket, elméinket és erőinket (vö. Mk 12,30), hogy az Isten imádata párosuljon a felebarát iránti konkrét és testvéri szeretettel: hogy legyünk közösen az együttélés prófétái, az egység kézművesei, a béke építői. Köszönöm.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír