Ferenc pápa beszéde Marseille-ben: Vegyük elejét a civilizáció hajótörésének!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr,
tisztelt Püspöktestvérek,
tisztelt Polgármesterek és Hatóságok, akik a Földközi-tenger körüli városokat és területeket képviselik,
kedves barátaim mindannyian!

Szeretettel köszöntöm Önöket, és hálás vagyok mindannyiuknak, hogy elfogadták Aveline bíboros úr meghívását, hogy részt vegyenek ezeken a találkozókon. Köszönöm munkájukat és az értékes gondolatokat, melyeket megosztottak velünk. Bari és Firenze után a mediterrán népek szolgálatában tett utazás folytatódik: itt is az egyházi és a civil vezetők nem azért vannak együtt, hogy kölcsönös érdekeikről tárgyaljanak, hanem az emberekről való gondoskodás vágya vezeti őket. Köszönöm, hogy ezt a fiatalokkal, az Egyház és a társadalom jelenével és jövőjével együtt teszik!

Marseille ősi város. Kis-Ázsiából származó görög hajósok alapították, a mítosz egy kivándorló tengerész és egy helyi hercegnő szerelmi történetére vezeti vissza. Kezdettől fogva összetett és kozmopolita jellege van: befogadja a tenger gazdagságát, és hazát ad azoknak, akiknek már nincs. Marseille azt üzeni nekünk, hogy a nehézségek ellenére is az együttélés lehetséges, az együttélés örömforrás. A térképen, Nizza és Montpellier között, mintha mosoly rajzolódna ki;

én pedig szeretem azt gondolni: Marseille „a Földközi-tenger mosolya”.

Szeretnék hát néhány gondolatot felkínálni Önöknek három olyan valóságról, amely Marseille-t jellemzi: a tenger, a kikötő és a világítótorony. Három szimbólum.

1. A tenger. A népek áradata a remény mozaikjává tette ezt a várost – nagy multietnikus és multikulturális hagyománnyal –, melyet a területén jelen lévő több mint hatvan konzulátus képvisel. Marseille egyszerre plurális és egyedi város, a világgal való találkozásból eredő pluralitása teszi egyedivé történelmét. Manapság gyakran halljuk, hogy a mediterrán történelmet különböző civilizációk, vallások és látásmódok közötti konfliktusok alkotják. Ne hagyjuk figyelmen kívül a problémákat – vannak problémák! –, de ne engedjük magunkat megtéveszteni: a népek között lezajlott érintkezések a Földközi-tengert civilizációk bölcsőjévé, kincsekben bővelkedő tengerré tették, olyannyira, hogy egy nagy francia történész azt írta: ez „nem egyetlen táj, hanem számtalan táj. Nem egyetlen tenger, hanem tengerek egymásutánja”; „évezredeken át áramlott bele minden, bonyolítva és gazdagítva történelmét” (Fernand Braudel: La Méditerranée, Flammarion, Paris, 1985, 16). A mare nostrum találkozási pont: az ábrahámi vallások között, a görög, latin és arab gondolkodás között, a tudomány, a filozófia, a jog, és számos más valóság között. Terjesztette a világban a szabadsággal felruházott, az igazságra nyitott és megváltásra szoruló ember magas értékét, aki a világot felfedezésre váró csodának és lakható kertnek tekinti, annak az Istennek a jegyében, aki szövetségeket köt az emberekkel.

Egy nagy polgármester a földközi-tengeri térségben nem konfliktusok kérdését, hanem a béke válaszát látta, sőt „a világ összes nemzete közötti béke kezdetét és alapját” (Giorgio La Pira: Parole a conclusione del primo Colloquio Mediterraneo, 1958. október 6.). Azt mondta ugyanis: „A válasz […] akkor lehetséges, ha figyelembe vesszük azt a közös történelmi és úgymond állandó hivatást, amelyet a Gondviselés a múltban adott, a jelenben ad, és bizonyos értelemben a jövőben is ad azoknak a népeknek és nemzeteknek, amelyek e titokzatos, kiszélesedett Tibériás-tónak, vagyis a Földközi-tengernek a partján élnek” (Nyitóbeszéd az első mediterrán kollokviumon, 1958. október 3.). A Tibériás tava, vagyis a Galileai-tenger, olyan hely ugyanis, ahol Krisztus idejében a legkülönbözőbb népek, kultuszok és hagyományok éltek együtt. Éppen ott, a Tenger útja által átszelt „pogányok Galileájában” (vö. Mt 4,15) zajlott Jézus nyilvános működésének nagy része.

Egy sokszínű és sok tekintetben változékony környezet volt a helyszíne a boldogságok egyetemes meghirdetésének, annak az Istennek a nevében, aki mindenki Atyja, aki „felkelti napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak egyaránt” (Mt 5,45).

Ez egyben a szív határainak kiszélesítésére, az etnikai és kulturális határok átlépésére is felhívás volt. Ez tehát a Földközi-tenger térségéből érkező válasz: ez az örök Galileai-tenger arra hív, hogy a konfliktusok megosztottságával a „különbözőségek együttélését” állítsuk szembe (Tonino Bello: Benedette inquietudini, San Paolo, Milano, 2001, 73). A mare nostrum, Észak és Dél, Kelet és Nyugat kereszteződésében, az egész világ kihívásait ide összpontosítja, amint azt „öt partja” is tanúsítja, melyekről gondolkodtatok: Észak-Afrika, Közel-Kelet, a Fekete- és Égei-tenger, a Balkán és Latin-Európa. A Földközi-tenger a mindenkit érintő kihívások előőrse: gondoljunk csak az éghajlatváltozás kihívására, ahol a Földközi-tenger hotspotot képvisel, mert a változások itt érezhetők leggyorsabban; milyen fontos a cserjés-ligetes erdőségeknek, a biológiai sokféleség kincsesbányájának megőrzése! Röviden, ez a tenger olyan környezet, amely egyedülálló megközelítést kínál a komplexitáshoz, a „világ tükre”, és a testvériség globális hivatását hordozza magában, az egyetlen hivatást és az egyetlen módot a konfliktusok megelőzésére és leküzdésére.

Testvéreim és nővéreim, a konfliktusok mai tengerében azért vagyunk itt, hogy növeljük azt, amit a Földközi-tenger térsége adhat, hogy ismét a béke laboratóriumává váljon. Mert ez a hivatása, hogy tudniillik olyan hely legyen, ahol a különböző országok és valóságok a mindannyiunkban meglévő emberség és nem az ellentétes ideológiák alapján találkoznak. Igen, a mediterrán térség egy olyan gondolatot fejez ki, amely nem egyformájú és ideologikus, hanem sokoldalú és a valósághoz igazodó; egy életerős, nyitott és békéltető gondolatot: közösségi gondolatot, ez a megfelelő szó. Milyen nagy szükségünk van erre a jelenlegi helyzetben, amikor az ósdi és harcos nacionalizmusok el akarják törölni a nemzetek közösségének álmát! De – ne feledjük – fegyverekkel háborút csinálunk, nem békét, és a hatalmi mohósággal mindig a múltba térünk vissza, nem pedig a jövőt építjük.

Hol kezdjük hát meggyökereztetni a békét? A Galileai-tenger partján Jézus azzal kezdte, hogy reményt adott a szegényeknek, boldognak hirdette őket: meghallgatta szükségleteiket, meggyógyította sebeiket, mindenekelőtt nekik hirdette az Isten országáról szóló örömhírt. Innen kell újra elindulnunk, az utolsók gyakran néma kiáltásából, nem pedig az elsőkből, akik, bár jólétben élnek, felemelik a hangjukat. Induljunk el újra, Egyház és civil közösség, a szegények meghallgatásából, akiket „átölelni és nem megszámolni kell” (Primo Mazzolari: La parola ai poveri, EDB, Bologna, 2016, 39), mert ők arcok, nem számok. Közösségeinkben akkor megy végbe fordulat, amikor testvérként kezeljük őket, akiknek ismerjük a történetét, nem pedig zavaró tényezőként, elzavarva, hazaküldve őket; akkor megy végbe fordulat, amikor befogadjuk és nem eltitkoljuk őket; amikor integráljuk és nem eltávolítjuk őket; amikor méltóságot adunk nekik. És Marseille, szeretném megismételni, a népek integrációjának fővárosa. Az önök büszkesége! Ma az emberi együttélés tengerét a bizonytalanság szennyezi, mely a csodálatos Marseille-t is megsebzi. És ahol bizonytalanság van, ott bűnözés is van: ahol anyagi, oktatási, munkaügyi, kulturális és vallási szegénység van, ott ki van kövezve az út a maffia és az illegális kereskedelem előtt. Az egyes intézmények elkötelezettsége önmagában nem elég, fel kell ráznunk az emberek lelkiismeretét, hogy nemet mondjanak az illegalitásra, és igent a szolidaritásra, mely nem csepp a tengerben, hanem nélkülözhetetlen eleme annak, hogy megtisztítsuk a vizeket.

Az igazi társadalmi baj nem annyira a problémák növekedése, hanem a gondoskodás csökkenése. Ma ki válik felebarátjává a magukra hagyott, a bűnözésnek és a prostitúciónak könnyen áldozatul eső fiataloknak? Ki gondoskodik róluk? Ki van közel azokhoz az emberekhez, akiket rabszolgasorba taszít a munka, melynek inkább szabadabbá kellene tennie őket? Ki gondoskodik a félelemben élő családokról, akik félnek a jövőtől és a gyermekvállalástól? Ki hallgatja meg a magányos idősek sóhajait, akiket ahelyett, hogy megbecsülnének, félreállítanak, az édes halál hamisan méltóságteljes kilátásával, mely a valóságban sósabb, mint a tenger vize? Ki gondol a meg nem született gyermekekre, akiket a kibontakozáshoz való hamis jog nevében elutasítanak, ami ezzel szemben visszafejlődés az egyén szükségleteiben? Ma az a dráma zajlik, hogy összekeverjük a gyermekeket a kiskutyákkal. A titkárom mesélte, hogy a Szent Péter téren áthaladva látott egy nőt, aki babakocsiban gyereket tolt, de amikor közelebb ment, észrevette, hogy abban nem gyerek volt, hanem kiskutya! Ez az összekeverés valami igen rossz dologról árulkodik. Ki néz együttérzéssel a saját partján túlra, hogy meghallja az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten elhangzó fájdalmas kiáltásokat? Hány ember él erőszaktól körülvéve, és szenved igazságtalanságot és üldöztetést?! Gondolok itt sok keresztényre, akiket gyakran arra kényszerítenek, hogy elhagyják földjüket, vagy úgy kell ott élniük, hogy nem ismerik el jogaikat, nincs teljes jogú állampolgárságuk. Kérem, kötelezzük el magunkat, hogy azok, akik a társadalom részei, teljes jogú állampolgárrá válhassanak. És aztán van egy fájdalmas kiáltás, amely a leghangosabban hangzik, és amely a mare nostrumból mare mortuumot csinál: a Földközi-tenger a civilizáció bölcsőjéből a méltóság sírjává válik. Ez migráns testvéreink és nővéreink elfojtott kiáltása, melyre a Marseille által nyújtott második képről, a kikötőről való elmélkedésen keresztül szeretnék figyelmet szentelni.

2. Marseille kikötője évszázadok óta nyitott kapu a tenger, Franciaország és Európa felé. Sokan innen indultak el, hogy külföldön találjanak munkát és jövőt, és sokan itt lépték át a kontinens kapuját reményekkel teli poggyászaikkal. Marseille-nek nagy kikötője van, Marseille nagy kapu, melyet nem szabad bezárni. Több mediterrán kikötő viszont bezárt. Két szót emlegettek, fokozva az emberek félelmét: „megszállás” és „vészhelyzet”. És a kikötők bezártak. Csakhogy azok, akik az életüket kockáztatják a tengeren, nem megszállók, hanem befogadást keresnek, életre vágynak. Ami a vészhelyzetet illeti, a migráció jelensége nem annyira sürgős választ igénylő pillanatnyi esemény, mely mindig alkalmas riogató hírverésre, hanem korunk ténye, a Földközi-tenger körül három kontinenst érintő folyamat, amelyet bölcs előrelátással kell irányítani: az objektív nehézségeket kezelni képes európai felelősséggel. Itt, ezen a térképen a migránsok által előnyben részesített kikötőket nézem: Ciprus, Görögország, Málta, Olaszország és Spanyolország… Ezek a kikötők a Földközi-tengerre néznek, és migránsokat fogadnak.

