Ne a halálos tablettát adjuk be, inkább szeressük a beteget! – Beszélgetés az eutanáziáról

Koronkay Zoltán SJ bevezető szavai és a Szentlelket hívó imája után következett a diskurzus, amelyet Meskó Zsolt író, rendező vezetett. Beszélgetőpartnerei voltak: Hegedűs Katalin hospice- és gyásztanácsadó, az orvosi etika tanításában harminc év tapasztalattal rendelkező terapeuta, a Méltóságért Alapítvány kuratóriumi elnöke; Monostori László esperes, plébános, morálteológus és Gyombolai Pál, a covidjárvány frontvonalát megjárt intenzív terápiás szakorvos.

Meskó Zsolt elsőként a közönséghez intézett kérdéseket, s a válaszokból többek közt kiderült, hogy a jelenlévők többsége nem tudná pontosan definiálni az eutanázia fogalmát, nem ismeri az eutanázia – a Katolikus Egyház által is elfogadott – alternatíváit, ugyanakkor biztosan nem adná be a halálos pirulát, ha egy családtagja kérné tőle.

A beszélgetés az aktív eutanázia definiálásával kezdődött. Hegedűs Katalin szerint „azt jelenti, hogy a gyógyíthatatlan beteg kérésére az orvos bead a páciensnek valamit, amitől a beteg meg fog halni. Magyarországon erre nincs törvényi lehetőség”. Monostori László szerint „az eutanázia az emberi élet szándékos kioltása abból a célból, hogy minden fájdalmat kiküszöböljünk”. Gyombolai Pál pedig így definiálta: „A gyógyíthatatlan beteg életének a befejezése, a saját kérésére.”

Az eutanázia jelenleg Magyarországon nem engedélyezett. Vannak, akik szeretnék az engedélyezését, és vannak, akik nem – derült ki Meskó Zsolt rövid témafelvezetéséből. A moderátor ezután az eutanázia intézményének újkori történetéről kérdezte vendégeit.

Hegedűs Katalin elmondta: a múlt század közepén az uralkodó paternalista orvosi szemlélet mellett előtérbe kerültek a betegjogok, ekkor kezdett fejlődésnek indulni az eutanáziát képviselő mozgalom. Hollandiában már az 1990-es években megnyílt a törvényi lehetőség, majd 2002-ben született meg maga az eutanáziatörvény. Jelenleg Európa nyolc országában lehet eutanáziát végezni.

A beszélgetésen szóba került az asszisztált öngyilkosság fogalma is, ez utóbbi azt jelenti, hogy maga a beteg veszi be a halált okozó tablettát, tehát nem az orvos adja be a szert. Hegedűs Katalin hozzátette: jelenleg ez utóbbi eljárás a fő irány, Franciaországban idén már elfogadtak egy törvényjavaslatot ennek engedélyezésével kapcsolatban.

Meskó Zsolt kérdésére Monostori László arról beszélt, hogy Szent II. János Pál pápa idején az Evangelium vitae enciklika kifejezetten foglalkozott az eutanáziával, amely napjainkban csupán a világ országainak 6,5 százalékában engedélyezett, ugyanakkor a tendencia emelkedő.

Hegedűs Katalin megjegyezte: nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az elmúlt két-három évben kezdett növekedni azon országok száma, ahol lehetségessé vált az eutanázia. Nem tehetünk úgy, mintha ez a jelenség nem létezne.

Monostori László a következőkben hangsúlyozta: „nem szeretem, amikor a Katolikus Egyházzal kapcsolatban rögtön a tiltótáblákat emlegetik. Jómagam fájdalomcsillapítás-párti vagyok.” Amikor valaki végső stádiumú beteg és az élete végéhez közeledik, akkor általános értelemben három lehetőség van: a fájdalom végleges megszüntetése eutanázia révén, a terápiás túlbuzgóság (nem konvencionális, aránytalan kezelés) az élet meghosszabbításáért, valamint az Egyház által ajánlott palliatív kezelés.

Utóbbi azt jelenti, hogy a haldoklót nem hagyjuk magára, mellette vagyunk, csillapítjuk a fájdalmát, mindent megteszünk azért, hogy a méltóságát megőrizve a szerettei körében békében készüljön fel élete legnagyobb utazására, legyen lehetősége elrendezni evilági dolgait, bocsánatot kérni és megbocsátani, végrendelkezni, beszélni a lelkészével, gyóntatójával.

Gyombolai Pál intenzív terápiás szakorvos egyetértett a Monostori László által mondottakkal. Egyúttal hozzátette, az intenzív osztályon dolgozó orvosként azt tapasztalta, hogy nagyon ritka esetben a beteg előzetesen már rendelkezett az életvégi döntésekkel kapcsolatban, ennek ugyanis megvan a lehetősége: az úgynevezett „living will” intézménye egy opció, hogy a cselekvőképes személy egy előzetes jognyilatkozatban visszautasít bizonyos egészségügyi beavatkozásokat, kezeléseket későbbi, esetleges cselekvőképtelenné válása esetére.

„Sajnos az intenzív osztályon már nem tudjuk megbeszélni a beteggel, hogy ő mit szeretne. Orvosként el kell fogadnunk azt, hogy végesek a gyógyítás lehetőségei. Ha a terápiá(k)ra a beteg szervezet nem reagál, el kell ismernünk, hogy bezárultak a lehetőségeink, a további terápia már hasztalan (A hasztalan terápia bioetikai szakkifejezés – a szerk.), nem is etikus folytatni”, elkövetkezik az életvégi döntés, amit az orvos hoz meg:  ez a passzív eutanázia.

Hegedűs Katalin megerősítette: az előzetes egészségügyi rendelkezés (living will) lehetőségével valóban nagyon kevesen élnek, pedig nagy segítség lenne az orvosok számára. A passzív eutanáziáról szólva pedig elmondta: nem szeretjük használni ezt a kifejezést, az eutanázia egyik jó alternatívája inkább az, hogy bárki – akár egészséges ember is – rendelkezhet a living willben (ez törvény adta lehetőség) arról, hogy mit szeretne. Mindezt közjegyző előtt kell megtennie. Mindeddig csupán 303 ilyen nyilatkozat van nyilvántartva a közjegyzői kamaránál.

„Érdemes ilyen nyilatkozatot tenni” – mondta Hegedűs Katalin, s egy kutatásra hivatkozott, amelynek során több száz idős (90 év körüli) embert kérdeztek meg arról, hogy ha demenciában szenvednének, szeretnének-e újraélesztést, mesterséges táplálást stb., és a megkérdezettek 95 százaléka azt mondta, hogy nem szeretne, a hozzátartozók 50 százaléka pedig azt mondta, hogy élnének ezekkel a lehetőségekkel.

Nagy eltérés vannak tehát az orvos, a beteg és a hozzátartozó akarata között.”

Gyombolai Pál egy konkrét esetet említett: a covid idején egy beteg ügyvéd által ellenjegyzett papírt hozott arról, hogy elutasítja a lélegeztetőgép használatát a hozzátartozói körében tapasztalt halálesetek miatt. „Mi orvosi döntést hoztunk, elaltattuk és lélegeztetőgépre tettük őt, hiszen még annak a kritériumnak sem felelt meg, hogy gyógyíthatatlan beteg, amellett, hogy a nyilatkozata közjegyző által nem volt ellenjegyezve. Egyébként a beteg meggyógyult.”

Monostori László hangsúlyozta:

Erkölcsi szempontból nem az a lényeges különbség, hogyha valaki egy terminális stádiumú beteg életének véget vet, akkor azt méreg beadásával teszi meg, vagy abbahagyja a beteg hidratációját és az szomjan hal. A cselekvés szándékát nézzük elsősorban.

A fájdalomcsillapításban a morfium adagolása miatt például megrövidülhet a beteg élete, de az erkölcsteológia azt mondja, hogy ezt megtehetjük, hiszen a szándék nem az emberi élet kioltása, hanem a fájdalomcsillapítás, amelynek nem akart, de elviselt hatása az, hogy a beteg élete megrövidül.”

Hegedűs Katalin rámutatott: „A gyakorlatban hatnak még a régi beidegződések, az orvosok sokszor a beteg helyett a hozzátartozókkal konzultálnak és sajnos a tőlük való félelem (agresszív kéréseik), ennek nyomán pedig a bírósági feljelentés réme miatt újabb és újabb beavatkozásokat, kezeléseket végeznek a betegen, pedig az orvosetika azt mondja, hogy

az agresszív kezelés az élet végén nem helyes.”

Gyombolai Pál hozzátette: kidolgozatlan a hasztalan kezelés elhagyását megalapozó jogi háttér Magyarországon.

Monostori László a kóma állapotáról szólva elmondta, nem lehet biztosan megmondani, hogy az illető, aki kómában fekszik, fel fog-e ébredni, s ha igen, akkor az mikor történik meg. Csupán valószínűségekről beszélhetünk. Nyilván sok szempontot figyelembe kell venni, többek közt az orvosi erőforrások elosztását is, de az Egyház álláspontja az, hogy amíg valaki él és nem állt be az agyhalál, addig nem olthatjuk ki az életét, többek közt a táplálását nem szüntethetjük meg, hiszen az nem tekinthető túlzott vagy rendkívüli beavatkozásnak.

Hegedűs Katalin arról is beszélt, hogy a nagy orvosi etikai kérdés napjainkban már nem az eutanázia, hanem az, hogy lehet-e kérni a halálba altatást (szedálás)? Hollandiában például 8700 eutanázia mellett tízszer annyi olyan haláleset van, amely a szedálás következtében történt. Az Egyház a palliatív szedálást nem veti el a beteg végstádiumában.

Kérdés az is, hogy egzisztenciális vagy halálfélelem (lelki fájdalom) miatt lehet-e halálba altatást kérni? Az is aktuális etikai kérdés, hogy lehet-e a living willben lemondani az antibiotikumos kezelésről. Európában nem, de az Amerikai Egyesült Államokban ez utóbbi már lehetséges.

