Kuklay Antal: A kráter peremén

A kötetben Pilinszky János versei és prózai írásai mellett vele készült beszélgetéseket, költészetéről írt kritikákat, mások – Simone Weil, Dosztojevszkij, T.S. Eliot – gondolatait is olvashatjuk.

Kuklay Antalt személyes barátság fűzte Pilinszkyhez, 1970-ben ismerkedtek meg egy író–olvasó találkozón, Sárospatakon. Antal atya akkoriban az ottani Római Katolikus Egyházi Gyűjteményben dolgozott. Kérdésére, hogy mostanában mivel foglalkozik, Pilinszky sejtelmesen válaszolta: „Mostanában olyan területekre jutottam, ahová valószínűleg kevesen tudnak majd követni.” Amikor Kuklay Antal elolvasta a költő legújabb verseit, először száraznak, helyenként modorosnak találta őket, hiányolta a korábbi költemények feszességét, gondolati mélységét, érzelmi intenzitását, nyelvi szépségét. Lassacskán azonban felismerte, hogy Pilinszky

a nyelvi szegénység útján eljutott egy olyan pontig, amely után „még nem a teljes elhallgatás következett, hanem a vers megtisztítása mindenféle járulékos elemtől, nyelvi-zenei díszítménytől.

A vers magját alkotó egyetlen, vagy összefüggő két-három költői képet gyakran eltüntette egy végsőkig lecsupaszított, így enigmatikussá, talányossá vált nyelvi szerkezet mögé, melyet az olvasónak kell nagy figyelemmel és türelemmel megfejteni, valamint felfedezni a Pilinszky prózájában rejlő zenei elemeket is. Az esztétikai öröm ennek a munkának a jutalma” – idézi a szerző Fila Béla dogmatika professzort, aki, miután elolvasta a Kráter versciklust, azt mondta: „Régóta gondolkodom róla, hogy annak, amit én tanítok, a katolikus világszemléletnek a huszadik században lehet-e olyan költői megfogalmazása, mint amilyen a maga korában Dante Isteni színjátéka volt. Most látom, hogy Pilinszky ezt megcsinálta.”

A versek után olvashatók az elemzések. Pilinszky János Tékozlók című verse szerint: „Nem a remény vitt / Az a csöpp meleg, / mely szürke, mint a gyurma, majd fehér, / és végül semmilyen. / A mosdófülkében a csap / éjjel-nappal nem enged elaludni. / Huzat van. Apád elfelejtett. / A fiúk hazatérnek. / A lányok soha.”

Kuklay Antal fejtegetésében kiemeli: „A fiút az apja visszavárta. Tudta, hogy hazatér, ha csalódott vakmerő reményeiben. A tékozló lányra csak az anyja gondol éjjel-nappal… Tudja, hogy nem tér vissza többé, mert az az erő, ami a lányokat viszi: a szeretet, ha egyszer eltékozolták, semmivé válik, mint az álló mozdony kazánjából kiáramló forró gőz.” Antal atya szerint ha a futurológusok hiú reménye a korlátlan növekedésről és a határtalan jólétről szertefoszlik, civilizációnk számára még lehet visszatérés a tékozlásból és az önpusztításból az önmérséklethez és az önszabályozáshoz, de

ha kultúránk alapját, „női elemét” tékozoljuk el, „a szolidaritást, a testvériség érzését, a szeretetet, nem lesz többé visszaút”.

Pilinszky tragikus sorsú nővéréhez írta a Rongyaidban és kitakarva című versét: „Akár egy gyönyörű egészet, / mint egy siralmas töredéket, / nézlek, elnézlek, / oldalvást, föntről-lefele, / rongyaidban és kitakarva.” Kuklay Antalt a vers önanalízisre készteti: „Reggel kifogástalan, gyönyörű egész. Magabiztosan kilépek. Este, mielőtt ágyba kerülök, ismét végigpillantok magamon. Milyen vagyok valójában, ahogy az Isten lát engem? Csupa hiányosság siralmas töredék. Szégyenkezve lefekszem.” A szerző egyúttal emlékeztet rá: „Pilinszky nővére depressziós beteg volt, majd végül öngyilkos lett.”

Dante Isteni színjátékának Pokla ihlette A Pokol hetedik köre című verset:  „A pokol első, második, / harmadik, negyedik köre, / majd az ötödik, hatodik / és végül is a legutolsó. / Itthon vagyok. / Engedd, hogy lepihenjek és meggörbülve elaludjak végre. / Hiszen itt is jelen vagy.” Kuklay Antal emlékeztet: Dante völgykatlanszerű alvilágának a bűnök súlya szerint egyre mélyülő kilenc körében – Pilinszky emlékezetében hétben – szenvednek a kárhozottak. A legutolsó kör az árulók kútja, Júdás és társai kútja. A könyv szerzője figyelmeztet: „Végül is minden bűn árulás, a Jóság elárulása. Aki szívem legmélyén lakik: a Kocituszban. Mert az emberi szív – minden árulása ellenére – a Jóságra éhes, csillapíthatatlanul, s minél nagyobb az ember bűntudata, annál jobban vágyódik a Jóság után.”

Részleteket olvashatunk a könyvben Pilinszky Nyugati melankólia című, 1960-ban az Új Emberben megjelent cikkéből:

„A pokol titka: a semmi titka, az élet örömeinek és szenvedéseinek megtagadása. A mennyek titka viszont a szeretet titka. Az élet örömeinek és szenvedéseinek vállalása. A semmi titkával a teremtés titka, a megsemmisülés titkával a szeretet áll szemben.”

Legszebb modern ábrázolását e küzdelemnek Dosztojevszkij írta meg A Karamazov testvérekben, Ivan és Aljosa ellentétében.

A Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról” című elmélkedésében Pilinszky Jézus személyéhez köti a fogalmat: „…egyedül ő tudott egyszerre hallatlan kritikával és szeretettel megvizsgálni egy-egy elébe került »esetet«, emberi szívet, emberi nyomorúságot… A görögök esztétikája földibb és »józanabb«, Ők legfeljebb összhangról, harmóniáról szólnak. Ennek az örömnek a nyelve sokkalta inkább az analízis, az elemzés. Míg az Evangélium a szereteté s a szintézisé… újra és újra. Az Evangélium nyelve: az egyesülés. Az antikoké: a találkozás…”

Tartalmazza a könyv azt a beszélgetést, amelyet Cs. Varga István irodalomtörténész készített Kuklay Antallal. Az interjú a Tiszatáj 1991. decemberi számában jelent meg. A kötet szerzője tényként szögezi le: „… a kritika nem tud mit kezdeni a Kráter verseivel, ezért hallgat róla. Szóban viszont olykor elhangzanak olyan vélemények, hogy pályája végén Pilinszky stílusa elhalványult, költői vénája elapadt. Úgy gondolom, ez az ítélet felületes, igazságtalan. Könyvemmel talán sikerült valamit eloszlatni ebből a téves ítéletből, sikerült közelebb hozni Pilinszky költészetét sok érzékeny olvasójához, és – amint ez a beszélgetés is tanúsítja – sikerült a szakemberek figyelmét is felkelteni az életmű néhány vonatkozása iránt.”

Kuklay Antal: A kráter peremén
Százhalombatta, Üveghegy Kiadó, 2021

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum/Facebook

Magyar Kurír