A mare nostrum igazságszolgáltatást követel, mivel partjai az egyik oldalon gazdagságról, fogyasztásról és pazarlásról, a másik oldalon szegénységről, nélkülözésről és bizonytalanságról árulkodnak. A Földközi-tenger ebben is a világ tükre, ahol a déliek észak felé fordulnak, ahol sok fejlődő, instabilitástól, rezsimektől, háborúktól és elsivatagosodástól szenvedő ország a jólétben élő országok felé fordul, egy globalizált világban, melyben mindannyian kapcsolatban állunk egymással, de az egymás közötti szakadékok még sosem voltak ilyen mélyek. Pedig ez a helyzet nem az elmúlt évek újdonsága, és nem ez a világ másik feléről érkezett pápa az első, aki sürgetően és aggodalommal figyelmeztet rá. Az Egyház aggódó hangon több mint ötven éve beszél róla.

A II. Vatikáni Zsinat nem sokkal korábban fejeződött be, amikor Szent VI. Pál a Populorum progressio enciklikában ezt írta: „Sürgető szóval fordulnak az éhező népek a jólétben élő népek felé. Az Egyház mintegy megremeg, amikor szorongó kiáltozásukat hallja, és mindenkit arra kér, mozduljon meg bennük a szeretet” (3. pont). Montini pápa a fejlettebb nemzetek „három kötelességét” sorolta fel, melyek „az emberi és természetfeletti testvériségben gyökereznek”: „Mindenekelőtt a szolidaritás kötelessége, vagyis a gazdagabb nemzeteknek segíteniük kell a fejlődés útján járó népeket. Másodszor a társadalmi igazságosság kötelessége, mely abban áll, hogy kedvezőbben kell alakítani az erősebb és a gyengébb népek közt fennálló kereskedelmi kapcsolatokat. Végül az egyetemes szeretet kötelessége, mely olyan emberségesebb világ felé visz előre, ahol mindenkinek kell adnia és kapnia, és senkinek a haladását nem gátolja a többiek előrejutása” (44. pont). Az evangéliumnak és ezeknek a megfontolásoknak a fényében VI. Pál 1967-ben kiemelte a „befogadás kötelességét”, melyet – mint írta – „nem lehet eléggé hangsúlyozni” (67. pont). Tizenöt évvel korábban XII. Piusz is erre buzdított, amikor azt írta, hogy

a száműzetésben élő názáreti család, az Egyiptomba kivándorolt Jézus, Mária és József […] mintaképe, példaképe és támasza a bármilyen életkorú és bármilyen országból induló összes kivándorlónak és zarándoknak, az összes, bármilyen állapotú menekültnek,

akik üldöztetés vagy nélkülözés miatt kénytelenek elhagyni hazájukat, szeretteiket […] és idegen földre menni” (Exsul Familia de spirituali emigrantium cura apostoli konstitúció, 1952. augusztus 1.).

Természetesen mindenki láthatja a befogadás nehézségeit. A migránsokat be kell fogadni, védelmet kell nekik nyújtani, aztán kísérni, támogatni és integrálni kell őket. Ha ez nem történik meg így, teljesen, akkor a migráns a társadalmi élet peremére szorul. Befogadás, kísérés, támogatás és integrálás: ez a követendő bánásmód! Igaz, hogy nem könnyű ezt a bánásmódot követni vagy integrálni a nem várt embereket, de a fő szempont nem lehet a saját jólétünk megőrzése, hanem csakis az emberi méltóság védelmezése. Azokat, akik menedéket keresnek nálunk, nem szabad tehernek nézni: ha testvérnek tekintjük őket, akkor főképp ajándékként jelennek meg előttünk. Holnap tartjuk az elvándorlók és menekültek világnapját. Érintsen meg bennünket megannyi bajba jutott testvérünk és nővérünk története, akiknek egyaránt joguk van kivándorolni és nem kivándorolni! Ne zárkózzunk közönybe. A történelem arra kér, hogy szólaljon meg a lelkiismeretünk, és vegyük elejét a civilizáció hajótörésének.

A jövőt nem a bezárkózás biztosítja, mely visszatérés a múltba, a történelem útjának irányváltása. Az emberek kizsákmányolásának szörnyű csapása ellen a megoldás nem az elutasítás, hanem – az egyéni lehetőségekhez mérten – a nagyszámú legális és szabályos beutazás biztosítása, mely az európai kontinens arányos befogadásának köszönhetően fenntartható, a származási országokkal való együttműködés keretében. Ha viszont azt mondjuk, hogy „elég”, azzal becsukjuk a szemünket; ha most megpróbáljuk „magunkat megmenteni”, az holnap tragédiába torkollik. A jövő nemzedékei hálásak lesznek nekünk, ha képesek voltunk megteremteni az elkerülhetetlen integráció feltételeit, de hibáztatni fognak, ha csak a steril asszimilációt (beolvadást) ösztönöztük. Az integráció, a migránsok esetében is, fáradságos, de előrelátó: előkészíti a jövőt, mely – ha tetszik, ha nem – vagy együtt lesz, vagy nem lesz. Ezzel szemben az asszimiláció, mely nem veszi figyelembe a különbségeket, és megmerevedik saját paradigmáiban, az eszmét helyezi a valóság fölé, és veszélyezteti a jövőt, növelve a távolságokat és gettósodást idézve elő, ami az ellenségeskedés és az intolerancia fellángolását eredményezi. Akkora szükségünk van a testvériségre, mint a kenyérre. Magának az indoeurópai eredetű fratello (testvér) szónak a táplálkozással és az eltartással kapcsolatos gyökere van. Csak úgy tarthatjuk fenn magunkat, ha reménységgel tápláljuk a leggyengébbeket, ha testvérként fogadjuk őket. „Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről” (Zsid 13,2) – mondja a Szentírás. És az Ószövetségben sokszor ismétlődik: az özvegyet, az árvát, az idegent. A szeretet három kötelessége: segítsd az özvegyet, segítsd az árvát, segítsd az idegent, a jövevényt.

Ebben a tekintetben Marseille kikötője egyben a „hit kapuja” is. A hagyomány szerint Szent Márta, Mária és Lázár itt kötött ki, és itt hirdették az evangéliumot. A hit a tenger felől érkezik, ahogyan arra Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe, a tengerparti körmenet marseille-i hagyománya is emlékeztet. Lázár az evangéliumban Jézus barátja, de ez a neve egy nagyon aktuális példabeszéd főszereplőjének is, mely felnyitja szemünket a testvériséget romboló egyenlőtlenségre, és az Úr szegények iránti különleges szeretetéről tanúskodik. Így tehát mi, keresztények, akik hiszünk az emberré lett Istenben, az egyetlen és utánozhatatlan Emberben, aki a Földközi-tenger partján úgy beszélt magáról, mint útról, igazságról és életről (vö. Jn 14,6),

nem fogadhatjuk el, hogy a találkozás útjai lezáruljanak.

Kérem, ne zárjuk le a találkozás útjait! Nem fogadhatjuk el, hogy a pénzisten igazsága felülkerekedjen az emberi méltóságon, hogy az élet halállá változzon! Az Egyház, mely vallja, hogy Isten Jézus Krisztusban „bizonyos módon minden emberrel egyesült” (Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22), Szent II. János Pállal együtt hiszi, hogy az Egyház útja az ember (vö. Redemptor hominis enciklika, 14). Imádja Istent, és szolgálja a leggyengébbeket, akik az ő kincsei. Isten imádása és a felebarát szolgálata, ez az, ami számít: nem a társadalmi súly vagy a magas létszám, hanem az Úrhoz és az emberhez való hűség!

Ez a keresztény – és sokszor hősies – tanúságtétel; gondolok itt például Szent Charles de Foucauld-ra, az „egyetemes testvérre”, az algériai vértanúkra vagy a mai sok karitatív munkatársra. Ebben a botrányosan evangéliumi életmódban az Egyház megtalálja a biztonságos kikötőt, ahol kiköthet, és ahonnan elindulhat, hogy a mindenféle népekhez tartozó emberekkel köteléket szőjön, mindenütt a Lélek nyomait keresve, és felajánlva, amit kegyelemből kapott. Itt van az Egyház legtisztább valósága, itt van – írta Bernanos – „a szentek Egyháza”, hozzátéve, hogy „a bölcsességnek, az erőnek, a rugalmas fegyelemnek, a pompának és fenségnek mindez a nagy apparátusa önmagában semmi, ha a szeretet nem élteti” (Jeanne relapse et sainte, Desclée de Brouwer, Paris, 1994, 74). Szeretem dicsérni ezt a francia éleslátást, ezt a hívő és alkotó zsenit, aki gesztusok és írások sokaságával fejezte ki ezeket az igazságokat. Arles-i Szent Caesarius azt mondta: „Ha szereteted van, akkor tied az Isten, és ha tied az Isten, mi hiányzik neked?” (Beszéd, 22,2). Pascal felismerte, hogy „a Szentírás egyetlen tárgya a szeretet” (Gondolatok, 301. pont [a magyar kiadásokban 670. pont]), és hogy „szereteten nélkül az igazság nem Isten, hanem csak Isten képe, bálvány, amelyet sem szeretni, sem imádni nem szabad” (Gondolatok, 767. pont [a magyar kiadásokban 582. pont]). Az itt elhunyt Szent Johannes Cassianus pedig azt írta, hogy „mindent, még amit hasznosnak, sőt szükségesnek tartunk is, tudjuk alárendelni a szeretet és a béke érdekeinek” (Az egyiptomi szerzetesek tanítása, XVI, 6).

Helyénvaló tehát, hogy a keresztények ne legyenek másodikak a tevékeny szeretetben; és hogy a szeretet evangéliuma legyen a lelkipásztorkodás magna chartája. Nem az a dolgunk, hogy visszasírjuk az elmúlt időket, vagy hogy egyházi relevanciát szerezzünk, hanem az, hogy tanúságot tegyünk: ne szavakkal hímezzük az evangéliumot, hanem adjunk testet neki; ne a láthatóságot mérjük, hanem osztogassuk el életünket ingyenesen, abban a hitben, hogy „Jézus mértéke a mérték nélküli szeretet” (Homília, 2020. február 23.).

Szent Pál, a pogányok apostola, aki élete jó részét a földközi-tengeri útvonalakon töltötte, egyik kikötőből a másikba, azt tanította, hogy

Krisztus törvényének betöltéséhez hordoznunk kell egymás terhét (vö. Gal 6,2).

Kedves püspöktestvérek, ne tegyünk terheket az emberekre, hanem az irgalmasság evangéliumának nevében könnyítsünk terheiken, örömmel osztogassuk a Jézus hozta megkönnyebbülést a megfáradt és sérült emberiségnek. Az Egyház ne előírásgyűjtemény legyen, hanem a reménység kikötője az elcsüggedteknek. Kérlek benneteket, tágítsátok ki szíveteket! Az Egyház a felüdülés kikötője legyen, ahol az emberek bátorítást kapnak arra, hogy Krisztus örömének páratlan erejével kihajózzanak az élet tengerére. Az Egyház ne vámhivatal legyen! Emlékezzünk az Úrra: mindenki, mindenki, mindenki meghívást kapott!

3. Most pedig szeretnék röviden az utolsó képről, a világítótoronyról szólni. Ez megvilágítja a tengert és láthatóvá teszi a kikötőt. Milyen fénycsóvák irányíthatják az egyházak útját a Földközi-tenger térségében? A tengerre gondolva, mely sok különböző hívő közösséget összeköt, úgy vélem, elgondolkodhatunk szinergikusabb utakon is, talán egy földközi-tengeri egyházi konferencia lehetőségét is megfontolva, ahogy a bíboros úr [Jean-Marc Aveline] mondta, mely további lehetőségeket adna az eszmecserére és nagyobb egyházi reprezentativitást biztosítana a térségnek. A kikötőre és a migrációs kérdésre is gondolva gyümölcsöző lehet egy jobban összekapcsolt sajátos lelkipásztorkodásért dolgozni, hogy a migrációnak leginkább kitett egyházmegyék nagyobb lelki és emberi segítséget tudjanak nyújtani az érkező rászoruló testvéreknek.

Végül a világítótorony, ebben a csodás épületben, mely a nevét viseli, mindenekelőtt a fiatalokra emlékeztet: ők az útmutató fény. Marseille nagy egyetemi város, négy campusnak ad otthont, és a mintegy harmincötezer diák közül ötezer külföldi. Hol lehetne jobban elkezdeni a kultúrák közötti kapcsolati háló szövését, mint az egyetemen? Ott a fiatalokat nem a hatalom csábítása, hanem a jövő építésének álma igézi meg. A mediterrán egyetemek álomlaboratóriumok és jövőműhelyek legyenek, ahol a fiatalok egymással találkozva, egymást megismerve, közeli s egyben eltérő kultúrákat és környezeteket felfedezve növekednek az érettségben. Ez az út az előítéletek lebontásához, a sebek begyógyításához és a fundamentalista retorikák elhárításához. Óvakodjunk a manapság oly divatos fundamentalizmusok prédikációitól! A jól képzett és a testvériség építésére nevelt fiatalok a párbeszéd váratlan kapuit nyithatják meg. Ha azt akarjuk, hogy az evangéliumnak és a politika magasrendű szolgálatának szenteljék magukat, akkor mindenekelőtt nekünk kell hitelesnek lennünk: önmagunkról megfeledkezve, önreferencialitástól mentesen, fáradhatatlanul másokért áldozva magunkat. A nevelés elsődleges kihívása azonban a gyerekek és fiatalok minden korosztályát érinti: már gyermekként, mások közé „vegyülve” számos korlátot és előítéletet le lehet győzni, a gyerekek a kölcsönös gazdagodás terében alakíthatják ki identitásukat. Az Egyház jelentős mértékben hozzájárulhat ehhez azáltal, hogy képzési hálózatait a képzés szolgálatába állítja, és a „testvériség kreativitására” ösztönöz.

Testvéreim és nővéreim, egy mediterrán teológia kialakítása is feladatként áll előttünk – a teológiának az életben kell gyökereznie; egy laboratóriumi teológia nem működik! Olyan teológiára van szükség, amely a valós életen tájékozódó gondolkodást fejleszt ki, mely az emberinek és nem csak a technikai adatoknak az „otthona”, amely képes egyesíteni a nemzedékeket az emlékezet és a jövő összekapcsolásával, és képes eredetien előmozdítani a keresztények ökumenikus útját és a különböző vallások hívői közötti párbeszédet. Jó olyan filozófiai és teológiai kutatásba fogni, amely a mediterrán kulturális forrásokból merítve visszaadja az ember reményét, a szabadság misztériumát, mely rászorul Istenre és a másikra, hogy értelmet adjon önnön létezésének. Isten misztériumán is szükséges gondolkodni, melyről senki sem állíthatja, hogy birtokolja vagy uralja, sőt, amelyet épp hogy ki kell vonni minden erőszakos és eszközszerű használatból, annak tudatában, hogy nagyságának megvallása a keresők alázatát feltételezi bennünk.

Kedves testvéreim és nővéreim, örülök, hogy itt lehetek Marseille-ben! Az elnök úr egyszer meghívott, hogy látogassam meg Franciaországot, és konkrétan azt mondta: „De az a fontos, hogy Marseille-be eljöjjön!” El is jöttem. Köszönöm, hogy türelmesen meghallgattak, és köszönöm elkötelezett munkájukat! Bátran menjenek előre! Legyenek a jóság tengere, hogy szolidáris szinergiával nézzenek szembe a szegénység mai formáival; legyenek befogadó kikötő, hogy öleléssel fogadják azokat, akik egy jobb jövőt keresnek; legyenek a béke világítótornya, hogy a találkozás kultúráján keresztül bevilágítsák az erőszak és a háború szakadékos sötétségét! Köszönöm szépen!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír