Erdő Péter bíboros: Az úrnapi körmenet nagy és nyilvános áldás kíván lenni városainkra és falvainkra

A főpásztor a szentmise elején felelevenítette a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus gyertyás körmenetét, amikor is több százezer ember haladt végig Budapest utcáin az Oltáriszentséget követve. Erdő Péter bíboros szerint szükség van az ilyenfajta tanúságtevésekre, mert ezzel is láthatóvá válik a hitünk és Krisztus iránti szeretetünk, tiszteletünk.

Szentbeszédében pedig úgy fogalmazott, hogy Krisztust hordozzuk városunk utcáin, és közben az ő jóságára és szeretetére bízzuk magát Budapest városát is. Rábízzuk a mindennapi életünket. Mert jelenléte át kell, hogy járja mindennapjainkat is. Körmenetünk neki ajánlja a betegek szenvedését, a fiatalok és az idősek magányát, minden kísértést és minden félelmet, neki ajánljuk az egész életünket. A bíboros kiemelte, hogy az úrnapi körmenet nagy és nyilvános áldás kíván lenni városainkra és falvainkra.

Erdő Péter bíboros, prímás úrnapi homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Hitünk szerint az Eucharisztia a legbensőségesebb közösség misztériuma. Sokféle fajtája van a közösségnek. Amikor az édesanya szíve alatt hordozza gyermekét, olyan erős köztük a közösség, hogy az élet és az öröklött tulajdonságok is egybekapcsolják őket. De nem olvadnak össze. Ahhoz, hogy mindegyikük önmaga legyen, el is kell különülniük egymástól. A gyermeknek meg kell születnie, hogy tovább élhessen. A születés pedig már elválást jelent. Néha a szülők azt mondják a gyereküknek: »úgy szeretlek, majd’ megeszlek«! Mintha éreznék, hogy a táplálék, amelyet az ember megeszik, vérré válik bennünk, beépül a testünkbe, és valamilyen biológiai szinten még szorosabban hozzánk tartozik, mint egy másik ember. Persze hiányzik ebből a kapcsolatból a személyesség. Az élő és értelmes emberrel gondolatokat, érzelmeket cserélhetünk ki, de ebből a közösségből is hiányzik valami.

A legtökéletesebb testi és lelki közösség számunkra egy élő személlyel éppen az, amit Krisztus ad nekünk az Eucharisztiában.

Ezért mondja az evangéliumban: »Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér (…) az én testem valóban étel (…) aki eszi az én testemet, annak örök élete lesz«. Az Eucharisztiában nem egy dolog lesz a táplálékunk, hanem Krisztus élő személye.

Amikor Krisztus az utolsó vacsorán az Oltáriszentséget rendelte, tanítványai között, mintegy új családja körében osztotta ki a kenyeret. Az utolsó vacsora asztalközössége szinte elővételezi, titokzatosan előre megjeleníti minden idők egyházának közösségét.

Asztalközösségben lenni Krisztussal megszentelődést kíván.

Csak a megkeresztelt ember járulhat az Eucharisztiához. De hogyan is járulhatnánk másként a Szentek Szentjéhez, a mindent megtisztító és átvilágító isteni tűzhöz, ha nem úgy, hogy belsőleg megtisztulunk és az imádás magatartásával közeledünk hozzá. »Szentség a szenteknek« – ezt kiáltották szentáldozás előtt az ókeresztény egyházban, ezt halljuk ma is a keleti egyházak liturgiájában. Szent Pál apostol a Korintusiaknak írt első levelében így fogalmazza meg ezt: »Aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az Úr testét, saját ítéletét eszi és issza« (1Kor 11,27-29). Néhányan arra hivatkoznak, hogy az Eucharisztia nem csak a tökéleteseknek való. Ez a hivatkozás azonban félreérthető lehet. Ezen a földön ugyanis senki sem tökéletes. De egy dolog földi emberségünk tökéletlenségét hordozni, és más dolog a halálos bűn állapotában lenni, ahhoz ragaszkodni, abban kitartani.

A megszentelő kegyelem állapotában lévő, de gyengeségeivel küzdő ember számára nagyszerű segítség az Eucharisztia. De nem pótolja a súlyos bűnök őszinte megbánását és feloldozását.

Ezért hangzik el ünnepélyes szertartásokon néha a felhívás:

Csak az járuljon szentáldozáshoz, aki a Katolikus Egyház teljes közösségében van, aki a kegyelem állapotában van és kellőképpen felkészült az Oltáriszentség vételére.

A Katolikus Egyház teljes közösségének legnagyszerűbb kifejezése és erőforrása az Eucharisztiában való közös részesedés.

Ezért lehet a keresztények egységének végső beteljesedése és célkitűzése is, hogy majd, ha a hit és a Krisztustól rendelt pásztorok közös elfogadása megvalósul, mindennek megkoronázásaként létrejöhessen az eucharisztikus közösség.

Ugyanakkor azonban a Krisztussal és az Egyházzal való bensőséges közösség, mely az Úr legszemélyesebb ajándéka, különleges erőt is jelent. Ez az erő, az Eucharisztia szentségének ereje és sugárzása áthatol templomaink falán. Ebben a szentségben Krisztus mindig úton van a világ felé. Az eucharisztikus jelenlétnek ez az egyetemes vonása jelenik meg úrnapi körmenetünkön. Ezt éltük át megrázó erővel az Eucharisztikus Kongresszus felejthetetlen záró körmenetén is. Krisztust hordozzuk városunk utcáin és közben az ő jóságára és szeretetére bízzuk ezeket az utcákat, magát Budapest városát. Rábízzuk a mindennapi életünket. Mert jelenléte át kell, hogy járja mindennapjainkat is. Körmenetünk neki ajánlja a betegek szenvedését, a fiatalok és az idősek magányát, minden kísértést és minden félelmet, neki ajánljuk az egész életünket. Az úrnapi körmenet nagy és nyilvános áldás kíván lenni városainkra és falvainkra, Budapest egész városára. Terjedjen ki Krisztus jelenlétének áldása az egész világra! Ámen.

*

A szentmisét az ünneplő közösség körmenete követte a Szent István-bazilika körül, ezzel is jelezve, hogy Jézus jelen van az utcákon, tereken egyaránt. Az énekeket fúvószenekar kísérte, az Oltáriszentséget Erdő Péter bíboros vitte, a virágszirmokat cserkészek szórták a hívek előtt. Az ünnepi liturgiát a Te Deummal zárták.

Szerző: Zsuffa Tünde

Fotó: Prófusz Ádám

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Magyar Kurír