Hegedűs Katalin elmondta: napjainkban arra megy a világ, hogy egyre inkább liberalizálódnak ezek a kérdések. Monostori László hozzátette: Hollandiában a 12 éven aluliak eutanáziáját is lehetővé tették, Kanadában a közbeszéd része lett, hogy a hajléktalanok is kérhessenek eutanáziát.

A morálteológus arról is beszélt, hogy

az emberi méltóság a katolikus felfogás szerint elidegeníthetetlen az élő embertől:

egy magzattól éppúgy, mint egy haldoklótól, egy szellemi vagy testi fogyatékos embertől, vagy éppen egy részeg, egy bedrogozott embertől.

A beszélgetés során szó volt a beteghez való hozzátartozói, emberi hozzáállásról is. Hegedűs Katalin kifejtette:

Amikor a beteg kéri a hozzátartozójától az eutanáziát, sok esetben inkább segélykiáltásról van szó,

mert nem kapta meg azt a fajta fájdalomcsillapítást vagy pszichés gondozást, segítséget, amire szüksége lenne. A Méltóság Alapítvány éppen azért jött létre, hogy szorgalmazza: üljünk le a beteg mellé és beszélgessünk vele. Az emberek többsége fél időt szánni a haldoklóra, pedig mindent meg kellene próbálni azelőtt, hogy a halálos pirula kérdése előkerülne.”

Nem a tablettát kellene beadni, hanem szeretni kellene a beteget – tette hozzá egyetértőn Monostori László.

Nem mi vagyunk az élet és a halál urai!

Ha egy közvetlen hozzátartozóm kérné, hogy adjak egy pirulát, amivel kiolthatom az életét, akkor ehhez nem járulnék hozzá, inkább szeretettel és elfogadással fordulnék felé” – mondta Gyombolai Pál.

Hegedűs Katalin az eutanázia fontos alternatívájaként említette meg a hospice-t, ami Magyarországon már elterjedt módja az ellátásnak az emberi élet utolsó néhány hónapjában, segítséget nyújtva a betegeknek.

Hazánkban 26 kórházi osztályon igénybe vehető a hospice, legalább 50–60 nagy otthoni ellátó csoport végzi ezt a tevékenységet, lényegében teljes az országos lefedettség. Az intézményi rendszer pedig ingyenes.

A kerekasztal-beszélgetés során személyes történetek is elhangzottak a haldokló emberekkel való segítő kapcsolatokról, a megfelelő kommunikációról.

A diskurzus további része a szenvedésről szólt a hívő és a nem hívő emberek szempontjából. „Sokkal könnyebb beszélni vagy tanúságot tenni egy hívő embernek arról, hogy van értelme egy olyan életnek, amelyben benne van a szenvedés, mint egy nem hívővel, aki nem hisz a túlvilágban, aki nem képes viszonylagosnak látni mindazt, ami evilági” – mondta Monostori László.

Kifejtette: a szenvedés alakít minket, megvan a helye az életünkben, persze a végstádiumú ember esetében, amikor már nincs perspektíva, akkor a szenvedés már mást jelent. Nem tudjuk minden kérdésre zsebből előkapni a választ.

Az biztos, hogy tilos belemagyarázni a szenvedésbe, hogy az Isten büntetése! A szenvedés titok, misztérium.”

Meskó Zsolt arról a tapasztalatáról számolt be, hogy a szenvedés másokért való felajánlása egy nem hívő ember számára is a szenvedése értelmét adhatja.

A kerekasztal-beszélgetés végén a közönség köréből érkezett kérdésekre válaszoltak a szakemberek. Egy onkológus orvos megjegyezte, hogy amikor a kórházi folyosó visszhangzik egy beteg sikoltozásától, aki addig száz ampulla morfiumot kapott, vajon több hónapi kezelés után szabad-e beadni neki egyszerre tíz ampullát azért, hogy csendben maradjon. Minden jóérzésű ember tudja, hogy annak a szenvedésnek nincs értelme.

Az onkológus azt is elmondta, hogy a hívő embereknek a szenvedésben és az életvégi helyzetekben épp olyan nehéz az életük, mint a nem hívőknek, de könnyebb szembenézniük a súlyos megpróbáltatásokkal.

Monostori László az egyik válaszadása során hangsúlyozta:

Amíg valaki él, még ha haldoklik is, ne zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy van dolga itt a földön:

lehet hogy »csak« megbocsátani, bocsánatot kérni, vagy imádkozni valakiért, az életével tanúságot tenni a hitéről, vagy a hozzátartozók lelkébe erőt önteni… nem tudjuk, de jól van az úgy, hogy Isten dönti el, meddig éljek.”

A Párbeszéd Házában a kerekasztal-beszélgetést csendes elmélkedés és többek közt a gyógyíthatatlan beteg Karsai Dániel alkotmányjogászért felajánlott imádság zárta Koronkai Zoltán SJ vezetésével.

Fotó: Lambert Attila

Körössy László/Magyar Kurír