Ferenc pápa a kongói papokhoz és szerzetesekhez: Jézus jelenlétének jelei vagytok!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves paptestvérek, diakónusok és papnövendékek,
kedves megszentelt férfiak és nők, jó estét és boldog ünnepet kívánok!

Örülök, hogy éppen ma, az Úr bemutatásának ünnepén lehetek veletek, amikor különleges módon imádkozunk a megszentelt életért. Simeonhoz hasonlóan mindannyian várjuk az Úr világosságát, hogy megvilágítsa életünk sötétségét, és még inkább vágyunk arra, hogy átéljük ugyanazt az élményt, amelyben neki volt része a jeruzsálemi templomban: hogy karjainkban tarthassuk Jézust. A karjainkban tartani, hogy a szemünk előtt és a szívünk felett legyen.

Így, ha Jézust helyezzük a középpontba, megváltozik az életszemléletünk, és a fáradozások és gürcölések közepette is úgy érezzük, hogy az ő fénye elborít bennünket, az ő Lelke vigasztal, az ő igéje bátorít, az ő szeretete megtart bennünket.

Mindezt Ambongo bíboros üdvözlő szavaira gondolva mondom, akinek köszönetet mondok. Arról beszélt, hogy „hatalmas kihívásokkal” kell szembenézni a papi és szerzetesi elkötelezettség megélése során a „nehéz és gyakran veszélyes körülmények” között, ezen a sok szenvedéssel teli földön. Ugyanakkor, mint emlékeztetett, az evangélium szolgálatában is sok örömöt találtok, és sok papi és szerzetesi hivatás születik. Isten kegyelmének bősége mutatkozik meg, mely éppen a gyengeségben működik (vö. 2Kor 12,9), és amely képessé tesz benneteket arra, hogy a világi hívőkkel együtt reményt ébresszetek népetek gyakran fájdalmas helyzeteiben.

A bizonyosság, mely a nehézségek között is elkísér bennünket, Isten hűségéből fakad. Izajás próféta által azt mondja: „Igen, utat készítek a sivatagban, és a pusztában folyókat” (Iz 43,19). Arra gondoltam, hogy Izajásnak ezekből a szavaiból kiindulva mondok nektek néhány gondolatot:

Isten utakat nyit a pusztáinkban, és mi, felszentelt és megszentelt személyek arra kaptunk meghívást, hogy ennek az ígéretnek a jelei legyünk, és megvalósítsuk azt Isten szent népének történelmében.

De konkrétan mire kaptunk meghívást? Hogy Isten szeretetének tanúiként szolgáljuk az embereket. Izajás segít megérteni, hogyan.

A próféta száján keresztül az Úr egy drámai időszakban fordul népéhez: amikor az izraelitákat Babilonba deportálták és rabszolgasorba taszították. A könyörületességtől megindulva Isten vigasztalni akarja őket. Izajás könyvének ezt a részét ugyanis a „vigasztalás könyvének” nevezik, mert az Úr a reménység szavait és a szabadulás ígéretét intézi népéhez. Először is felidézi a szeretet kötelékét, mely őt népéhez köti: „Ne félj, mert megváltottalak! Neveden szólítottalak, az enyém vagy. Ha átkelsz a vizeken, én veled vagyok, és ha a folyókon, azok nem borítanak el; ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg téged” (Iz 43,1–2). Így az Úr a könyörületesség Isteneként nyilatkozik meg, és biztosít bennünket arról, hogy sosem hagy magunkra, hogy mindig mellettünk lesz, menedékként és erőként a nehézségekben. Isten együttérző és könyörületes! Isten három neve, három tulajdonsága: az irgalom, az együttérzés és a gyengédség. Ezek mind hozzátartoznak Isten közelségéhez: ő közeli, könyörületes és gyengéd Isten!

Kedves papok, diakónusok, megszentelt férfiak és nők, papnövendékek:

az Úr rajtatok keresztül ma is fel akarja kenni népét a vigasztalás és a reménység olajával.

És ti arra kaptatok meghívást, hogy visszhangozzátok Istennek ezt az ígéretét, hogy emlékeztessetek arra, hogy ő alkotott minket és mi hozzá tartozunk, hogy bátorítsátok a közösség útját, és kísérjétek az embereket a hitben afelé, aki már mellettünk jár. Isten nem engedi, hogy a víz elborítson bennünket, sem azt, hogy a tűz megégessen. Legyünk ennek az örömhírnek a hordozói a szenvedő emberek között. Ezt jelenti a nép szolgáinak lenni: olyan papnak, szerzetesnek, misszionáriusnak lenni, aki megtapasztalta a Jézussal való felszabadító találkozás örömét, és ezt másoknak is felkínálja. Ne feledjük: a papság és a megszentelt élet kiszárad, ha úgy éljük meg, hogy az emberek szolgálnak minket, ahelyett, hogy mi szolgálnánk őket. Nem pénzkeresés vagy társadalmi pozíció megszerzése a cél, de még csak nem is a származási család helyzetének segítése, hanem az a küldetés a fontos, hogy Krisztus jelenlétének jelei legyünk, az ő feltétel nélküli szeretetének, a megbocsátásnak, amellyel ki akar bennünket engesztelni, az együttérzésnek, amellyel a szegényekről akar gondoskodni. Arra kaptunk meghívást, hogy felajánljuk életünket testvéreinkért és nővéreinkért, hogy elvigyük nekik Jézust, az egyetlent, aki meggyógyítja a szív sebeit.

Ahhoz, hogy hivatásunkat így éljük, mindig vannak megküzdendő kihívások és legyőzendő kísértések. Röviden a következő háromra szeretnék kitérni: lelki középszerűség, világias kényelem, felszínesség.

Először is, győzd le a lelki középszerűséget! Hogyan? Az Úr bemutatása, amelyet a keresztény Keleten a „találkozás ünnepének” neveznek, emlékeztet bennünket életünk prioritására: az Úrral való találkozásra, különösen a személyes imádságban, mert a vele való kapcsolat az alapja munkálkodásunknak.

Ne felejtsük el, hogy mindennek a titka az imádság, mert a szolgálat és az apostolkodás elsősorban nem a mi munkánk, és nem kizárólag emberi eszközökön múlik.

Azt fogjátok mondani nekem: igen, ez igaz, de a kötelezettségek, a lelkipásztori feladatok, az apostoli munka teendői, a fáradtság és így tovább azzal a veszéllyel járnak, hogy nem marad elég időnk és energiánk az imádságra. Ezért szeretnék adni néhány tanácsot: mindenekelőtt maradjunk hűek az imádság bizonyos liturgikus ritmusaihoz, melyek a napot részekre osztják, a misétől a zsolozsmáig. A mindennapi eucharisztia a papi és szerzetesi élet dobogó szíve. Az imaórák liturgiája lehetővé teszi számunkra, hogy az Egyházzal együtt és rendszeresen imádkozzunk: sose hanyagoljuk el! És ne mellőzzük a gyónást sem: mindig szükségünk van a megbocsátásra, hogy mi is irgalmat közvetíthessünk. Még egy tanács: mint tudjuk, nem szorítkozhatunk az imák rituális elmondására, hanem mindennap elegendő időt kell szánnunk a személyes imádságra, hogy szívvel-lélekkel együtt lehessünk az Úrral: egy hosszabb szentségimádás, elmélkedés Isten igéjéről, a rózsafüzér; egy bensőséges találkozás azzal, akit mindennél jobban szeretünk. Továbbá, amikor benne vagyunk a munkában, a Jézus-imához is folyamodhatunk, vagy a röpimákhoz – a röpimák nagy kincset jelentenek –, és ismételgethetünk az Úrnak dicsérő, hálaadó, kérő mondatokat, bárhol is vagyunk. Az ima decentralizál bennünket, megnyit Isten előtt, talpra állít, mert az ő kezébe helyez bennünket. Teret nyit bennünk Isten közelségének megtapasztalására, hogy igéje közeli és jól ismert legyen számunkra, és rajtunk keresztül azok számára is, akikkel találkozunk. Imádság nélkül nem jutunk messzire! Végül, hogy legyőzzük a lelki középszerűséget, fáradhatatlanul hívjuk segítségül a Szűzanyát – ő a mi Anyánk! –, és tanuljuk el tőle Jézus szemlélését és követését.

A második kihívás az, hogy legyőzzük a világias kényelem kísértését, a kényelmes életet, amelyben többé-kevésbé mindent elrendezünk, de tunyák vagyunk, a saját kényelmünket keressük, és lelkesedés nélkül vonszoljuk magunkat. Csakhogy így elveszítjük a küldetés lényegét, mely abban áll, hogy elhagyjuk egónk területeit, hogy testvéreinkhez lépjünk, és Isten nevében gyakoroljuk a közelség művészetét. A világiassághoz egy nagy kockázat is kapcsolódik, különösen a szegénység és a szenvedés összefüggésében: hogy szerepünket saját szükségleteink és kényelmi vágyaink kielégítésére használjuk. Szomorú, nagyon szomorú, amikor magunkba fordulunk, és a lélek rideg bürokratáivá válunk. Amikor az evangélium szolgálata helyett a pénzügyek kezelésével és saját magunk számára jövedelmező üzleti tevékenységgel foglalkozunk. Testvéreim és nővéreim, botrányos, amikor ez egy pap vagy egy szerzetes életében történik, akiknek ezzel szemben a józanság és a belső szabadság példaképeinek kellene lenniük. Milyen szép viszont, ha tiszták a szándékaink, nem kötünk kompromisszumot a pénzzel, s örömmel vállaljuk az evangéliumi szegénységet és a szegények mellett dolgozunk! És milyen szép tündöklően megélni a cölibátust az Isten országa iránti teljes rendelkezésre állás jeleként! S ne az történjen, hogy azokat a bűnös szokásokat követjük, amelyeket másokban és a társadalomban kiirtani szeretnénk! Kérlek benneteket, óvakodjunk a világias kényelemtől!

Végül a harmadik kihívás: győzzük le a felszínesség kísértését!

Ha Isten népe arra vár, hogy az Úr igéje elérje és vigasztalja, akkor olyan papokra és szerzetesekre van szükség, akik felkészültek, képzettek és szenvedélyesen szeretik az evangéliumot.

Ajándékot kaptunk a kezünkbe, és elbizakodottság lenne azt hinni, hogy anélkül is meg tudjuk élni a küldetést, melyre Isten meghívott bennünket, hogy nap mint nap dolgoznánk magunkon, hogy megfelelően képeznénk magunkat, mind a lelki életben, mind a teológiában. Az embereknek nem szakrális hivatalnokokra vagy a néptől elszakadt diplomásokra van szükségük! Kötelességünk a keresztény misztérium szívébe hatolni, alaposan megismerni a keresztény tanítást, tanulmányozni Isten igéjét és elmélkedni rajta; ugyanakkor nyitottaknak kell maradnunk korunk aggodalmaira, egyre bonyolultabb kérdéseire, hogy megértsük az emberek életét és szükségleteit, hogy tudjuk, hogyan kell kézen fogni és kísérni őket. Ezért a papság képzése nem egy szabadon választható lehetőség. Azt mondom a papnövendékeknek, de mindenkire érvényes: a képzés állandó feladatunk, egész életünkön át folytatnunk kell! Folyamatos képzésnek hívják: állandóan, egész életünk folyamán!

Ezekkel a kihívásokkal, melyekről beszéltem, szembe kell néznünk, ha Isten szeretetének tanúiként akarjuk szolgálni az embereket, mert a szolgálat csak akkor hatékony, ha a tanúságtételen keresztül zajlik. Ne feledkezzünk meg erről a szóról: tanúságtétel. Miután ugyanis vigasztaló szavakat mondott az Úr, Izajáson keresztül ezt mondja: „Ki hirdeti ezt közülük, és a régebbi dolgokat ki tudatja velünk? Ti vagytok az én tanúim” (Iz 43,9.10). Tanúk.

Ahhoz, hogy jó papok, diakónusok, szerzetesek legyünk, nem elég a szó és a szándék: az életnek, saját életünknek kell mindenekelőtt beszélnie!

Kedves testvéreim, amikor rátok nézek, hálát adok Istennek, mert Jézus jelenlétének jelei vagytok, aki végigmegy ennek az országnak az utcáin, és megérinti az emberek életét, testük sebeit. De mindig szükség van olyan fiatalokra, akik igent mondanak az Úrnak, szükség van több papra és szerzetesre, olyanokra, akik hagyják, hogy az ő szépsége ragyogjon át az életükön.

Tanúságtételeitekben arra emlékeztettetek, hogy milyen nehéz a missziót megélni egy olyan országban, amely igen gazdag természeti szépségekben és erőforrásokban, de amelyet a kizsákmányolás, a korrupció, az erőszak és az igazságtalanság megsebzett. De beszéltetek az irgalmas szamaritánus példázatáról is: Jézus az, aki végigmegy az útjainkon, és – különösen Egyháza révén – megáll, és ellátja az elnyomott emberek sebeit. Szeretteim,

a szolgálat, amelyre meghívást kaptatok, pontosan ez: közelséget és vigaszt nyújtani, mint mindig világító fényt a nagy sötétség közepette. Tanuljunk az Úrtól, aki mindig közel van!

És hogy mindenkinek a testvérei legyetek, legyetek elsősorban egymás számára azok: a testvériség tanúi, akik sosem háborúznak; a béke tanúi, akik megtanulnak felülemelkedni a kultúrák és az etnikai származás sajátosságain is, mert – ahogy XVI. Benedek az afrikai papokhoz szólva mondta – „a békés életről szóló tanúságtételetek, amely túllép a törzsi és faji határokon, megérintheti a szíveket” (Africae munus apostoli buzdítás, 108).

Egy közmondás szerint: „A szél nem töri el azt, amit meg tud hajlítani.” E földrész sok népének történelme sajnos meghajlott és megsebesült, erőszak áldozata lett, és ezért, ha van vágy, mely a szívetekből fakad, az az, hogy többé ne kelljen ezt tennetek, többé ne kelljen alávetnetek magatokat az erősebbek arroganciájának, többé ne kelljen fejeteket az igazságtalanság igája alá hajtanotok. De a közmondás szavait elsősorban pozitív értelemben fogadhatjuk el: van olyan meghajlás, amely nem a gyengeség, a gyávaság, hanem a bátorság szinonimája; ez azt jelenti, hogy rugalmasak vagyunk és legyőzzük a merevséget; azt jelenti, hogy tanulékony emberséget ápolunk, mely nem zárkózik be a haragba és a neheztelésbe; azt jelenti, hogy hajlandók vagyunk változni, és nem ragaszkodunk saját elképzeléseinkhez és álláspontjainkhoz.

Ha alázattal meghajlunk Isten előtt, akkor ő hasonlóvá tesz őhozzá, az irgalmasság munkásaivá tesz bennünket. Amikor tanulékonyak maradunk Isten kezében, akkor ő alakít bennünket, és kiengesztelődött emberré tesz, olyanná, aki képes megnyílni és párbeszédet folytatni, befogadni és megbocsátani, a béke folyót indítani az erőszak száraz sztyeppéin.

És így, amikor a konfliktus és a megosztottság szele hevesen fúj, ezeket az embereket nem lehet megtörni, mert Isten szeretete tölti be őket. Legyetek ti is ilyenek: tanulékonyak az irgalmasság Istene iránt, akiket sosem tör meg a megosztottság szele!

Nővéreim és testvéreim, szívemből köszönöm nektek azt, amik vagytok és amit tesztek, köszönetet mondok az Egyháznak és a világnak nyújtott tanúságtételetekért. Ne csüggedjetek, szükség van rátok! Értékesek vagytok, fontosak vagytok: ezt az egész Egyház nevében mondom nektek. Kívánom, hogy legyetek mindig az Úr vigasztalásának csatornái és az evangélium örömteli tanúi, a béke próféciája az erőszak spiráljában, a Szeretet tanítványai, akik készek gyógyítani a szegények és szenvedők sebeit. Köszönöm szépen, nővéreim és testvéreim, és még egyszer köszönöm szolgálatotokat és lelkipásztori buzgóságotokat. Megáldalak és szívemben hordozlak benneteket. Ti pedig, kérlek, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír